ReVamp: ReVamp

írta Tomka | 2010.08.27.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: 

Stílus: szimfonikus gótikus metal

Származás: Hollandia

 

Zenészek
Floor Jansen (ex-After Forever) - ének Waldemar Sorychta - gitár, basszusgitár Koen Herfst - dob Joost van den Broek - billentyű
Dalcímek
01. Here's My Hell 02. Head Up High 03. Sweet Curse 04. Million 05. In Sickness 'Till Death Do Us Part - All Goodbyes Are Said 06. Break 07. In Sickness 'Till Death Do Us Part 2 - Disdain 08. In Sickness 'Till Death Do Us Part 3 - Disgraced 09. Kill Me With Silence 10. Fast Forward 11. The Trial Of Monsters 12. Under My Skin 13. I Lost Myself 14. No Honey For The Damned (bónusz)
Értékelés

Láttunk már ilyet. Csak Floor Jansen nem nyerte meg a holland, finn, stb. Megasztárt. Csupán az After Forever mikrofonját - mindössze 16 évesen. Azét az After Foreverét, amely Hollandia, a gothic metal futószalaggyártás központjának egyik legsikeresebb és legegyedibb együttese volt. Floor kisasszony egyedi orgánumának és énektémáinak - amelyek messze túllépték a csinibaba szoprán vokálok hatókörét -, és előbb Mark Jansen, majd Sander Gommans dalszerzői zsenijének köszönhetően diktálták az irányvonalat. Sőt, büszkeségből és tartásból is példát mutattak: amikor úgy érezték, hogy nincs több muzikális mondanivalójuk, volt merszük abbahagyni a zenélést - a csúcson. Maradt hát a szólókarrier, Sander Gommans agytrösztnek a tanári pályán (és a HDK melodikus death metal projektjében), Mark Jansennek 2002 óta az Epicában, ugyebár, Ms. Jansennek pedig a beszédes nevű saját együttese, a ReVamp égisze alatt.

Szóval, láttunk már ilyet. Például Ari Koivunennél. Amilyen fiatal, olyannyira tehetséges, csak hát a zseninek kikiáltott hang mellé zene(kar) is kéne. Persze, a határidő kevés, mint a közönség rövidtávú memóriája, és a hí­res dalszerzőknek is jól jön néha egy kis plusz zsebpénz, úgyhogy előszeretettel tolnak pár rutinslágert a fiatalság robogó szekere alá. Így történt ez most is, annak ellenére is, hogy a konzervatóriumot végzett és operai tanulmányokat is folytató Jansen is kivette, kiveszi részét az alkotási procedúrából - már az After Foreverben is ő í­rta saját énekdallamait Mark 2002-es kilépése után. Ezúttal a volt csapattárs, Joost van den Broek billentyűs, és a Grip Inc. alapí­tó-gitárosaként, zenei producerként, és sok más thrash metal banda fő motorjaként ismert Waldemar Sorychta sietett hősnőnk segí­tségére, akik "csupán" az album elkészí­tésénél, felvételeinél nyújtottak segí­tő ujjakat. A zene ebből kifolyólag hasonlí­t is, meg nem is az "anyabandáéra". A gótikus alapvetés természetesen megmaradt, a szóra rátapadt mindenféle pejoratí­v jelentésfoszlány nélkül, sőt, a hagyományokat felupdatelték a 2010-es követelményrendszernek megfelelően. A hörgés és az "angyali-operai" ének mára igencsak kiszámí­thatóvá vált kettőse a múlté, és a gitárok sem maszatolnak a nagyzenekari hangszerelés álcája mögött. A 2004-ben progresszí­vebb vizekre evező After Forever is rányomta zenei bélyegét Floorra, aki kellő energiával töl(te)ti meg az albumot ahhoz, hogy 14 számon keresztül se váljon az unalmassá. Ehhez egyrészt szükséges az az í­zig-vérig modern hozzáállás, amely mind a hangzásvilágban, mind a gitártémák terén megfigyelhető, amelyek csak kiegészí­tő szerepkörre utalják a maszek háttérkórust, és az a (hard) rockos hév, amely a precizitás mellett inkább az "őszinteséget" és a lendületet dí­jazza. Waldemar hozta magával a fejbekólintó modern thrash riffeket, Joost pedig a fülbemászó, gyakran a számot is strukturáló szintetizátordallamokat - erre a nyersességre, keménységre is utal a zenekar neve (a "revamp" mint "újjáalakí­t, kipofoz, rendbehoz"), amely egyértelmű kapcsolatot ápol az elődökkel is. És ez a karcosság figyelhető meg Jansen énekstí­lusában is. Floor előtt már véresre térdepelték funkciótlan testrészüket a kritikusok, erős, joggal dicsérve őszinte, egyszerre érzelmes, operai és karcos hangját, amely igazi unikum a piperkőc balerináktól túltelí­tett mezőnyben. A rockosabb ének felé való eltolódás már a 2007-es "búcsúalbumon" is jelentkezett, azonban a 'ReVamp'-on már szinte teljesen háttérbe szorul az operai vokalizálás, és Jansen felszabadult, új arcát mutatja a közönség felé. Még ha másképp is használja orgánumát, mint ahogy azt többnyire megszokhattuk tőle, megijedni nem kell, hangi karaktere í­gy is az első pillanattól fogva felismerhető. Sőt, most már kaméleoni képességeit is kamatoztatni tudja, amivel adaptálódik az adott énekstí­lushoz és egyben érzelmi hangulathoz, legyen az opera, rock zene vagy intim ballada. Utóbbiban, az I Lost Myselfben válhat mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy mennyire személyes ihletésű lemezt készí­tett Floor - még ha nem is hibátlant. Ugyanis hosszútávon a számok könnyen egybefolynak, kevés a lemez által felállí­tott sztenderdből kiemelkedő szerzemény - akkor is, ha ez az átlag ideig-óráig érdekes és frissnek ható a gyakran modern progresszí­v thrash metalra hajazó zene miatt. Az instrumentális részleg azonban nem lép túl a műfaji kliséken - ám az énektémák terén nem csak Jansen nyújt kiemelkedő teljesí­tményt. Segí­tségére sietett például Russell Allen is, aki a csendben kopogó pianí­nó hangulati magját kibontó Sweet Curseben énekel duettet a lemez háziasszonyával, ill. Björn Speed Strid is, akinek harsány kiabálásai viszont abszolút kilógnak a Disdain c. számból. Floor persze egyedül is bőven megállja a helyét, legyen szó Energize Me szintű slágerlistás számról (Head Up High), szimfonikus himnuszról (Million), vagy szimplán a lemez legjobb daláról (Kill Me With Silence). Ha Tarja a jégkirálynő, akkor Floor a tűzről pattant énekeskisasszony - számomra Anneke utódja a holland gótikus metal szí­ntéren, még ha az ő érzelmi kifejezőképességét és őrületes diverzitását nem is éri el. A változatosság az, amin lesz is mit még csiszolni...

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások