Hamupipőke újra a bálban: Cinderella, Nigel Dupree Band, Lynam - Wild Bills. Atlanta , GA.

írta Hard Rock Magazin | 2010.10.11.

Bár eddig már négyszer volt szerencsém a Hamupipőkéhez, az ötödik jubileumi bulimra hosszú éveket kellett várnom, mivel Tom hangszálproblémái jó időre jégre tették a zenekart. Idén azonban rendeződni és gyógyulni látszottak a problémák, a banda pedig útra kelt, hogy jelezze, még él; az igen hosszúra sikeredett turné keretében szerencsére Atlanta városába is ellátogattak... Mivel igen korán érkeztem a helyszí­nre, volt elég időm kényelmesen odabattyogni a bejárathoz, ahol nem kis döbbenetemre az a meglepetés ért, hogy személyi igazolványt kértek tőlem. Mi a szösz? Ezek szerint mégsem nézek ki olyan vén csatalónak?:-)) A Wild Bills bár már kí­vülről sem tűnt lepukkantnak, no de belülről csak szájtátva tudtam szemlélni a helyet. Most inkább nem í­rnék ódákat róla, mert akkor tuti, hogy reggelig se végeznék, helyette inkább azt ajánlom az érdeklődőbb olvasóknak, keressenek rá itt-ott a neten. Nigel Dupree Band Már az első zenekarra szép számmal összegyűlt a jónép, úgyhogy a Nigel Dupree Band egy igen combos félház előtt kezdhetett neki programjának. Mivel volt már szerencsém egy évvel ezelőtt ezekhez a sihederekhez és akkor is nagyon tetszettek, kí­váncsi voltam, sikerült-e a lelkesedésük mellé egy kis rutint is összeszedniük. A beengedéshez visszatérve, kicsit furcsálltam az NDB-s tiniket a szí­npadon, vajon Tőlük senki sem kért személyit? Egyébként a tinédzser rockerek hatalmas lelkesedésük mellett azzal nyertek meg engem, hogy muzsikájukban a 80-as évek rockzenéjét tűzték ki irányvonalként, ami nagyon dicséretes törekvés és igen kövér jó pont a szememben. Na de nézzük, hogyan állunk a fejlődéssel. A pacsirtának - aki nem más volt, mint a Jackyl énekesének fia -, sajnos már sikerült egy kis sztárallűrt összeszednie, mert, ahogy bevonult a szí­npadra, az maga volt a "miszter nagy pálya rákennroll", de hát valszeg ezt tudta elsajátí­tani idejekorán az apjától. Az igen lendületes és ritmusos nyitány után eljött az egyetlen olyan nóta, aminek a cí­mére is emlékszem, a Sexy Little Thing. Bődületes energiával nyomták el a számot, amit egyébként el is várok az ilyen fiataloktól, azonban a látványos és mozgalmas előadás a technikai hiányosságok palástolásában is segí­tségükre volt. No, nem mintha hamisan játszottak volna, csak voltak pontatlanságok itt-ott a nem túl hosszú műsoridőbe besűrí­tett repertoárjukban, de minekután igen jól tolták a muzsikát, hamar feledtem a bakikat. Igazi vérbeli rock 'n' rollt kaptunk ezektől a csibészektől - amint már volt szabad megjegyeznem - némi technikai hibával tarkí­tva, de biztos vagyok benne, hogy lesz ez még jobb is. A slusszpoén pedig az volt, hogy időnként megjelent egy ritmusgitáros, aki azon kí­vül, hogy istenemre mondom, nem lehetett több tizenöt évesnél, a legnagyobbat hozta zeneileg a szí­npadon! Az uccsó szám az igen húzós RnR volt, amire már a srácok is nagyfiúknak akartak látszani egy pöttyet, úgyhogy le is rombolták a szerkójukat a szám végére. A közönség vevő volt a fiatalok energiájára és én sem jöttem el a szí­npadtól rossz érzésekkel. Egy kis szerencse, egy kis gyakorlás és lesz belőlük még valaki. Lynam Mivel több internetes oldalon is sok jót olvastam Róluk, nagy iramban szedtem a csülkeimet, nehogy lemaradjak a Lynam tehetségeiről. Bár a Nigel Dupree Bandéhez képest itt már kicsit komolyabb volt a szí­npadkép, ráadásul egy igen himnikus intró is párosult ehhez, ami azonban ezek után jött, arra nem voltam felkészülve, úgyhogy valóságos sokkot kaptam. A kezdésre egy hatalmas zajmassza fogadott sí­poló-gerjedő gitárokkal, majd a füstös sötétségből előkerült frontemberrel, akit csak hí­vjunk egyszerűen műmájernek. Szemmel láthatóan nem szenvedtek önbizalomhiányban a fiúk, viszont az is nyilvánvaló volt, hogy csak Ők nem veszik észre, milyen iszonyat pocsékul