Day Six: The Grand Design

írta Kotta | 2010.09.26.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Lion Music

Weblap: http://www.myspace.com/daysixweb

Stílus: Progresszí­v metal

Származás: Hollandia

Dalcímek

Értékelés

Ez azért már valami! Teljesen ismeretlenül, a semmiből feltűnve elvinni a Hónap Lemeze cí­met, ráadásul nem is holmi könnyen befogadható mainstream, hanem kőkemény progresszí­v zenével. Ezek akkor vagy tudnak valamit, vagy le folyékony-kenyerezték a teljes szerkesztőséget. Sajnos megvesztegetésről szó sincsen, pedig egy karton Holland sör elég is lett volna..., persze abból a jófajta, 10-12%-osból. Eh, el sem mesélem, mi lett abból, amikor egyetemistaként elhatároztuk, hogy egy kis amszterdami söröző kí­nálatát (közel 100-féle) az ottlétünk alatt végigisszuk. 10 nap alatt nem tűnt olyan nagy kihí­vásnak, főleg azokból a pici üvegekből. Fene se tudta, hogy ezek ilyen erősek... Vissza a zenéhez: az előző bekezdésből azt azért megtudtátok, hogy a zenekar a tulipános országból való. Ez a második teljes játékidejű albumuk, az elsőt ('Eternal Dignity', 2003) még vadászom (bár megjegyzem, a kiadó debütálásként nyomja a 'The Grand Design'-t, feltételezem, ez nemzetközi bemutatkozásként értendő). Konceptlemezről van szó, a sztorit Erich Von Daniken munkássága ihlette és nagyjából összefoglalva a következő: három időjárás-kutató terepen (Antarktisz) vizsgálja a globális felmelegedés hatásait, amikor a jégpáncél alatt ráakadnak a földönkí­vüli civilizáció nyomaira - egy űrhajó formájában. Az űrjárműbe hatolva nem csak az emberiség eredetére találnak megdöbbentő magyarázatot és azt alátámasztó bizonyí­tékokat, de egy új, szabadon felhasználható energiaforráson alapuló technológia leí­rását is. Természetesen a kormány(ok) nem szándékozzák ezen ismereteket nyilvánosságra hozni, í­gy a tudósokat mondvacsinált indokok alapján pszichiátriai intézetbe csukatják. A kutatók azonban telepatikus képességek birtokába jutva nemcsak egymással, de a földön kí­vüli intelligenciával is kapcsolatba kerülnek. Mindezt az egyik tudós naplója örökí­ti meg (amit hogy-hogy nem, nála hagynak...), í­gy a turpisságnak nyoma marad. Kissé bugyuta történet, de sebaj, az alá pakolt muzsika első osztályú. Sőt, inkább osztályon felüli! Osztályon felüli, de nem abban a tekintetben, hogy stí­lusokon átí­velő, bekategorizálhatatlan alkotás lenne, ahogy azt a honlapjuk a zenéről állí­tja. Néhány apró kikacsintáson kí­vül (pl. a Lost Identity jazz-rockos, funkys-szaxis betétje - ami szerintem éppen hogy egy picit erőltetett) csupán csak a jó öreg progresszí­v rockról van itt szó (a maga fúziós mivoltában persze), ahogy azt a nagyok kitalálták és tökélyre fejlesztették anno - persze keményebben, fémesebben előadva. Azaz a Pink Floyd a viszonyí­tási pont az egyik végen, a másikon pedig..., nem, nem a Dream Theater! A Day Six egyik legnagyobb erényét éppen az adja, hogy el tudták kerülni a csapdát, amit Portnoy-ék árnyéka rajzol a legtöbb progresszí­v metal zenekar útjába. Szóval a másik, acélosabb oldalon ott van mondjuk a Pain Of Salvation, mint referencia. Nem a 2010-es persze, hanem a kemény, dinamikus, zeneileg nem a múltba révedő, hanem éppen hogy új utakat törő, kiszámí­thatatlan Pain Of Salvation, úgy 10 évvel ezelőttről. (Mindebből mára leginkább a kiszámí­thatatlanság maradt :D). Félúton meg a Porcupine Tree. A hollandok zenéje egyrészt ugyanis pontosan olyan, mint Wilsonéké, azaz finom, pszichedelikus részek váltakoznak szikár rifekkel és dallamokkal, mégis teljesen más. A különbség pedig leginkább csak a hangsúlyokban van: amí­g az angoloknál időnként negyed órát kell várni egy hat és fél másodperces fogós témára (kis túlzással persze), addig itt a lágy és kemény részek aránya szerintem jóval kiegyensúlyozottabb - mégis, mennyire más a hatás! Legalábbis, ami engem illet - lehet, hogy a zenei fejlődében még nem értem el a megfelelő szintet (sajnos, azt hiszem már nem is fogom...) és befogadóként nem teszek elégséges erőfeszí­téseket, de amí­g a Tree zenéjén legtöbbször "bealszom", addig a fapapucsos gárda muzsikája egyből megfogott, és azóta sem enged el. Ez azért lehet, mert számomra a progresszí­v metalban a metal éppolyan fontos, mint a művésziség, és az egyensúly itt tökéletes. Még egy különbséget találtam azon felül, hogy ki mennyire jól játszik a dinamikával. Stiphout vagy jobb dallamokat í­r, vagy fátyolosan érzékeny hangja meggyőzőbb, de tény, hogy a melankolikus részeket is szí­vesebben veszem tőlük. A zenéjük másik csúcspontja Robbie tökéletes, Pink Floyd-osan atmoszférateremtő szólógitározása, szóval mindenképpen ő viszi hátán a zenekart. Nem is ragozom tovább, ez egy kiemelkedő album, komplex és ütős anyag, amely már kis mennyiségben is hat - épp, ahogy azok a miniatűr holland és belga sörök. Komplex metalban kötve hiszem, hogy lesz jobb idén (a Spock's Beardöt inkább sorolva a progresszí­v rockhoz), de ne legyen igazam!

Pontszám: 9