Too big for Hate - Mötley Crüe életmű (1. rész)
Mötley Crüe. Egy banda, mely megmutatta a világnak, milyen is valójában az a bizonyos csupa nagybetűs rock and roll életforma (Elvis, Zappa és Ozzy után szabadon). Féktelen bulik, csajok, hedonista életmód, siker, fény, csillogás, pénz, kábítószer, alkohol… már csak ebbe a felsorolásba belefájdul az ember feje, ám ha kizárólag csak ezzel hívták volna fel magukra a figyelmet, igen hamar elvesztek volna a süllyesztőben. Ám nem így történt, köszönhetően annak, hogy a terrorikrek bizony olyan zenét prezentáltak, ami a mai napig is megállja a helyét a rockra fogékony hallgatóság körében…
Amikor a banda a nyolcvanas évek elején kinőtte a „mezei, piás klubzenekar” kategóriát, tagjai már lendületből olyan mélyen voltak a mocsokban, mint más zenekarok tagjai hosszú évek leforgása alatt. Énekesük, a korábban a Rock Candy nevű zenekarban daloló, jellegzetesen macskahangú, ám rendkívül karizmatikus kiállású Vince Neil ekkor már gyerektartást fizetett; Nikki Sixx basszusgitáros és szellemi atya letudott egy igazán rázós gyerekkort, Mick Mars gitáros betegséggel küszködött, Tommy Lee dobos pedig… hát, ő egyszerűen csak lefeküdt minden nővel, aki szembejött vele.
Zenéjük a korai időkben még meglehetősen sok punkos elemet tartalmazott, köszönhetően a srácok zenei ízlésének. Kedvenceik között a legendás stadioncsapatok mellett ott volt például a New York Dolls, mely csapat a hetvenes évek elején gyakorlatilag egy az egyben megalkotta a glam metal zenekarok külső vonásait, a proto punk zenét játszó MC5, valamint a poposan laza, de egyben feszes Cheap Trick is. Ebből a masszából alakult ki az a jellegzetes Mötley-sound, amit első (eredetileg a saját maguk által alapított Leüther Records által megjelentetett) lemezükön hallhatunk – az anyagot később megvette az Elektra, és végül az ő kiadásukban lett igazán ismert.
A ’Too Fast For Love’ először 1981-ben, majd profin keverve 1982-ben jelent meg. Félelmetesen egyedi hangzású anyagról van szó, melyen kemény dobolás és igen erős basszusjáték hallható, olyan gitártémákkal, amiket bármelyik profi gitáros megirigyelhetne. A későbbi anyagaik sajnos nem örökölték ezt a megszólalást, de a főbb jellegzetességek mindig megmaradtak.
Az album elején lévő Live Wire egyből a banda legnagyobb sikere lett, de klasszikus értelemben vett slágerből több nincs a lemezen – bár bizonyos nézőpontból kizárólag ilyen dalok vannak rajta. A ’Too Fast For Love’ érdekes sajátja, hogy gyakorlatilag nem tartalmaz töltelékdalokat. Minden egyes szerzemény kiváló a maga módján, a lemez pedig megunhatatlan. A végtelenül energikus és pofátlanul féktelen Take Me To The Top, a Mick Mars által elvarázsolt Piece Of Your Action, vagy a címadó nóta mind-mind lenyűgözik az embert. Én magam nem is szoktam kedvencet megnevezni a lemezről – egyben szeretem az egészet.
A promóció elmaradása azonban keményen rányomta a bélyegét a lemezre. Nem tudott akkora sikert aratni, mint amekkorát kellett volna, ám megnyitotta a csapat előtt az utat az egekbe.
1983-es lemezükön leszámolnak a glam punk muzsikával, és kőkemény glam metalt hoznak létre, amit Nikki Sixx őrült ötletei nyomán átitat a sátánizmus hangulata – de csak amolyan rocksztáros, komolyan egyáltalán nem vehető módon.
