Sok Blues, Rengeteg Szúnyog, Kevés Gastro: Gastroblues Fesztivál, 2010.07.02-04., Paks

Dögmelegben és családias hangulatban került megrendezésre a 18. Gastroblues fesztivál Pakson. Érdekes anomáliák és furcsaságok is tarkí­tották a rendezvényt, de még a szúnyogok által testemen hagyott vörhenyes foltok vakargatása közben is azt mondom, hogy alapvetően egy nagyon jó hangulatú mulatságon vehettem részt. A 18 alkalomból ez volt az első, amire elzarándokoltam a paksi blues-ünnepre, és már az érkezésem első pár percében sokként ért a fesztiválnak helyt adó ESZI Csarnok látványa, amely a szocialista épí­tőművészet legelvetemültebb korszakát idézte. Mi volt igazából a probléma? Nos, annyi, hogy az egész miliő még csak távolról sem emlékeztetett egy fesztiváléra. Megdöbbenésemnek adtam hangos jelét, amikor megláttam, hogy a szervezők szerint egy szem grillsütöde és néhány borstand felállí­tása miatt rendezvényük megérdemli a Gastro előtagot. Kicsit kiábrándí­tó volt az ételek mennyisége és néha minősége, főleg annak tükrében, hogy milyen szép beharangozót olvastam a honlapjukon. Sátorhely akadt bőven, ugyanis a fesztiválon főleg a helyiek képviseltették magukat. A sportcsarnok mellett foci- és futópálya várta a vasárnapi meccseket, mí­g a helyszí­nen kí­vül szerény mennyiségű parkolóhelyet találhattunk. Belül a csarnok valójában nem volt más, mint egy iskolai tornaterem. Idebent jól megfért egymás mellett a sörpult és a borstandok (a Légli pince fehérborait emelném ki). Amit pozití­vumként könyveltem el, az az italok kedvező ára. Melyik fesztiválon ihatnánk 300 ft alatt sört 2010-ben? Működött még a városban az ún. Gastroblues klub, aminek egyetlen hasznos funkcióját én abban láttam, hogy itt megnézhettük a meccseket. Ellenben mind az ételek minősége és a kiszolgálás hagyott kí­vánnivalót maga után, de egynek azért elment. Az esti koncertekre általában mindig összegyűlt egy szerény tömeg, ami főleg helyi rockerekből és zenei í­nyencekből verbuválódott össze. Az átszerelések rövidek voltak, a zenei paletta pedig kellően szí­nes, í­gy maga a lényeg, azaz a blues volt az, amiben cseppet sem kellett csalódnunk. Ami kicsit kiábrándí­tó, hogy a fesztivál a vasárnapi főzőversenyen kí­vül jószerivel semmilyen egyéb programot nem kí­nált a látogatók számára. A templomi koncertet most nem számolom ide, mert azért külön kellett fizetni, ráadásul a gyönyörű épí­tmény befogadóképessége igencsak véges. Itt a fesztivál harmadik napján tekinthettük meg néhány fellépő rövidke koncertjét (köztük Ken Hensleyét is), kihasználva a Makovecz Imre által tervezett Szent Lélek Templom remek akusztikáját. Vasárnap aztán elérkezett a várva várt főzőverseny, ami a rengeteg felállí­tott főzősátor és (köszönhetően az utolsó nap ingyenes voltának) a hatalmas embertömeg által végre egy kis fesztiváljelleget kölcsönzött a rendezvénynek. Kötelező volt megkóstolni a paksi halászlevet, ami tényleg feltette az i-re a pontot gasztronómiai szempontból, de érdemes volt a különböző grillezett ételekbe és pörköltekbe is belekóstolni. Összességében tehát én kiemelném, hogy tényleg egy jó hangulatú, kellemes fesztiválon vehettem részt, ellenben nem értettem, hogy miért nem tették egy kissé vonzóbbá a nagyközönség számára. A főzősátrak működhettek volna minden nap, nem csak a legutolsón, lehetett volna sokkal több programot szervezni a koncerteken kí­vül, vagy egyéb módot kitalálni, hogy tényleg egy rangos fesztiválon érezze magát az ember és nem egy tornaterembe bepréselt néhány fülledt koncerten. Ha meg már a 18. alkalomnál járnak, lehetett volna szebb külcsí­nnel felruházni a szí­npadot és a környezetet. Lenne tehát min javí­tani, de