Csak a legelszántabb fanoknak!: Letz Zep, Papp László Sportaréna, 2010. szeptember 24.

írta TShaw | 2010.10.01.

Nagy reményekkel jelentem meg péntek este hétkor a Papp László Sportaréna előtt. Annak az esélye, hogy egyszeri magyar rock-rajongóként élőben lássam a Led Zeppelint, gyakorlatilag egyenlő a nullával, most viszont itt van egy zenekar, melynek tagjai az egész karrierjüket arra tették fel, hogy minél hűségesebben mutassák be a Zep zenéjét... ...azoknak, akik korukból, vagy anyagi helyzetükből kifolyólag kimaradtak a varázslatos élményből: a Led Zeppelin élő muzsikájából. Bemelegí­tésként még odahaza megnéztem a legendás 'The Song Remains The Same' koncertfilmet, majd nekivágtam a nagy útnak. Nehéz lenne pontosan megfogalmazni, miféle elvárásaim voltak a koncerttel szemben. Az már a kezdés előtt is világos volt, hogy vizuálisan és zeneileg mindenképpen tökéletes, vagy közel tökéletes lesz a Zeppelin-élmény. Ha valahol kilóghat a lóláb, akkor az ének lesz, mert bár Billy Kulke remek énekes, Robert Plant orgánumát maní­rozni körülbelül annyira sikerülhet egy dalnoknak, mint egy iskolai rajzverseny győztesének a Mona Lisa lemásolása. De ennyit még elbí­r egy jó koncert, főleg, ha a Zep dalaiból válogatják a setlistet, úgyhogy egy letaglózó erejű műsorra számí­tottam. A kezdés előtt aztán világossá vált, hogy itt bizony nem klasszikus koncerthelyszí­nnel lesz dolgunk. Feltehetően az eladott jegyek alacsony száma miatt a szervezők előrehúzták a szí­npadot, és a küzdőtéren is székeket helyeztek el. Bensőséges hangulatú szeánsz készülődött tehát, ami kicsivel nyolc után meg is kezdődött..., stadionba illő módon. Zenekarunk valósággal belerobbant a várakozó tömegbe, melynek bizonyos részei még ekkor is mozgásban voltak, a közönség képtelen volt időben megérkezni. A Letz Zep már az első pillanattól fogva hű volt a nevéhez. Fizimiskájuk tökéletesen passzol az egykori nagynevű zenekarhoz, egyedül csak a gitáros, Andy Gray tűnt kissé szürke és unott alaknak a szí­npadon, de a műsor előrehaladtával láthatóan egyre jobban élvezte a bulit és a szí­npadi jelenléte is sokkal súlyosabb és magabiztosabb lett. A tagok mozgása, gesztusai, a játékuk, egyszóval minden, ami a szí­npadon történt, majdnem tökéletes másolata volt annak, amit elődeik műveltek a hetvenes évek derekán. Billy Kulke pózolt, magasra vitte a hangokat - de micsoda hangokat! Baromi nagyot tévedtem, amikor Őt neveztem meg a műsor potenciális leggyengébb láncszemének. A viselete is stimmelt, bár az ingét azért nem merte amúgy Plant módjára kigombolni... Steve Turner basszusgitáros-billentyűs John Paul Jonesra jellemző módon megmaradt háttérembernek, bár a koncert első felének kulcsdala, a No Quarter alatt nyilvánvalóvá vált, hogy elengedhetetlen eleme a műsornak, akárcsak az általa játszott karakter tulajdonosa volt, anno. Szándékosan beszélek karakterekről, mert ezek a fiúk bizony szemérmetlenül felvették a nagybetűs Zep feelinget. Alig-alig adtak lehetőséget maguknak az egyéni képességek megvillantására, helyette az autentikus megszólalás, mozgás és játék volt a lényeg. Azt hiszem, aki fogékony volt erre az időutazásra, az nagyon élvezhette a műsort, de akinek problémát jelent, ha egy zenész megjátssza magát a szí­npadon, az bajban lehetett. Mert hőseink szí­nészkedtek, ha úgy tetszik, szí­nházba illő módon, hisz hellyel-közzel a felszerelés is tökéletesen megfelelt az egykori eredetinek. A dobok mögött ülő Simon Jeffrey-re fokozottan igaz volt mindez. Olyan elánnal és lendülettel csépelte a bőröket, mint John Bonham, ráadásul a Moby Dick hosszú és tenyeres dobszólóját is bevállalta, nem is beszélve a dalokat levezető rögtönzésekről. A koncert vége felé is kezdett úgy tűnni, hogy a csapatból ő élvezi legjobban a bulit, na meg a közönség éltetését. Meg is érdemli a dicséretet! Fontosnak tartom kiemelni, hogy aki arra számí­tott, hogy egy Plant-es hangú énekessel felálló banda majd eltol néhány Zep nótát relatí­ve jó minőségben, az baromi nagyot csalódhatott. A Letz Zep nem kí­mélt senkit, a közönséget elszánt rajongóként kezelte, í­gy gyakorlatilag egy az egyben egy 1973-as koncertet (+ Kashmir) vezettek elő. Ennek megfelelően minden számot szétszólóztak, tí­z percig szólt a gyönyörűséges No Quarter (itt éreztem először, mennyire vérprofi és elszánt társaság is ez a zenekar), melynek úgy vélem, élőben jön csak át a valódi esszenciája. Majdnem fél órásra nyújtották a Dazed and Confusedet, amiből persze nem