A lemez kifejezetten irritáló intrója után gyakorlatilag megint egy bombasztikus dalhalmazt kapunk, tele olyan nótákkal, amik egyből magukkal ragadják az embert, ám ezúttal leginkább Mick Mars gitárjátékát tartom érdemesnek kiemelni. Mars lüktető erejű gitározása teszi igazán karakteressé és egyedivé a Looks That Kill című csodát, a Too Young To Fall in Love nyomasztó dallamait, vagy az igazán felkeményített Beatles klasszikust, a Helter Skeltert. Az album első kétharmada hibátlan, mondhatni, a metal zene egyik alapműve, ám kicsivel később kezdődnek a gondok – persze, csak az ennyire magas színvonalon mozgó lemezekre jellemző módon. Az albumzáró Danger című dalban ugyanis a Mötley Crüe története során először majdnem sikeresen kifigurázza magát. Ha választanom kéne nótát, amit leszednék valamelyik albumukról, hogy javítsak rajta, akkor bizonyosan ezt választanám.
A lemez majd egy évvel azután jelent meg, hogy csapat fellépett a US Festivalon, ami után rögvest megugrott a népszerűségük az Államokban. Nikki Sixx ekkoriban Lita Forddal kavart, kettőjük közös szeánszélménye pedig közvetlen előzménye volt a banda sátánista ökörködésének. Szerencsére ezt az ént, valamint az apokaliptikus hangulatot sugárzó fellépő ruhákat és díszleteket ugyan olyan gyorsan levetkőzték, mint anno a glam punkos, glitteres csillogást.
1985-ös sorlemezén a banda egyszerre jutott kátyúba és a mennyekbe. Eseménytörténet szempontjából két fontos tényezőt lehet megemlíteni a korszakból:
1. Vince Neil egy általa okozott autóbalesetben megöli a Hanoi Rocks dobosát, Razzle-t, amiért ugyan megkapja a neki kiszabott börtönbüntetést, ám azt nevetséges körülmények között üli le. A továbbiakban elvonókúrákon vesz részt, ám egy Mötley Crüe zenész számára ez nem egyszerű megpróbáltatás… maga a lehetetlen kihívás.
2. A csapat tagjai kezdenek rájönni, hogy ők bizony már mindent megtehetnek mindenkivel.
Emberileg tehát a banda kezd egyre mélyebbre jutni, és elérkezik a pont, amikor erőt vesz rajtuk a fájdalom és a fáradtság. Nem is véletlen, hogy az aktuális lemez címe ’Theater Of Pain’ lesz, a rajta található dalok fele pedig szedett-vetett, rögtönzött témák halmaza.
A fiúk csupán néhány valódi kulcsdalt voltak képesek megírni. Az albumnyitó Smokin’ In The Boys Room például egy feldolgozás, de bármennyire is ferde szemmel néznek rá a tagok és a rajongók utólag, én állítom, a dal az egyik legjobb nóta, amit a Mötley valaha is prezentált.
A Home Sweet Home egy fájdalmas ballada arról, hogyan érezték magukat akkoriban – szerencsétlenségére gigasláger lett belőle, így az igazán kemény metalhívők mereven elutasítják. A Tonight című szerzemény eredetileg még az első albumhoz köthető, így egyáltalán nem tekinthető rossz nótának (bár alaposan átdolgozták). Hasonlóan jól sikerült még a Louder Than Hell és a Keep Your Eyes On The Money is, ám a fennmaradó öt dal egyértelműen csak a töltelékdal címkével bélyegezhető meg.
Sajnálatos módon azonban a lemez felvételének körülményei a turné után öröklődtek a következő stúdióanyagra is, pedig Nikki példának okáért már a Home Sweet Home klipjének a forgatásakor is fél-hulla volt.
Az 1987-es ’Girls Girls Girls’ sokak szerint méltó folytatása a ’Theater of Pain’-nek (persze negatív értelemben), ám én úgy vélem, ezt a lemezt erősen félreismeri a közönség! A két kezdőnótán kívül (amik ugye akkora slágerek lettek, hogy minden rockernek kötelező tudni dúdolni őket) még legalább négy kulcsszerzemény van a lemezen:
- egyfelől az albumvégi You’re All I Need, mely a banda talán egyetlen szerelmes balladája;
- az All In The Name of Rock and Roll, mely ugyan nem került kislemezre, de legalább akkora himnusza lehetne a bandának, mint a Live Wire;
- a Dancing On Glass című herointól átitatott Sixx szerzemény;
- valamint a Sumthin’ For Nothin’, amiben Mick Mars a lemez blues-orientált oldalát vegyíti a hat évvel korábbi debüt lemez energiájával.
Mindezen szépség ellenére azonban (noha az album hozta az elvárható eredményeket), a csapat is belátta, hogy ezzel a hozzáállással nem lehet előhozni mindent, ami potenciálisan megvan a zenekarban. Az sem segített rajtuk, hogy Nikki Slash szállodai szobájában túladagolta magát, és kis híján életét vesztette. A lemez turnéja után tehát józan időszak kezdődött, hogy soron következő anyaguk végre igazán kirobbanó és letaglózó erejű munka legyen. És a banda 1989-ben végül durrantott egy minden addiginál hatalmasabbat.
A ’Dr. Feelgood’ album meglepő húzás lehetett a csapattól, hiszen az 1988-as ’Raw Tracks’ EP-n már a múltjukból ástak elő felvételeket, mintha csak kiveszett volna belőlük a kreativitás. Valójában minden rendben volt, olyannyira, hogy az 1989-es Moscow Festivalon már mutattak is be dalokat az új lemezről, az orosz közönség legnagyobb örömére.
A meglehetősen sötét intróval startoló lemez annyira kemény és energikus lett, hogy az egész glam metal stílus talán egyik legszebben csillogó ékkövének tekinthető, melyben rengeteg fogós dallam keveredik a szexista dalszövegekkel és a vad hangzással. Mick Mars gitáros végül megalkotja azt a két témát, amivel örökre beírja a nevét a legnagyobbak közé.
A Dr. Feelgood egyedi felvezetése, alaptémája és szólója helyből klasszikus, a punkosan primitív Kickstart My Heart pedig pontosan olyan, mint a dalszöveget ihlető élmény, a drogtúladagolás… Zajos, gyors és letaglózó. Mick rövidke tremolós felvezetése a rock történelem egyik legszebb pillanata, a szájgitárral előadott záró hangok pedig azonnal beleragadnak az ember fülébe.
Az albumon töltelékdal természetesen nincsen. Ha mégis kell egyet választani, akkor egyedül a Slice Of Your Pie-t lehetne megemlíteni, ami a maga nyomasztó középtempójával kissé kilóg a sorból. Ezen túl van itt romantikus töltetű slágerdal, szexuális élményeket felelevenítő nóták, valamint egy gyönyörű ballada az akkor éppen igen karakteresen változó világról.
Az album mindemellett valódi sztárparádé is. Egy-egy vokális rész erejéig feltűnik Sebastian Bach, Jack Blades, Bryan Adams, valamint a Cheap Trick legendás zenészei: Robin Zander és Rick Nilsen. Hasonlóan az előző lemezhez, itt is két vokalistanő segít be a bandának, akik élőben is elkísérik őket a koncertekre.
A ’Dr. Feelgood’ egy tökéletes album, amit tökéletes időpontban alkotott meg a zenekar. 1990 a klasszikus metal zene talán utolsó igazán sikeres éve, az időszak, amikor még egy évig minden metalzenekar bankot robbanthat a turnéiból és a lemezeiből – legyen az akár földbe döngölő klasszikus, vagy középszerű alkotás. A Mötley Crüe is megkezdi a maga világkörüli, rendkívül fárasztó, de teljesen tiszta turnéját, ami azonban annyira lemeríti a srácokat, hogy most először talán bánják, hogy rocksztárok lettek.
De a fekete levest még csak ezután kellett meginniuk.
A korszakhoz kapcsolódó fontosabb zenei kiadványok:
1981 Stick To Your Guns – kislemez
1981 Too Fast for Love – album
1982 Live Wire – kislemez
1983 Shout at the Devil – album
1984 Looks that Kill – kislemez
1984 Helter Skelter – EP
1984 Too Young to Fall in Love – kislemez
1985 Smokin' in the Boys Room – kislemez
1985 Theatre of Pain – album
1987 Girls, Girls, Girls – kislemez
1987 Girls, Girls, Girls – album
1987 Wild Side – kislemez
1987 You're All I Need – kislemez
1988 Raw Tracks – EP
1989 Dr. Feelgood – kislemez
1989 Dr. Feelgood – album
1989 Kickstart My Heart – kislemez
1990 Without You – kislemez
1990 Raw Tracks II – EP
1990 Don\'t Go Away Mad (Just Go Away) – kislemez
1990 Same Old Situation – kislemez
1991 Primal Scream – kislemez
1991 Decade of Decadence – válogatás
1991 Home Sweet Home '91 – kislemez
1991 Angela – kislemez
Folytatása következik…
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 2957 olvasás
32 hozzászólás "Too big for Hate - Mötley Crüe életmű (1. rész)"
1. Kedves TShaw! Ezen iromány
Kedves TShaw!