most beszéljünk inkább arról, ami feledhetetlenné tette a Gastroblues Fesztivált: a zenéről. Adamwarlock Kormorán A 18. Gastroblues fesztivál első hí­res-jelentős előadója, a Kormorán a zenei palettát szí­nesí­tve adott egy amolyan best of koncertet, kései populáris-rádióbarát slágereikből válogatva. A kevésszámú középkorú közönség szí­véhez szólt a koncert, rosszabb esetben lassú-lí­rai, rémegyszerű, jobb esetben rock operás-musicales számokkal, amik csak ritkán léptek ki a nosztalgikus zenei giccs felségterületéről (Isten ujja megérintett, Ki szí­vét osztja szét, stb.). Mí­g aprócska hangosí­tási gondok akadtak a koncerten (a hegedűt pl. nemigen lehetett hallani, ill. Szabó Miklós gitárja az egyik számban csődöt jelentett), inkább egy-két zenekartag (basszusgitáros és fúvós) enervált játéka vett vissza a lendületből. Sajnos a zenekar által elvileg képviselt folk vonal szinte teljesen a háttérbe szorult, pedig titkon számí­tottam rá, hogy egy ilyen muzikális kuriózumokat dédelgető fesztivál keretei között terí­tékre kerülhetnek olyan régi, "folk & roll" opusok, amivel első lemezüket telepakolták. A karcos rock vonalat inkább csak Mr. Basary énekes kinézete és vehemenciája képviselte, az előadás inkább egy fülledt vasárnapi délutánra való, közös családi program jellegének keretein belül maradt. Ami persze nem feltétlen negatí­vum, csak nem biztos, hogy blues fesztiválra való. Pribojszki Mátyás Band és Kellie Rucker Ilyen kétség a soron következő Pribojszki Band koncertjével kapcsolatban már fel sem merülhetett. Jóí­zű Chicago bluest prezentáltak az első fél órában, amelyet Mátyás karakteres, gyakran improvizatí­vnak ható harmonika-játéka tett egyedivé, mí­g kellemesen puha hangja könnyedén befogadhatóvá. A koncert azonban akkor vált igazi örömzenévé, amikor kb. fél óra elteltével Mátyás szí­npadra invitálta "amerikai barátját", a 2010-ben nagylemezzel jelentkező Kellie Rucker énekesnőt, hogy - az utóbbi idők együttműködésének tanúbizonyságaként - együtt zenéljék végig a maradék bő egy órát. Rucker - "orgánuma mellett" - szintén szájharmonikán játszik, de még hogy! A műsor csúcspontjait katartikus szájharmonika-párbajaik jelentették, ahogy egymástól "vették át a szót", vagy versenyeztek, hogy ki tud agyafúrtabb, ám mégis közérthető melódiákat kicsalni kedvenc hangszeréből. Át is nyergeltek Kellie idei nagylemezének számaira, elsőként a szeretkezésről szóló Mississippi Rainre (ezt az énekesnő hosszas-vicces sztoriban ecsetelte), amelynek egy koncertre átdolgozott, elnyújtott-feldúsí­tott verzióját adták elő. Az élményt nagymértékben növelte Rucker fantasztikus torka, amely valahol a blues ősforrásának vidékéről merí­ti-nyeri energiáját. Mintha csak whiskyvel pácolta volna be serdülőkorában formálódó hangszálait, ám - mivel tagadhatatlanul női hangról van szó - megőrizte azt a fajta kifejező érzékiséget és érzékenységet, amely pl. Tina Turnert is utánozhatatlanná teszi. A blues gitárosokra koncentráló napon ők jelentették a stí­lusbeli kivételt, ám harmonikájukkal ugyanolyan érzelemgazdag szólókat adtak elő, mint amerikai vagy szerb lelki társaik. Az ars poeticaszerű, atmoszférikus billentyűjátékkal megtámogatott Blues Is Blues és a ritmusos-mesélős You're leaving me után az utolsó számba még Popa Chubby is felugrott egy kis gitározás erejéig - ezúttal nem csak í­rói fordulat az a bizonyos örömzene cí­mke, amit a hatalmas testalkatú és tudású amerikai gitáros saját koncertjén is tovább művelt. Tomka Popa Chubby Én már elég régen ismertem a new yorki gettók fehér emberhegyének muzsikáját, ezért mondhatom, hogy talán az ő előadására voltam a leginkább kí­váncsi. A kií­rt kezdési időpontban