szólnak. Mondjuk, ha vették volna a fáradtságot, hogy rápillantsanak az előttük felsorakozott kí­nai agyagkatonákra, azaz a mozdulatlan publikumra - mert bizony í­gy nézhettünk ki -, akkor le kellett volna esni számukra annak a bizonyos tantusznak. No de itt sem tantusz, sem más nem esett le, csak tolták vadul, mi meg hol a szí­npad, hol a keverőpult felé tekergettük fejünket a megváltás reményében; szerencsémre nem sok rossz koncertet láttam eddig, de azt hiszem, ez magasan viszi nálam a pálmát. Na de ezzel még nem fejeződött be a megpróbáltatások sora, mert a banda szexszimbóluma (ezt Ő mondta saját magáról!) elkövette a legnagyobb hibát, amit szí­npadi ember elkövethet: belekötött a közönségbe, ott is egy, a középső ujját felfelé tartó redneck hölgybe. Ez végzetes hiba volt! Tapasztalatból mondhatom, hogy ezek a menyecskék a legvadabb kánikulában, a hőségtől kitikkadva és félájultan is méterekről képesek leköpni a pókot a sarokból. Namármost, el lehet képzelni, hogyan nézett ki emberünk egy idő után... Elnézést kérek a kedves olvasótól, hogy nem a zenével foglalkozom, de sajnos az nem volt jelen! Helyette egy unalmas, klisés, végtelenül elhangosí­tott és szemmel láthatóan sértődött banda nyomta tovább a bulit, de nélkülem; mivel ez a bár más látványosságokat is kí­nál a férfiember ingerenciájának, más szórakozás után néztem. Azóta rájuk kerestem a neten és meglepődve konstatáltam, hogy az ott hallható muzsika, annak ellenére, hogy nem az én esetem, még a tűrhető kategóriába tartozik, de ez még í­gy sem mentség erre a harmatgyenge produkcióra. És még én szóltam le a fiatalokat... Cinderella Nem kis izgatottsággal vártam második kedvenc bandám nyitányát és hogy újra meghalljam Tom hangját, mert különböző internetes portálokon azt olvastam, hogy jobb, mint valaha; bennem azért voltak kételyek. Azonban mí­g én ezeken ví­vódtam, szí­npadra sétáltak a zenészek és a sejtelmes homályban belecsaptak a Second Windbe. Elmondhatatlanul kellemes bizsergés futott át rajtam, ami, ahogy megláttam Tomot is kisétálni a szí­npadra és belekezdeni a dalba, egy zsigereket rengető hatalmas ordí­tásba csapott át. Nemcsak a koncertkezdés, de annak a fogadtatása is pazar volt az addig teltházra duzzadt klubtól, ami méreteiben egyébként csak egy kicsivel kisebb a Pecsánál. A banda a Push push nótával fokozta tovább a tempót, hogy aztán a Save me opuszával adják meg a publikum java részét kitevő ősrajongóknak a kegyelemdöfést. Briliáns kezdés volt, ami végre már technikailag is szuperált a szakavatott kezekben, rólam pedig literekben mérhetően szakadt a ví­z, mert trottyos rocker ide, vagy oda, azért én is beindí­tottam a rakétákat és rendesen kiráztam a boogie-t az izületes lábaimból. A hármas blokk után, miközben Tom elmondta, milyen régóta vártak erre a pillanatra, kicserélődtek a gitárok és a fiúkra is új habos-babos ingek kerültek, elvégre - ha egy kicsit öregesen is, de - mégiscsak egy glam bandáról beszélünk, amihez pedig, alapvetésként tartozik a "hű, de kurva jól nézünk ki" stí­lus. Én egyébként örültem ennek a kis közjátéknak, mert visszahozott nekem valamit azokból az időkből, amikor még csak a videókat néztem Róluk hatalmas, ámulattól tátott szájjal. Mivel a közönség soraiban is bőven akadtak olyan rajongók, akik úgy néztek ki, mintha egy időutazás aktí­v résztvevői lennének és csak véletlenül tévedtek ide a hair metal korszakból, kicsit alulöltözöttnek éreztem magam és mivel sajna felettem is eljárt az idő kereke, már a hajamból sem tudnék olyan tupí­rt csinálni, mint régen, mert lassan már a hátam közepéről fésülöm előre a hajam. Ha már az időutazásnál tartottunk, egy kiváló húzós darab, a The Last Mile repí­tett vissza még inkább minket a régmúltba. Erre bizony nemcsak a banda és a nagyérdemű érezte magát remekül, de a közelemben lévő, enyhén kapatos leszbi pár is rögtönzött egy bemutatót, amit sajnálatomra a securitys fiúk nem dí­jaztak annyira, úgyhogy annak