Ezen iromány elkövetéséért küldök egy jó meleg ölelést és egy csókot opcionális porcikádra!
2. Egy hasonloert nekem mit kell
Egy hasonloert nekem mit kell tennem?:-)
Redneck Imi
3. Nem kukacoskodás csak tény: A
Nem kukacoskodás csak tény: A Smokin’ In The Boys Room a második dal a lemezen. :o)
A City Boy Blues a nyító nóta.
4. az első két lemez nagy
az első két lemez nagy kedvenc! és persze a Feelgood is ott van a szeren
5. Dr. Feelgood nálam mindent
Dr. Feelgood nálam mindent visz!:)
Nem tudom voltak e valaha Magyarországon,de én nem láttam őket fellépni,kár:(Még őket megnézném egyszer,de ez már csak álom,sajnos..
6. @Szilu: Valóban, ezt
@Szilu: Valóban, ezt benéztem, utólag is elnézést érte!
@Adri: Opcionálisan és virtuálisan is vettem a dicséretet, köszönöm! :-)
7. Szerintem a Shouton még
Szerintem a Shouton még hírből sincs töltelékebb, ha a korai lemezeken keresek ilyet, inkább a Too Faston van, de ott se. A Theatre-ön azért We Need a Lover és Use It a 2 húzónóta, a többi között van punnyadt, az már megfáradt lemez eléggé. Feelgood nekem nem akkora kedvenc, mint az első 2, én a metalosabb élét jobban szeretem a Mötleynek
Jó összegzés
8. voltak, 91-ben a
voltak, 91-ben a népstadionban a monsters of rock keretében
vmelyik korabeli klipben szerepel is pár bevágás a buliról :)
crüe-vel úgy vagyok, hogy hangulat kell hozzá...
nem akarok spoilerkedni, de a köv. részben lesz az a lemez, ami a legjobb lemez, és nem vince énekel rajta
9. Jó cikk! Én személy szerint a
Jó cikk! Én személy szerint a Girls Girls Girls-t meg a Too Fast-ot szeretem a legjobban!
:)) A Dirt és a HEroin Diaries (Slash életrajz mellett) pedig két letehetetlen, rettenetesen tanulságos könyv :)) Aztán egyik pillanatban röhögőgörcs (pl Vince lángszórót vesz és kipróbálja a hotelben, Vince Yakuzákra támad, stb), másik pillanatban sírsz.. És az egész Mötley életmű ilyen!!!
10. ...még valami, hatásként én
...még valami, hatásként én nagyon érzem még a Sweet legjobb korszakát (pl Vince rengeteget hivatkozott a zseniális Desolation Boulevard lemezre), és a T-Rex-et is
11. Nem kell elnézésd kérned, a
Nem kell elnézésd kérned, a cikk tök jó. Csak az nem vét hibát aki nem csinál semmit. :o) Szóval, csak így tovább várom a folytatást.
12. azért én nem venném jó néven,
azért én nem venném jó néven, ha egy You're all I need-szerű szerelmesdalt címeznének nekem:)
Mostanában kezdtem gondolkozni róla, hogy vajon mennyi az igazságtartalma a Dirt c. könyvnek. Mert ha csak a fele igaz, akkor is ez a legdurvább rock n roll történet, ami az univerzumban történhetett. Nagyon úgy néz ki, hogy ennél nagyobb sikereket rockbanda nem érhet el.
13. Biztos, hogy voltak ott
Biztos, hogy voltak ott nagyon kemény dolgok, de elég valószínű, hogy kicsit ki is van színezve utólag a történet. Egy ilyen kaliberű banda nem engedhette meg magának már akkor sem, hogy szar napja, szar koncertje legyen és nem is igazán lehetett ilyenről hallani. Márpedig ilyen szintű drogfogyasztás mellett, amit utólag állítanak, ez gyakorlatilag lehetetlen. Aki látott már kemény drogost közelről, az tudja, hogy nem ennyit, de még feleennyit se képes megcsinálni... Persze, egyikünk sem volt ott, nem tudjuk, mi történt valójában.