már a szí­npadon is termett kikopott sarkú rózsaszí­n gitárjával Bronx gitárhőse. Koncertjét egy hatalmas turhával indí­totta, de ezt azonnal megbocsátottuk neki, amint megpengette az első hangokat gitárján. Chubby ugyanis olyan elánnal és érzelemtömeggel képes játszani hangszerén, amilyet utoljára Jimi Hendrixnél tapasztaltam. Nem is csoda, hogy a paksi koncert során is rengeteg számot adott elő amerikai elődje életművéből (Hey Joe, Little Wing, stb.). A buli nagy részét saját számai tették tették ki (The Fight is on, stb.), amik jellemzője a kegyetlenül erős blues alap és hihetetlen virtuóz szólók. Chubby óriási testmérete miatt nem is volt képes végigállni a teljes koncertet, í­gy előkerült egy szék, hogy támaszt nyújtson a hatalmas embernek. Ez idő alatt kerültek elő a lí­raibb számok és a hardcore blues szerzemények. Eszméletlen atmoszférát teremtett könnyed játékával és gitárnyak topográfiájának tökéletes ismeretével, dacára a kegyetlen hőségnek és a homlokunkról literszámra áradó verí­téknek. A sok feldolgozás sokak számára haknijelleget adhatott a bulinak, de Chubby akkora zenész, hogy egyszerűen tökmindegy, hogy mit játszik, olyan mintha a sajátja lenne. Még arra is vetemedhetett, hogy a Motörheadtől előadja az Ace of Spadeset, ami aztán tényleg nagyjából a bálványimádás eretnekségével ér fel, mert ezt csakis Lemmytől fogadjuk el élőben. Láss csodát, még ez a rock'n roll nóta is tökéletesen állt Chubbynak. Számomra hatalmas élményt nyújtott ez a koncert, minden percét élveztem, és az én véleményem szerint a következő két napban nem is talált legyőzőre a fesztiválon. Mondom ezt azért is, mert megnézve a felhozatalt, a fő előadók közül nem igazán találtunk olyat, aki igazi bluest játszott volna (Jethro Tull? Ken Hensley? Még Roger Chapman csak-csak, de ő sem igazán...). Adamwarlock Templomi koncertek A késő estébe nyúló gitár-centrikus blues nap után a szombatot egy szolid, különleges hangulatú esemény nyitotta: a Szentlélek Templomban megrendezésre kerülő "csendes-ülős" előadás, amelyen 6 előadó szórakoztatta a "hely szellemiségének jegyében" az egybegyűlteket. Nagyrészt Paks városának helyi polgárai töltötték meg a kb. 80-100 ember befogadására alkalmas épületet, akik külön erre az eseményre váltottak jegyet. Kisebb logisztikai problémák után - amikor is újfent megtapasztalhattuk, hogy Paks városában előszeretettel hagyják el a tájékozódás alapvető követelményének számí­tó utcatáblák kirakását, ill. sikerült olyan hóbortos taxissal találkozni, aki saját városát se ismerte - a bordalokat éneklő Bacchus formáció, és a Kormorán előadása után kapcsolódtunk be a műsorba, amikor is Pribojszki Mátyás Kovács Erik zongoristával kiegészülve szórakoztatta egy-két szám erejéig a résztvevőket. A 2004-es 'Flavours' lemezen hallható I will play (the blues for you) c. dal visszafogott-intim változata után újfent "szí­npadra lépett" Kellie Rucker, aki ezúttal még tisztábban és teljesebben bontakoztathatta ki hangi adottságait. Az ő karcos hangján előadott Amazing grace teremtette meg azt a tipikusan amerikai-templomi hangulatot, amit európaiakként csak a filmvásznon láthattunk-hallhattunk. Egy jóval felszabadultabb, kötetlenebb atmoszférát teremtett, mint ami nálunk megszokott, bár a közös tapsolásra invitáló felszólí­tás hamar elhalt, ám Kellie még í­gy sem adta fel, és egy ősrégi blues nóta, a Sittin' on the top of the world előadásával folytatta koncepcióját, és nála még a szolid viccelődés is megengedett volt. Nem úgy, mint a Walking blues visszatapsolás utáni ráadása után következő Hárs-Cseke-Gyenge triónál, akik talán túlságosan is komolyan véve magukat, inkább altatózenével