Terra Nova: Come Alive
írta TShaw | 2010.09.01.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Na, kérem, így kell ezt csinálni! Mármint így kell dögös, ingereket kiváltó, korszerű, de mégis a régi nagyokat megidéző AOR albumot gyártani, de olyan fogósat, amit legalább ötször-hatszor végig fogunk hallgatni egyhuzamban. A holland Terra Nova először 1996-ban adott ki lemezt, mellyel kiadójuk promóciós szövege szerint Európában és Japánban egyből ismertek és elismertek lettek - legyenek szívesek és jelezzék az Olvasók, hogy hallottak-e már a zenekarról, mert nekem bizony eddig teljesen kimaradtak. Ez viszont hiba volt, különösen akkor, ha az eddigi anyagaik is legalább olyan színvonalon mozogtak, mint a 'Come Alive'. Ez az album bizony rendkívül dögös a maga szirupos, a stílusból fakadóan hatásvadász módján. Dinamikus, bár néha kicsit talán szétcsúszó - konkrétan a Fighting Yourselfben szólnak kicsit kaotikusan a gitár és a szinti témák -, de egy idő után ez is tökéletesen megszokható és élvezhető. Elképzelhetőnek tartom, hogy egy kicsit több stúdiómunkával még elképesztőbb lenne a lemez, de tulajdonképpen a végső állapot is megfelel az elvárásoknak. Hangzásuk sok tekintetben hajaz a nyolcvanas évek végi, kilencvenes évek eleji melodikus rockot játszó zenekarokra, de a retro-metal együttesekkel ellentétben a megszólalásuk tökéletesen korszerű. Énekesük remekül teljesít, a közös vokális részek pedig rettentően ragacsosan tudják magukat befúrni az ember füleibe, erre a legjobb példa talán a Holy Grail című dal - már első hallásra is tudjuk utánuk énekelni a rendkívül elmés "na-naa-na-na" refrént. A lemez negyedik dala, a Here Comes The Night minden szempontból a legzseniálisabb szerzeményük, potenciális sláger. A Those Eyes kellemes ballada, hasonlóan az Under Pressure-höz, ami emelkedő hangulatával a lemez egyik legmonumentálisabb pillanatává növi ki magát (a vokális megoldások pedig egy picit talán még a Queent is megidézik). A zenekar a lemez 43 perce alatt egyetlen egyszer sem botlik meg. Magabiztosan hozzák a slágereket, legyen szó tempósabb szerzeményről, vagy power balladról. Az albumzáró The Final Courtain című dal például húsz évvel ezelőtt gigasláger lett volna az óceán túlsó oldalán, de az ilyen csodák inkább szülessenek meg később, mint soha. Az egyetlen megingás talán csak az album második felében érhető tetten, ahol a dalok kezdenek kissé ellaposodni, de mivel itt nem egy majd másfél órásra komponált gigantikus koncepciólemezről van szó, ez egyáltalán nem olyan nagy probléma. Ez a lemez az első hangtól az utolsóig jól összerakott, korrektül megkomponált és egyértelmű. Pontosan olyan, amilyennek az AOR keretein belül minden albumnak lennie kéne. Tökéletes iskolapéldája az egész stílusnak, szóval a céltudatos zenehallgató egyáltalán nem fog csalódni benne. Emlékszem, utoljára lemez ennyire talán tavaly fogott meg, a szintén kevésbé ismert Grand Design nevű zenekar a 'Time Elevation' című anyagával (nem csak téged - szerk.). Azt a lemezt a mai napig a hangfalhoz tapadva hallgatom végig, és most érkezett mellé egy társ is. Ez az album tényleg az elejétől a végéig tökéletes! Magával ragadó, lehetetlen kiszedni a lejátszóból. Kedves Olvasó, ha szereted a stílust, ezt a lemezt ne hagyd ki, mert nagyon meg fogod bánni a későbbiekben! Végezetül pedig egy kis kedvcsináló, "így készült" stílusban:
Legutóbbi hozzászólások