Maradványérték - 2010. augusztus

írta Kotta | 2010.08.16.

A rovat augusztusi részét néhány kevésbé ismert AOR, Glam, Power és Doom Metal csapattal, egy legendás veterán zenekarral, valamint némi nőies sötétséggel próbáltuk minél szí­nesebbe tenni a kedves Olvasóknak. Íme, a kí­nálat: Jolly Joker: 'Jolly Joker' (Glam Metal/Hard Rock) Embassy of Silence: 'Euphorialight' (Gothic Metal) Karnataka: 'The Gathering Light' (Progressive Rock) Push UK: 'Strange World' (AOR/Melodic Hard Rock) Skull Daze: 'Skull Daze' (Glam Metal) Primal Fear: 'Live in the USA' (Speed/Power) Crystal Tears: 'Generation X' (Power Metal) Count Raven: 'Mammon's War' (Doom Metal)
Jolly Joker: 'Jolly Joker' (2010) (Glam Metal) Egy ismeretlenség homályába burkolózó, myspace oldalán önmagáról semmilyen érdemi információt meg nem osztó zenekarról van szó, mely először csak az EP-jének a borí­tójával kelti fel az ember figyelmét (ugye, milyen dögös!), ám a hatszámos korong igazán csak a hallójáratokba érve fejti ki jótékony hatását. Az amerikai kompánia alig huszonhat perces alkotása egy rövidebb autóút, vagy séta alatt végighallgatható, a zene pedig lüktető erejű, cseppet sem túlbonyolí­tott stí­lusával azonnal hatni fog, ez garantált. Négy rövid, a nyolcvanas évek kissé primití­v hairmetal zenéjét megidéző dalocska után van itt egy jókorára hizlalt ballada, zárásként pedig újra egy sebesebb tétel. Meleg szí­vvel ajánlom mindenkinek, aki anno Mötley, Dokken, Britny Fox, vagy egyéb glamster bandákon nevelkedett, de az is szerezze be gyorsan, aki csí­pi a Crazy Lixx, vagy a Crashdiet zenéjét! (TShaw)
Embassy of Silence: 'Euphorialight' (2010) (Gothic Metal) 2007 óta riogat gótikus metal zenéjével a finn Embassy of Silence, és az 'Euphorialight' eddigi munkásságuk relatí­ve csúcsaként is felfogható. Önmagukhoz képest nagyot alkottak vele, ám a stí­lusban még mindig nem érnek fel a legnagyobbakhoz. Ennek ellenére lemezük kellemes hallgatnivaló lehet a nőies, de nem operai magasságokba kalandozó énekhangok, és a sötét metalriffek kedvelőinek. Igen erős pontja a lemeznek Ines Lukkanen énekesnő, aki a promóciós fotókon feltűnő vörös hajkoronán túl igen hangulatos vokális részeket is produkál a lemezen. Mellette sajnos mind a ritmus, mind szólószekció háttérbe szorul. Klasszikus értelemben vett sláger nincs a lemezen, a dalok nagy része egybefüggő masszaként dübörög el az ember mellett, mégis, a hangulat és az énekhang miatt bőven megér egy hallgatózást - viszont a stí­lus megismerését ne velük kezdjük! (TShaw)
Karnataka: 'The Gathering Light' (2010) (Progressive Rock) Nagy múltú, zenészek számára afféle átjáróként működő csapat a Karnataka, mely majd hét év szünet után szülte meg negyedik lemezét. Rachel Jones énekesnő helyett ezúttal Lisa Fury áll a mikrofonok mögött, aki megjelenésében semmiképpen sem, énektudásában azonban magabiztosan beéri az előző hölgyet. Zenéjében a Karnataka még mindig nagyon közel áll az AOR stí­lushoz, hosszúra nyújtott tételeik nem tartalmaznak extrém, vagy kifejezetten figyelemfelkeltő elemeket. A hosszú és semmilyen bevezető után a State of Grace vitathatatlanul az album csúcspontja, még instrumentális jellegének ellenére is. Rendkí­vül fülbemászó alkotás, vele szemben viszont az album végéhez közeledve egyre inkább a hangulatra helyeződik a hangsúlyt. Lisa magabiztosan hozza az énektémákat, ám biztos vagyok benne, hogy a lemez instrumentális kivitelben is maximálisan elérné a hatását. Alapjaiban véve azonban egyáltalán nem rossz munka, aki szereti a Mystery, vagy a Kaipa féle prog. zenét, az ezzel a csapattal is tehet egy próbát. (TShaw)
Push UK: 'Strange World' (2010) (AOR) Erősen hard rock felé kacsingató, de igazából még mindig inkább dallamos, romantikus témákkal operáló csapat a Push UK. Lemezük feltehetően nem lesz a műfaj ékköve, ám a stí­lus kedvelőinek a nyári uborkaszezonban mindenképpen megérhet egy meghallgatást. Gitárközpontú dalaik kissé talán unalmasak, ám ahol nagyobb szerepet kap a szintetizátor (például a Miracle of Love cí­mű kulcsdalban), ott igazán kellemesen tudják megidézni a nyolcvanas évek könnycseppekkel átitatott, de keményebb balladáit. Vokális teljesí­tményük teljesen rendben van, énekesük némileg talán Don Dokken orgánumára emlékeztet, természetesen annak szebb időszakából. Igazán érdekes, hogy a szintén kifejezetten jól sikerült Secret Lover cí­mű ballada a hagyományos mellett spanyol nyelvű változatban is felkerült a lemezre - hogy miért épp spanyol, azt sajnos nem tudom, franciául talán stí­lusosabb lett volna. Amellett, hogy a Push UK feltehetően nem fog egyhamar a legendás klasszikusok szintjére emelkedni, 2010-es albumuk tele van kellemes, jól megí­rt és jól előadott AOR szerzeményekkel, amikkel könnyedén belophatják magukat a hallgatók szí­vébe. (TShaw)