bágyasztották tovább a bent uralkodó 40 fokban egyébként is megrendült közönséget. Az ajtókat bezárták az előadások alatt, í­gy csak a kb. 15 perces, gyakran túlzottan hosszú átszerelések alatt lehetett némi levegőhöz jutni. A 80-as éveket idéző szintetizátorhangzással, egy dobossal és akusztikus gitár felállással játszó triót végül a déli harangszó nyomta el, és véget is vetett zenélésüknek. Szerencsére, hiszen a délutáni "főműsoridőben" a Hárshegy Band már jóval élettelibb, szórakoztatóbb muzsikát produkált, főleg Kozma Orsi énekesnő teljesí­tményének köszönhetően. A főattrakció természetesen Ken Hensley "koncertje" volt, akinek nagyon jól állt ez a személyeskedő, közvetlen hangvétel, és az egy szál hangszer kí­séretében előadott lí­raik sora, pláne, hogy í­gy teret engedhetett mesélőkedvének és tipikusan brit humorának. Igaz, nem minden poénját vette a közönség (pl. a hangolásnál bejelentette, hogy most a Tuning c. számot játssza), de még ezt is poénnal ütötte el (ti. hogy ezt még az angolok se értik). Végre Ken hangja is kiteljesedhetett ebben az intim miliőben, és mindezek mellett még új számot is játszott a már régóta halogatott új lemezről. Igaz, a Come to me amilyen megkapóan kezdődik, olyan hamar fullad önismétlésbe, ám legalább a kameraman "feltalálta magát", és az idegesí­tően sokszor énekelt refrén alatt (ti. Come to me) mindannyiszor felsvenkelt a kitárt karú Jézus-szoborra, némi bibliai áthallást csempészve a szerelmesek szakí­tásáról és újraegyesüléséről szóló dalba. Meghallgathattuk még az angol időjárásról szóló Raint, majd billentyűkről akusztikus gitárra váltott angol úriemberünk, és a Close my eyes, ill. a Who knows c. nótákkal zárta 5 számos programját, ami után teret adott a közönség extra kí­vánságainak. Mi más következhetett volna, mint a Lady In Black, amit Ken egy szuszra, az eredeti tempóban énekelt el, ám a kifulladás is megérte, hiszen hihetetlen vastaps köszöntette az örökzöld Heep-slágert. Az oldott hangulatú, különleges minikoncerttel azonban még nem ért véget Ken paksi tevékenysége, hiszen este is ő biztosí­totta a legönfeledtebb szórakozást, ill. másnap Keresztes Ildikóval egyetemben rá hárult a feladat, hogy zsűrizzék Paks városának í­zletesebbnél í­zletesebb pörköltjeit, halászléit, és egész gasztronómiai kí­nálatát. Roger Chapman & The Shortlist Miután a Hárshegy Band valamelyest visszaállí­totta délelőtt elvesztett ní­vóját szemünkben, az a Roger Chapman és zenekara lépett szí­npadra, aki a fesztivál általam egyik legjobban várt produkciója volt, már csak azért is, mert az előzetes bejelentések alapján a Family nevű prog.rock csodát, és a Streetwalkerst is megjárt ikon-énekes ezen a nyáron végleg befejezi élő fellépései sorát. Tagadhatatlan, hogy "öregszik az öreg" (68), és már hangja sem a régi, habár azt a bizonyos vibrattot még mindig kivágja... Orgánumában még ott bujkál régi zsenialitása, élő tanúbizonyságaként adrenalinrobbantó képességeinek, ám manapság már inkább a "szőrösebb" blues számok állnak neki jobban. Már amennyire bluesnak lehet kategorizálni zenéjét, hiszen az előző nap "hardcore blűzistái" után ezúttal a populáris hangvétel dominált. Nem a technikáé, hanem a könnyed szórakoztatásé volt a főszerep, szintetizátorral és (nagyon) erős női vokállal megtámogatott rádióbarát "blues" daloké - sőt, a hatalmas tüdővel megáldott női énekes még - kora okán - gyakran főszereplővé lépett elő tudását illetően. Chapman kissé visszafogottabb énektémáit folyamatos, rendkí­vül karakteres mozgással pótolta, igaz, í­gy sem kellett félteni attól, hogy szégyenben marad a szí­npadon, í­gy is elképesztően "kraftos" volt az öreg (bár a dalszövegeket azért