14. @Imi: Beszéld rá Alice
@Imi:
Beszéld rá Alice Coopert, hogy keressen meg! 8)
Nekem bejön az első albumok nyers volta. Elő is kapartattak velem egy '84-es koncertfelvételt ma reggel.
15. Ne haragudj, de az utolsó
Ne haragudj, de az utolsó mondatoddal nem értek egyet. Tény, hogy voltak a Mötley-nek iszonyat nagy sikerei, de hatalmas buktákat is megéltek ( pl. a Corabi-s turné, amit abba kellett hagyniuk érdeklődés hiányában ). Sőt, a New Tattoo idejéban een speciel az életben nem gondoltam volna, hogy a Mötley újra a csúcsra tör. Mert mostanában azért megint elég jól cseng a nevük...
Viszont sajnos a Mötley sikereit össze sem lehet hasonlitani a Metallica, Guns, illetve az Ac/Dc sikereivel. Kiváncsi lennék arra, ha a Mötley egyszer véletlenül elkeveredne errefelé, hányan mennének ki a koncertjükre.
A Dirt egy iszonatosan profin megirt könyv, vannak benne nyilvánvalóan képtelen dolgok, viszont nagyon sok olyan képtelennek hangzó sztori is, amiről már anno interjúkban is beszéltek. Az viszont biztos, hogy a Mötley pályafutása, története a maga nemében egyedülálló.
16. 'Aki látott már kemény
'Aki látott már kemény drogost közelről, az tudja, hogy nem ennyit, de még feleennyit se képes megcsinálni...'
Ebben valószinüleg igazad van, de azért azt vegyük figyelembe, hogy amit ez a négy állat elért karrier szinten, azt elég kevés ember tudná produkálni. És még csak azt se mondanám, hogy feltétlenül a tehetségüknek köszönhetik a sikereiket. Biztos, hogy vannak túlzások a fogyasztásukkal kapcsolatban, de azért egy 'átlag' drogossal összehasonlitani őket... ;)
17. A drogos, akár világsztár,
A drogos, akár világsztár, akár nem, csak drogos marad. A különbség csak annyi, hogy egy világsztárnak mindig van pénze drogra, egy köznapi csóró meg általában lop, rabol, a saját szarát is megenné érte.
18. Ez igaz. Meg az is, hogy van,
Ez igaz. Meg az is, hogy van, aki belehal, meg van, aki túléli. Na, ők túlélték.
19. Nem is feltétlenül az anyagi
Nem is feltétlenül az anyagi sikerekre gondolok. Magyarország? Az Ossian és a folkmetál hazájában már inkább szégyen, ha valakire sokan elmennek:) Prágában sem voltunk túl sokan tavaly, de azért egy másfél-pecsa simán megvolt. Idén Wackenben azért csak kíváncsi volt vagy ötvenezer ember Mötley-re, pedig az ottani népek hajlamosak inkább kívülről hallgatni sörözve a koncerteket. Igaz, hogy Maiden előtt játszottak, sokan biztos csak azért mentek be Mötley-re, hogy ne rekedjenek kint (többször is kitették a "Megtelt!"-táblát a fesztiválterület bejáratára)
A legnagyobb sikert, legnagyobb bandát úgy értem, hogy kb. nemcsak hogy mindent meg tudtak tenni fénykorukban, hanem mindent meg is tettek, már ha a könyv nagy része igaz.
Ez persze nem is feltétlenül pozitív érték: pl. a mai napig egy erkölcsi dilemma, hogy hogyan rajonghatok ennyire felelőtlen egoista faszok zenééjért:)
Először azt is bele gondoltam írni, hogy mekkora fanatikus rajongótáboruk van/volt, de azért ez nagy sarkítás lenne. Ahogy kiestek a média kegyeiből, ott is rögtön tizedelődtek/századolódtak a koncertre járók.. ebből látszik, hogy pl. tízezer embernél többnek csak és kizárólag az fog játszani, akinek jó a sajtója/rotációja a tévében, a zene minősége szinte lényegtelen faktor ehhez képest.
20. kicsit gyorsan jönnek a
kicsit gyorsan jönnek a kedvenc zenekarok történetei....mégha a w.a.s.p be se fejeződött is ,de legyen vessük bele magunkat a Mötley-be...