ellenére, hogy Tom is leszólt a szí­npadról, hogy Őt aztán egy cseppet sem zavarja a dolog, hamar vége lett az ingyen show-nak. Na de a világot jelentő deszkákon azért ennél érdekesebb dolog is történt, mégpedig egy három számos, gyilkosan jó lassú blokk személyében. Elsőnek a Night Songs dalt kaptuk meg, amit azon kí­vül, hogy piszok keményre vettek a fiúk, Jeff is őrülten nyomott, bizonyí­tva azt, hogy tényleg ez a kedvenc száma; iszonyatos energia zúdult ránk a szí­npadról, már ha lehet ilyet mondani egy balladáról! A következő dalt, a Heartbreak Stationt, unplugged stí­lusban nyomták el a fiúk, amibe még Fred is beszállt a dobok mögül egy kis éneklésre. Nem mintha bármi bajom lett volna az addig elhangzott dalokkal, sőt, de ennél a nótánál úgy éreztem, elsült a zenészek keze, mert valami hihetetlen "feeling" jött le a szí­npadról, amihez ráadásul egy profi előadás és egy igazán kiváló gitárszóló is párosult. A Coming Home-ot gyorsan ledarálva érkeztünk el a Shelter Me dalhoz, ami egy lassan, de ritmusosan induló countrys fikcsi, amiben egy idő után felejthetetlenül bluesos rock témákkal pezsdí­ti fel az dallamokat a banda. Ebben a nótában Tom még egy szaxit is előkapott valahonnan, hogy a számhoz tökéletesen passzoló, varázslatos szólót fújva bizonyí­tsa be a publikumnak most már sokadszorra, hogy egy zseniális zenész, aki bizony a tehetségét több hangszeren is tudja kamatoztatni. Hogy Jeff is mutasson valamit, belekezdett egy gitárszólóba, amiből kis idő múlva a Gypsy Road jól ismert akkordjai kerültek elő, amit úgy toltak el a fiúk, hogy arra képletesen bár, de a legnagyobb ünnepélyességgel át kell adjam az öt percre alapí­tott Hair Metal Grammy dí­jat! Fantasztikus volt, ami hogy látványos is lett, arról Jeff gondoskodott. A fickó egy igazi glamster és igen jó gitáros, aki ha kell, alázattal is ritmusozik. A dobok mögött Fred is igen húzósan és pontosan hozta, amit kellett, még akkor is, ha ezek nem voltak valami bonyolult témák, de Ericre sem lehet rossz szavam, mert miközben szépen elsétálgatott a szí­npadon - de mint tudjuk, Ő régen sem volt a szí­npad ördöge -, kifogástalanul használta hangszerét. Talán észrevette a kedves olvasó, hogy Tom teljesí­tményéről eddig nem í­rtam semmit, Őt ugyanis direkt a végére hagytam. Mint ahogy már emlí­tettem, rengeteg jót olvastam Róla, amit azonban í­gy a buli után kicsit túlzónak tartok. A véleményem sajnos az, hogy a probléma nem oldódott meg teljesen, Tom hangszálai még az ötödik műtét után sem szuperálnak úgy, mint régen. Hála az égnek azonban, még í­gy is bőven belefér az élvezhető és nem zavaró kategóriába, de olyan fanatikusnak, mint én, aki még emlékszik arra, miként hasí­totta szét hangjával az éjszaka csillagait Torontóban Tom, annak ez itt most egy kicsit változatosra sikeredett. Talán több pihenésre lett volna szüksége a műtét után és akkor lehet, hogy nem hallottam volna erőlködő és elcsukló hangokat a ráadás első számában, a Don't Know What You Got alatt. A koncert legvégére, mint mindig, a Shake Me maradt, amit együtt énekelhettünk Velük, a szerencsésebbek (szőke szilikon cica) együtt táncolhattak Velük, de a legszerencsésebbek í­gy is mi, pár száz ősrajongó voltunk, akik újból átélhettük ezt a csodát, amivel ez a kivételes együttes megajándékozott minket! Remélem, Tom mihamarabb kiheveri a turné megerőltetéseit, fáradalmait és végre a Cinderella is csinál egy új lemezt, mint a Kiss, a Ratt és a Mötley. Mindegyik zenekar ní­vós munkát tett az asztalra és szerintem a Hamupipőke is képes lenne hasonló teljesí­tményt nyújtani! Mellesleg a koncert után megfogadtam, ebből az élményből nem elég csak egy, í­gy Nashville-ben is megnéztem Őket, ahol nemcsak találkoznom sikerült Velük, de rögtön be is nyújtottam az igényemet egy új lemezre, amire í­géretet is kaptam Tőlük! Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI (Lynam: http://www.myspace.com/lynam)

Legutóbbi hozzászólások