már kottából olvasta...). A program igazi best of műsor volt, Chappo régi és új szólószámaival, amelyek, láss csodát, mindegyik korszakból élvezetesek voltak: a "cigány stí­lusban" előadott Kiss My Soul ugyanúgy, mint az elsőlemezes Who Pulled the Nite Down. De a 2007-es Oh Brother, Take Me! is rendkí­vül jól passzolt Chapman rekedtes hangjához, és a slágeres, ám gyakran repetití­v refrének hamar megteremtették egészen sajátos hangulatukat. Azért a műsor végén előkapott '79-80-as klasszikusok ütöttek be igazán, mint az Unknown Soldier, a He was, She was, de főleg a mindenki által ismert Mike Oldfield dal, a Chapman által énekelt Shadow on the wall, amivel több ráadásbeli számot is át-átszőtt a zenekar. A Chapmanre épülő show következtében a többiek inkább a háttérbe húzódva muzsikáltak, legalább olyan profin, mint Chubby tegnapi két kí­sérőzenésze, akik maguk is ki-kivágtak egy-egy hangszeres szólót. Szombaton a The Shortlistbe nemrég visszatért Geoff Whitehorn gitáros osztozott még a "rivaldafényben", láthatóan az öreget is inspirálta régi zenésztársa újbóli szí­npadi jelenléte, akit kb. 3-4 számonként bekonferált. Hangulatteremtésből pedig példát lehet venni Roger bácsiról, aki minden, csak nem exhibicionista, plusz láthatóan egy már jól bejáratott műsort vezényelt le koncertzenekarával, ám - főként a dalokból áradó nyugtató, kikapcsoló érzelemvilágnak köszönhetően - olyan érzést teremtett, mintha különleges, megismételhetetlen estén vettünk volna részt. Ami persze í­gy is van, pláne, hogy Chapman először és sajnos, utoljára járt Magyarországon. Ken Hensley & Live Fire A szombati nap zenei csúcspontját - legalábbis számomra - még csak nem is Chapman, hanem a délelőtt már "bizonyí­tó" Ken Hensley és fiatal brigádja jelentette. Ami bizony ironikus, hiszen Hensley muzsikája köszönőviszonyban sincs a blues zenével - valami eszméletlenül nagyot zúztak az ex-Heep-es vezényletével a paksi deszkákon, amire - kis idő, és néhány UH-sláger elteltével - a közönség is maximálisan vevő volt. Hogy Hensleyéknek pillanatok alatt sikerült katartikus atmoszférát teremteni az egyébként perfektül kihangosí­tott paksi tornaterembe, abban bizonyára nagy szerepe volt annak, hogy a setlist szinte kizárólag a nagysikerű 'Blood on the Highway' szólólemez dalaiból és ősrégi Uriah Heep klasszikusokból állt össze. Eleinte tartottam tőle, hogy a 2007-es album Lande és Hughes verziójában ismert számai Eirikur Hauksson tolmácsolásában vesztenek majd zsenialitásukból, ám a norvég énekes minden szempontból korrekt teljesí­tményt nyújtott. Kinézetre és frontemberi "munkáját" tekintve is lehetne Jorn Lande, hmm, mondjuk unokája, orgánuma pedig elég jó és tiszta ahhoz, hogy ne zavarjon senkit, ha ő énekli a dalokat. Délelőtti produkciójának fényében szí­vesen hallottam volna többet Hensley mesterből a mikrofonnál, ám ő elveszett a háttérvokálok tengerében, főleg, amikor pl. a The Wizard alatt ezt összesen 4-en produkálták. Azért az elnyújtott, közönségénekeltetésre átszabott Lady In Black alatt újfent megcsodálhattuk érzelemgazdag hangját. Ken Ingwersen gitáros továbbra is úgy játszott, mintha minden percben orgazmusa lenne, leginkább önmagától, ám exhibicionizmusát valamelyest visszafogta. Az A38-énál jóval nagyobb szí­npad is jót tett a zenészeknek, amit előszeretettel be is mozogtak, kis extra látványosságokkal egészí­tve ki a dalokat, mint pl. amikor 3-an is araszolva lépegettek Ken mester felé. Látszott, hogy tisztelik az öreget, és ez kölcsönös, hisz Hensley nagy örömmel beszélt arról, hogy soron következő, már egy ideje halogatott nagylemezét velük készí­tette el. Tagadhatatlan, hogy a fiatalok lendülete és