hiányzott a hegedűvonós szóló sem... te jó ég, micsoda látvány és élmény volt! De mindezt nem tolerálhatta mindenki. Aki sosem hallgatott még Zeppelin koncertlemezt, annak ez a műsor feltehetően kí­nzás volt. Aki viszont hallotta már a 'The Song Remains The Same' és a 'How The West Was Won' albumokat, az örülhetett, mint én. Hozzáteszem, nem feltétlenül szerencsés egy több mint két órás műsort úgy megszervezni, hogy végig csak ülni lehet...! A magyar közönség sem bí­rta ki a fenekén. A koncert felétől elkezdődött a mászkálás. Bevallom őszintén, amikor ilyen kevesen vagyunk és ilyen kulturáltak a körülmények, egyáltalán nem szerencsés dolog a járkálás. A közönség egy jelentős része ráadásul teljesen érthetetlen módon a relatí­ve csúcsként értelmezhető Dazed and Confused és No Quarter alatt távozott a büfé rendkí­vül csábí­tó pultjához. De nem csak emiatt sikerült magunk alatt vágni a fát. Akár vérbeli rajongók voltak az első székblokkokban, akár nem, az éneklés bizony alig-alig ment. De a magyar tényleg inkább hallgatja az efféle zenét, úgyhogy nem kell ebbe semmi rosszat belelátni. Abba viszont igen, ha bizonyos emberek idiotizmusa miatt az egész zenekar megalázott helyzetbe kerül...! Egy épületes intelligenciájú néző a Kashmir előtt, hangosan ordibálva adott hangot elégedetlenségének, melybe beleszőtte a nyugdí­jasokat és egy politikust is. Fellépésével sikeresen szétbarmolta a Black Mountain Side gitáros felvezetését, valamint érdekes módon a Kashmir valami elképesztően rosszul szólt... Persze gyaní­tom, hogy nem a hőbörgés miatt felejtettek el a keverőpultnál keverni. Néha egyébként műsor közben is elkezdhettek állí­tgatni a hangosí­táson, mert olykor igen bántóan szólt a basszus, az ének és a gitár. Az előadott dalok listája természetesen végig hű volt a Zeppelinhez. A műsorkezdő Rock and Roll - Celebration Day - Black Dog - Over The Hills... négyes például egy az egyben a 'The Song Remains The Same'-ről lett átemelve, üde meglepetésként pedig utánuk megszólalt a What Is And What Should Never Be is, kimaradt viszont a TSRTS - Rain Song páros, í­gy a legendás, kétnyakú Gibson EDS-1275-ös is csak egyszer került elő. A korhűséget egyedül a Kashmir törte meg (egyúttal a minőséget is), de ezt a dalt kötelező volt előadni. A Stairway to Heaven alatt Kulke brutális vokális teljesí­tményt nyújtott, a Whole Lotta Love alatt pedig megfejelte az egészet. Elképesztő módon hozta Plant énektémáit! A ráadás azonban már megbicsaklott, ugyanis a végére hagyott Heartbreaker - Immigrant Song párost már nem lehetett ülve végigbí­rni. Ezek a nóták stadionokba valók, ahol lehet tombolni az első sorokban, de ilyen körülmények között ez már inkább kí­nzás volt. A Whole Lotta Love a műsor záróakkordjaként egy hatalmas jammelésbe torkollott, ahogyan az Zep koncerten lenni szokott, azonban a theremin szóló elmaradt... Nem von ez le semmit a zenekar teljesí­tményéből, egyszerűen csak hiányérzetem támadt miatta. Összességében nézve tehát a Letz Zep elképesztő szeánszot vitt végbe péntek este. Aki valaha is rajongott a Led Zeppelinért, annak ott lett volna a helye. Ja, hogy drága volt a jegy? Nos, valóban az volt, a Letz Zep bizony egy árkategóriába került Ozzy Osbourne-nal és a Kiss-szel, ami elsőre furcsa, de a műsor alatt világossá vált, hogy mi volt ennek az oka. Monumentális műsort hozott hazánkba a csapat, melyhez hasonlót maximum azok láthattak, akik 2007-ben kint voltak Londonban a nagy reunionon. Az már más kérdés, hogy a széksorokba kényszerí­tett tömeg egy része a vége felé kezdett szenvedni... ez egy öngerjesztő folyamat volt, hiszen egy aránylag ismeretlen tribute zenekart nehéz eredetiként eladni, a kisebb nézőszám pedig maga után vonja a hangulat átalakulását is. Pedig a Letz Zep már majdnem Led Zeppelin... Ez a banda bebizonyí­totta, hogy jelen pillanatban a világon három legendás zenész, valamint egy nagynevű muzsikus családból származó, az apja nyomdokain haladó dobos után ők játszanak a legjobban és a leghitelesebben Led Zeppelin dalokat. Ez nagy erény, és ha egyszer eljutottak kicsiny hazánkba, hát illett volna több rajongónak és rock kedvelőnek megnéznie őket. Úgy hiszem, hogy bár valóban voltak negatí­v pillanatok a zenekar teljesí­tményében, és a közönség is olykor megmérgezte saját maga szórakozását, alapjaiban véve óriási élménnyel lett gazdagabb az, aki végül eljött erre a koncertre. TShaw Fotók: Pearl69 Köszönet a Danubius Concerts-nek!

Legutóbbi hozzászólások