The Quill: In Triumph

írta garael | 2006.05.06.

Megjelenés: 2006

Kiadó: SPV/Steamhammer

Weblap: www.thequill.se

Stílus: stoner rock

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Sokszor feltették nekem a kérdést, hogy 'keményvonalas katonaként és szociálpszichológusként hogyan szerethetem az alapvetően hippi kultúrán alapuló, háború ellenes és füves világú stoner-pszichedelikus vonalat? Ilyenkor egy jót mosolygok, hiszen az amerikai akció- kommandós filmeken szocializálódott fiatalok izomagyú-és háborúfetisiszta katonákban látják gyakran a 'hadászok' archetí­pusát, nem ismervén a valóság jóval árnyaltabb igazságát, egyszerű, sematizált lövészre amortizálva a sereg sokszí­nű, a társadalmat leképező világát, s ezzel együtt a nem békeműveletes tevékenységekhez kapcsolódó attitűdjét. A stí­lus és a drogok kapcsolatától, a gyakran "fűillatú dallamok"-tól pedig el tudok vonatkoztatni, egyrészt bizonyí­ték hiányában, másrészt a valóban fülbemászó harmóniák miatt. Egy dolog van azonban, amiért nem numero egy nálam ez a zenei világ s amiért általában nem szerepelnek a TOP 10-emben stoner csapatok: ez pedig az énekesi teljesí­tmény. Nem tudok mit csinálni, de nekem a nyolcvanas évekből adódóan még mindig a nagy hangterjedelmű, gyakran operás, vagy karcos, szőrös hang jelenti az etalont, és a maximális zenei élvezet letéteményesét: ez pedig a legtöbb ilyen irányultságú bandában sajnos hiányzik. A zeneileg rokon doom stí­lus - hiszen valahol mindkettőnek az alapjait megtalálhatjuk a korai Sabbath munkásságában - is éppen ezért tudott kitermelni nálam oly csekély kedvencet, és éppen ezért tudta szupersztár státuszba emelni az öreg csuhással felálló "szirénás" Candlemass-t. Most pedig itt van egy újabb reménység, a The Quill ( lehet , hogy sokaknak nem olyan új, ám én most hallom először őket), ahol egy olyan énekes áriázik, kinek torkában ott ragyok a nagy hard rock dalnokok dallamteremtő gyémántja, Graham Bonnet-től Joe Lynn Turner-ig. A zene két oldalról közelí­ti a stoner-t: a dallamok inkább a Led Zeppelint idézik (Merciless room), a gitárokat előtérbe hozó , minimális billentyűtámogatású hangzás pedig a Sabbath oldaláról világí­tja meg , miért olyan jó ez a stí­lus (Man in Mind). Az énekes képességeit figyelembe véve a dalok kihasználják az ebből származó lehetőségeket: olyan változatos témákat is hozni tudnak, melyeket egy korlátozottabb hangú dalnok nem tudna kiénekelni. Ilyen módon az összkép kissé túlmutat a pszichedelikus rock-on- néha az európai hard rock-ba is átnyúlnak (Trespass) a fiúk, - sőt, én még néha a Beatles jelenlétét is érzem ( In the shadows) - ám csak annyira, hogy a sokszor elsütött sablonok új értelmezést nyerjenek.

Pontszám: 9