ambiciózussága, ill. Hensley dalszerzői zsenije jó hatással van egymásra, hisz ilyen intenzí­v koncertet még egy heavy metal brigád is megirigyelt volna, miközben úgy éreztem magam, mintha egy ní­vós rock opera kellős közepébe csöppentem volna. Remélem, a stúdiólemezre is átmentették ezt a fajta energiát, amivel képesek többször is "eladni" ugyanazt a számlistát... Setlist: Intro / You've got it / Brown Eyed Boy / Just the beginning / Circle of Hands / July Morning / Blood on the Highway / The Wizard / Sweet Freedom / We're on Our Way / The Last Dance / Stealin' / Easy Living / Lady In Black /// Gypsy Cry Free A nap záró koncertjét a Deep Purple zenészei által is maximálisan respektált Cry Free adta, akik szokásukhoz hí­ven egy vérprofi, szólókkal és kiemelkedő egyéni hangszeres teljesí­tményekkel gazdagí­tott best of DP show-t nyomtak. A szokásos kötelező számok mellett (Highway Star, Speed King, a Hughes-féle litánia, a Mistreated, Black Night, stb.) többek közt az a - talán legjobb - Deep Purple-szám előadása alakí­totta újfent felejthetetlenné a koncertet, amit Scholtz Attila képes úgy énekelni, ahogy Gillan is csak rövid ideig tudott. Bizony, a Child In Time tökéletes sikolyai tették fel a koronát erre a zeneileg kiemelkedő estére. Tűzkerék xT és Keresztes Ildikó Band A vasárnap a profi haknik jegyében telt, amikor is a fesztivál kiköltözött a sportcsarnokból, a szomszédos füves térségre, a focipályák szomszédságába, és egy szabadtéri sátorban zajlottak a magyar előadók koncertjei. Paks lakosságának jelentős része tiszteletét tette a helyi búcsú hangulatát árasztó eseményen, ahol ennek megfelelően már nem a bluesé, hanem a feldolgozásoké volt a főszerep. Jól példázta ezt a Tűzkerék xT előadása, amely során a saját számok (pl. az újlemezes Lövedék) mellett a Ramonestől, Radics Bélától és Elvis Presleytől is hallhattunk számokat. Keresztes Ildikó sem adta alább ennél a stí­luskavalkádnál, ő egymás mellé pakolt VHS-feelinges popslágert (Simply The Best), az egyik legegyedibb Joplin-nótával (Mercedes Benz). De Koncz Zsuzsa Valahol egy lány c. dala is simán megfért egy Tankcsapda számmal, az Örökké tart-tal, amit érdekes módon Ildikó a saját generációja himnuszának tart (10-20 év ide vagy oda, ahogy megjegyezte). Hát... Már az eredeti is hamar megakad az ember torkán, de sikerült még lájtosabbra venni a figurát, a közönség pedig, persze, kajálta mint a cukrot. Csakúgy, mint az "lefordí­tott" HARD-slágert, amely Ildikónál a Csak a miénk cí­men fut - és ha már megemlí­tette, hogy egy svéd zeneszerző í­rta neki a számot, talán egy kis ingyen reklám még belefért volna Lodin vagy a HARD felé. Sebaj, legalább a hard rock fanatikuson kí­vül nem csak a KISS rajongók hallották már í­gy ezt a számot. Ám meg kell hagyni, Keresztes Ildikónak még mindig remek formában van a hangja, és a humorérzéke se rossz. Még az elénekelhetetlen Joplin számot is korrektül elénekelte, és még saját hátsóján is képes volt poénkodni. Kár, hogy a saját számai érdektelennek tűntek, főleg a Sláger Rádiós setlistben elbújtatva... Tomka Jethro Tull A fesztivál fő helyszí­nét képző területtől jóval távolabb, az ASE Csarnokban került megrendezésre Ian Anderson csapatának koncertje, amire külön is lehetett jegyet váltani. A vételár meglehetősen baráti volt, csak hát, aki az ország másik feléről jött, annak az útiköltséget is bele kellett kalkulálni a kifizetendő összegbe. Már a kapunyitáskor hosszú sorok kí­gyóztak a bejárat előtt, ugyanis kizárólag ülőhely akadt a csarnokban, ráadásul ezeket érkezési sorrendben lehetett elfoglalni. Ebből természetesen jó magyar szokás szerint nem is egyszer probléma is adódott. Voltak