Számomra a könyv/ek zseniális volt és jól mutatta milyen ha egy zenekart nem emberek gyülekezetének hanem pénz gépeknek tekint a menedzsment ,persze nélkülük valószinű sehol nem lettek volna mert én hallottam azt a donningtoni Live wire-t...hát komolyan botrányos Vince hangka aki arra fel kapta a fejét....hát megaszar és ikszfaktorben jobb énekesek vannak.....,de a girls és a feelgod lemez számomra tökély és a mostnai koncert dvd-k is felejtik a show-al azt a állitólagos hatalmas sikert ,igaz az amcsik hülyék és ez be is bizonyosodik hogy ennyire felkapták őket és kiemelték a zenekart .Mondom ezt annak ellenére hogy nagy Mötley fan vagyok,de a lemezek meg itélésében sem egyezik a véleményem a nagy amcsi megitéléssel...
21. Oké, igy már értem, mire
Oké, igy már értem, mire gondolsz, sőt, egyet is értek! :)
"mai napig egy erkölcsi dilemma, hogy hogyan rajonghatok ennyire felelőtlen egoista faszok zenééjért:)"
Hehe, ezzel een is igy vagyok valahogy! :) Nem vagyok fanatikus, de tény, hogy a Mötley kiemelt helyet foglal el a kedvenceim között. Pedig erkölcsileg nagy nullák, igazából talán még azt is mondhatnám, hogy nem is szimpatikusak...Vince a pesti elmaradt koncert óta amúgy is tiltólistán van nálam.
"ebből látszik, hogy pl. tízezer embernél többnek csak és kizárólag az fog játszani, akinek jó a sajtója/rotációja a tévében, a zene minősége szinte lényegtelen faktor ehhez képest"
Ezt ennél jobban een sem tudtam volna megfogalmazni. Nekem például örök vesszőparipám az Ac/Dc, akiket ugyan szeretek, de túlértékeltnek tartok. Ebbe persze mindenki beleköt, mert nem értik, mire akarok kilyukadni: nem feltétlenül azért mennek el rájuk annyian, mert annyira imádják őket, hanem mert sokan nem is nagyon ismerik a kisebb bandákat, nincs is igényük arra, hogy megismerjék őket - minek, ha ott vannak a nagy nevek, akikket még a média is tol? Nem szimpatikus nekem ez a szent tehén-mentalitás. Aki nyitott szemmel jár, talál kincseket, aki meg a tömegek után megy, annak úgyis mindegy, milyen a zene minősége, elég neki, hogy elmondhatja, hogy ott volt a koncerten...
22. Hm...erre azt szoktam
Hm...erre azt szoktam mondani, hogy Vince-nek nem is a hangját szeretem, hanem az énekstilustát... :)
'a mostnai koncert dvd-k is felejtik a show-al azt a állitólagos hatalmas sikert'
Ezt légyszi mégegyszer, mert igy nem tudom értelmezni.
23. oriza triznyák. Beküldés
oriza triznyák. Beküldés időpontja: 2010, október 9 - 10:18.
Egyetértek és ez az a téma ( legyünk konkrétak: Motley Crue lemez '94-ből), ami nem kicsit megosztó. Véleményem szerint a Motley Crue fennállásának egyik legjobb ( ha nem a legjobb ) lemezéről beszélünk.
24. Sose értettem mit szeretnek
Sose értettem mit szeretnek az emberek rajta. Azt h "érett". hát nem tudom. Ha olyan zenére vágyom ami azon a lemezen van, létezik Soundgarden aki nagyságrendekkel jobban csinálja. MC ne "érett" zenét csináljon hanem pörgőset (tudom, ilyen számok is vannak rajta) Shout, Too, Dr. szintje sosem lesz nálam
25. Mármint a Motley c. lemezről
Mármint a Motley c. lemezről írod?