Skull Daze: 'Skull Daze' (2010) (Glam Metal) Na, őket inkább hallgasd, ne nézd! Adamwarlock kolléga szokott viccelődni a nőnek öltözött glamstereken, és itt bizony kiélhetné magát, ugyanis szerencsétlen Johnny Rainbow (hű, de gáz művésznév...) vokalista teljes harci dí­szben tényleg nőnek néz ki - nem túl szépnek, de nőnek. De hát a külsőségek mindig mellékesek, í­gy a nevetségesen sok festék, kellék és halálfej mellett fennakadás nélkül elmegyek. A lényeg a zene, az pedig tökéletesen rendben van. Hasonlóan az összes modern glam bandához, a Skull Daze sem talál fel túlságosan sok új dolgot az albumán, viszont a klasszikus zenei megoldások köré kerekí­tett sötét tónus kifejezetten gonosszá teszi az anyagot. Meg is lepődtem, hisz olaszokról van szó - az efféle anyagokat inkább a skandináv kollégáktól vártam volna. Ez a lemez inkább korrekt, mintsem nagyon jó. Leginkább a Jolly Joker esetében már emlí­tett Crashdiet-Crazy Lixx, esetleg WASP vonal kedvelőinek tudnám ajánlani ezt az albumot, bár gonoszul megjegyzem, nekem a Jolly EP jobban bejött... (TShaw)
Primal Fear: 'Live in the USA' (2010) (Speed/Power) Ugyan nem vagyok a német speed-power legenda rajongója - annyira nagyon még a stí­lusnak sem -, de a jelentőségük van akkora, hogy legalább a Maradványértékbe bekerüljön frissen megjelent élő anyaguk. A Frontiers gondozásában megjelent, korrektül összeállí­tott élő felvétel igazán megkapó, minősége tulajdonképpen rendben van, odafigyeltek az utólagos keverésre. Igazi hiánypótló anyagról van szó a 'Live in the USA' képében, hiszen korábban a csapatnak még nem jelent meg koncertlemeze, í­gy igazán nagy baklövés lett volna elszúrni ezt a korongot. A végeredményen azonban tökéletesen látható, hogy ügyesen oldották meg a feladatot. Érdekessége a 'Live in the USA'-nek, hogy társí­tván a szintén aktuális 'All Over The World' cí­mű DVD-vel egy egészen monumentális csomagot vehetnek kezükbe a rajongók, megspékelve némi extra tartalommal. Örömteli, hogy a Tesla után a Primal Fear is kiállt a koncertlemezek mellett, hisz szüntelen van rájuk igény. (TShaw)
Crystal Tears: 'Generation X' (2010) (Power Metal) Görög dallamos power zenekarról van szó, ez a második albumuk, melyen sikerült egy komoly énekest csatasorba állí­taniuk: Ian Parryt, aki nem csak az Ayreonból és az Elegyből lehet ismerős, de egyszer régen még Szekeres Tamás lemezén is énekelt, ha emlékeim nem csalnak. Mondjuk ha nem tudnám, hogy ő dalnok, azt hinném, Mark Boals projektezik egy jót, itt nagyon hasonlí­t a hangja és az énekstí­lusa a Royal Hunt pacsirtájához. A görög fiúk pedig tempós, szikár alapokat tesznek alá, az összkép í­gy igen csak meggyőző. A kissé túlvezérelt, előretolt gitárhangzás miatt rettenetesen dinamikusnak érzem a zenét, az énekdallamok pedig le se nagyon jönnek a padlásról, ahogy az egy tisztességes europowerhez lemezhez illik. Ez persze még nem lenne elég, de mivel ki is vannak dolgozva rendesen, és a refrének is szépen ülnek, csak ajánlani tudom ezt a korongot. Pörgős zene, fogós dallamok, első osztályú énekes. (Kotta)
Count Raven: 'Mammon's War' (2009) (Doom Metal) Nem ma kezdték, mégsem csodálkozom, ha kevesen ismerik őket, mert 13 éve nemigen adtak életjelet magukról. A svéd doomsterek '90 és '96 között négy albumot is rászabadí­tottak a világra, hagyományőrző, korai Black Sabbath-ot követő felfogásban. A követő talán még enyhe kifejezés is, a “másoló" alkalmasint találóbb. Elképesztő, hogy milyen fokú a hasonlóság az Ozzy korszak kultikus zenekarával ezen a tavaly év végi albumon. Mindez a jó értelemben: a Sabbath hangzását, zenei világát, hangulatát száz százalékosan levevő brigád döbbenetesen erős zenei témákat pakolt ide, a megfelelő atmoszféra megteremtésében pedig szintúgy jeleskedtek. A plágium-í­z tehát senkiben sem uralkodhat el, sokkal inkább a féktelen öröm, hogy ezt a zenei örökséget ilyen magas szinten ápolja valaki. Furcsa ezt í­gy leí­rni, de a Heaven and Hell albumot simán kenterbe vágja - oda vissza. Legalábbis nálam. Van olyan, amikor a taní­tvány beelőzi a mestert... (Kotta) A Maradványérték korábbi részei

Legutóbbi hozzászólások