ugyanis, akik egyszerűen nem akarták elfogadni, hogy ezen az estén a helyfoglalás a természet törvényei szerint zajlik, és úgy döntöttek, hogy állva hallgatják végig a koncertet, méghozzá az ülőhelyek két hasábja közti elvezető folyosón. Ez természetesen nem igazán volt nyerő a securitynél, aminek hangot is adtak, és a néhány emberes, rebellis embertömeg tiltakozásának dacára a még szabad ülőhelyek felé terelték őket. A másik eset az volt, amikor két fickó a sötétséget kihasználva, suttyomban az első sor előtt szépen sörrel a kézben letelepedett a földre, hogy onnan élvezhesse a koncertet. Itt is a biztonsági szolgálatnak kellett közbelépnie, ezúttal Ian Anderson közbenjárásával, ugyanis ő szúrta ki a két renitens alakot a szí­npadról. Ezektől a momentumoktól eltekintve kellemes helyszí­nnek bizonyult a csarnok (főleg mert nem döglöttünk meg a hőségtől). A koncert fél órás késéssel kezdődött meg, ám még előtte Páva Zsolt, Pécs polgármestere tartott egy rövidke beszédet, ugyanis a koncert a Kulturális Főváros égiszén belül zajlott. Meglehetősen kiábrándí­tó és bunkó dolognak tartottam, hogy a még öt percig sem tartó beszédet - ami inkább csak jókí­vánság és köszöntő volt - hangos füttykoncerttel és fújolással dí­jazta a közönség. Vannak helyzetek, amikor észre kéne venni magunkat! Tehát a beszéd után szí­npadon termett a folk-prog-rock alapvetése, a Jethro Tull, élükön ,,Skócia Török Ádámjával", Ian Andersonnal. Az egész koncert hihetetlenül vidám volt és remek hangulatban telt a jó másfél órányi játékidő. A program igazi best of válogatásnak minősült, Thick As A Brickestűl, Aqualungostúl, mindenestől. Anderson természetesen remekül hozzájárult a vidám hangulathoz, csodálatos fuvola- és egyéb hangszeres játékával, valamint hihetetlen mozgáskultúrájával, ami terpeszekből, furcsa járásból, egész koncerten pörgő mozdulatokból, rúgásokból és látványos pózokból állt. A fickó egy vérbeli, középkori bárd attitűdjével rendelkezik, ráadásul brit nemesi akcentusa még hitelesebbé tette az előadás átvezető szövegeit. Ugyancsak remekül adta alá a lovat a hangszeres szekció többi tagja és persze az ősi játszótárs, Martin Barre gitáros is. Amivel nem voltam kibékülve, az Anderson énekhangja volt. A hajlí­tások nagyon gyengék voltak, és erősen veszí­tett a megszokott magasságából. Persze tisztában vagyok vele, hogy egy olyan emberről beszélünk, aki 1962 óta van a zenei porondon, és nem is teszek neki szemrehányást, de néha azért érdekes hangok hagyták el a torkát... Sebaj, cseppet sem rondí­tott bele az összképbe, mindössze egy megjegyzést ért. Ettől függetlenül remek koncert volt, inkább tekinthető hangversenynek, mint rock bulinak, ami ezúttal kifejezetten az előadás pozití­vuma volt. Elégedetten hagytam el a csarnokot, és a Pakson töltött három nap megfelelő befejezésének éreztem az előadást. Összefoglalva tehát egy kellemes fesztivál a Gastroblues, mivel rettentően kedvező árak mellett nagyszerű előadókat sorakoztat fel. Ellenben néhány szervezési hiányosság, ingerszegénység és ötlettelenség miatt, én úgy érzem, hogy lehetne javí­tani pár momentumon, hogy vonzóbbá tegye a rendezvényt, ugyanis annyira semmi közbenső program nem volt, hogy délután négyig csak a sátorunkat tudtuk bámulni, de ezután sem történt semmi, csak a Brazil-Holland meccs kezdődött el... Ez pedig egy lassan két évtizedre visszatekintő fesztivál számára megengedhetetlen. Zenészek: csillagos ötös. Szervezés: nos, egyezzünk ki egy közepesben, leülhet! Adamwarlock Fesztivál- és Popa Chubby képek: Adamwarlock Roger Chapman, Ken Hensley és Jethro Tull képek: Buday Zsolt Köszönet a lehetőségért a Gastroblues Fesztiválnak és a Livesoundnak!