26. Ja, a John Corabi-sról. A
Ja, a John Corabi-sról. A dallamai is fele anyira fogósak mint a Vince Neilé. Aki tudjuk h fasz, de ez most nem számít. Mégiscsak a zene az elsődleges kritérium. Ez a szar emberekből állű brigád kiváló zenét alkotott, ezt nem lehet elvitatni
27. Értem. Nézd, ízlésről nyilván
Értem. Nézd, ízlésről nyilván semmi értelme nemhogy vitatkozni, még beszélni sem, mert nem lyukadunk ki sehova, max. oda, hogy én szeretem a spenótot, mer' finom, te pedig nem mert nagyon nem finom :) Esetleg mindketten szeretjük, vagy egyikünk sem. Ellőttem az összes variációt? :)
Azért egy picit visszatérve a témára: Nekem sosem a Soundgarden jutott eszembe erről a lemezről. Sőt, azt kell mondjam semelyik hasonszőrű banda. Zeneileg - szerintem - annyi történik, hogy végig egy nyersebb, bluesosabb vonal érvényesül és ami tényleg érdekessé teszi: megjelenik egy - máshogy nem tudom megfogalmazni - 'sötét tónus', ami kétségkívül elüt a Motley addigi 'bulizós' zenéjétől, de ennek egyébként nem sok köze van az Alice In Chains féle, vagy a 90-es évek elejére-közepére jellemző 'grándzsos' hangulathoz - megint csak szerintem.
Ami szerintem kiemelkedő ezen a lemezen:
Hangzás: Elképesztő módon megdörren! Talán kevesen tudják, hogy a hangzás az akkoriban pályája csúcsán lévő Bob Rock producer keze munkáját dicséri. Aki nagyon figyelmes, megtalálja a közös pontokat hangzásban pl. a fekete albummal, vagy a Load lemezzel. Ez most megint olyan dolog, hogy szubjektív, de ilyen jól így kapásból talán csak a
Saints of Los Angeles szól. Talán nem véletlen, hogy a 2011-re tervezett lemezt is Bob Rock fogja levezényelni.
John Corabi: Nincs jobb szó: fenomenális. A hangja maga a koszos-bluesos rock hang. Kreativitást tekintve is termékeny
művész.
Mick Mars szárnyal a lemezen, aranyveretes témák sorjáznak az ujjai közül. Erre az egy lemezre annyi jó riffet tolt, mint korábban egyre sem.
Tommy: Dobhangzás...mennyország!
28. Ez hihetetlen, gyorsan
Ez hihetetlen, gyorsan belehallgattam a Feelgood-ba, mert emlékeztem, hogy az is qrva jól szól és írtam volna, hogy sorry, az is baromi jó, erre látom, hogy azt is Bob Rock hozta össze :):)
29. Érdekes, hogy a sötét tónus
Érdekes, hogy a sötét tónus tényleg ott jelenik meg újra (korábban szerintem a SatD albumon is megvolt), aztán ma már teljesen a Mötley sajátja lett. Érződik az utolsó lemezen, a DVD-ken és az élő koncerteken is. Talán ennyiben érett be egy kicsit ez az egész.
30. Nagyon szerettem a 80-as
Nagyon szerettem a 80-as éveket,egy olyan korszak volt,ami már soha nem jön vissza.Emlékszem,irigykedve bámultuk a
music television-on ezeknek a bandáknak a klipjeit és
álmodoztunk,hogy egyszer mi is...,amiből nem lett semmi,mert
magyarország nem usa.
31. Corabi-ben, Mick Mars-ban,
Corabi-ben, Mick Mars-ban, hangzásban (főleg a dobhangzásban: te jó ég!), és általában is egyetértek veled: szerintem is messze a legjobb Mötley album a Corabi-s! Sőt, minden idők egyik legjobbja for me.
Amúgy szerintem ha valamit nagyon bele akarunk magyarázni, akkor leginkább egy mélyre hangolt Mother Love Bone szerintem az az album.
Egyébként volt egy projektje Corabi-nek Jerry Cantrell-lel, és Billy Duffy-val, a Cardboard Vampires, játszottak az anyazenekaroktól is, hát... hihetetlen, ahogy a fickó a Cult-ot meg a Chains énekelte...
32. Ezt a Cardboard Vampires-t
Ezt a Cardboard Vampires-t nem ismerem, de pl. a The Scream, Union, Twenty 4 Seven és Voodooland-es dolgait én is megfüleltem, és némelyik szintén kiváló. A Let The Scream lemezt pl. minden Motley rajongónak ajánlom.
http://www.sleazeroxx.com/bands/scream/let.shtml
http://www.youtube.com/watch?v=mp8proZXo4s
http://www.youtube.com/watch?v=gRMiM4aNPKs&feature=related