Steelwing: Lord Of The Wasteland

írta garael | 2010.06.29.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Noiseart Records

Weblap: http://www.myspace.com/steelwing

Stílus: Heavy Metal

Származás: Svédország

Dalcímek

Értékelés

Tavaly még azon panaszkodtam, hogy a hagyományos heavy-speed metal nagyágyúi mellett a kisebb űrmérettel rendelkező fémmozsarak sem tudtak akkorát szólni, hogy újból ledőljenek Jericho Falai, ám a változás szeleit most nem a skorpió - kit megettek az ikrek reggelire - hanem bizonyos erőteljes fémszárnyak terelték a metal birodalomba. Érdekes dolog egyébként a metal közvélemény hozzáállása a kópia, vagy erősen hatásszagú csapatokhoz, a kiváltott reakciót nem is mindig a produktum minősége, hanem az adott hangulati áramlat dönti el. Persze vannak olyanok, ahol a teljesí­tmény megkérdőjelezhetetlen - lsd. Cage/Judas Priest, Heavenly/Gammaray, Iron Fire/Running Wild -, ám sokszor hiába a hatások remek megidézése, a hiteles interpretáció, valami mégis hiányzik, melyet éppen olyan nehéz megragadni, mint a Varsói szerződésnek a békegalambot. Szerencsére jelen recenzió tárgyának volt mersze felülni arra bizonyos ihlet vonatra - mit vonatra, repülőgépre -, í­gy a számtalan, példaképtől kölcsönvett "szebbnél szebb gondolat" mégsem válik puszta múzeumlátogatássá. A fiatal svéd srácok nem lacafacáztak, nem próbálták új utakat keresve megmenteni a heavy metalt (arra ott van H. Sanyi), pusztán felütötték a Nagy Nehézfém Történelemkönyvet - nem, nem azt a fejezetet, hogy hogyan legyünk a metal kurvái - és nekiláttak a hetvenes évek végi, nyolcvanas évek eleji lapok újratanulmányozásának. Mint a gyerekek, mikor először olvasták az Ezeregyéjszaka meséit, úgy merültek el a zene világának burjánzó kertjében (valahogy í­gy fogalmazott a valamikori Seherezádé), s az eredmény bizony, hogy tükrözi az általunk is többször visszavágyott, nosztalgikus lelkiállapotot. A muzikális szeánszon olyan dzsinneket sikerült megidézniük, mint a NWOBHM kultikussá vált csapatai - legerősebben talán az Iron Maidenét -, de a nyers, izomból jövő hozzáállást tekintve nekem a Helloween első lemeze is eszembe jut, még akkor is, ha a zenei gyökerek nemigen idézik a germán isteneket. Mégis, mi az, amitől több a banda, mint puszta kópia-egyveleg? Talán az a naiv, őszinte hozzáállás, melyből süt a stí­lus szeretete, no és persze a jól eltalált, magával ragadó dalcsokor. Mert természetesen ahhoz, hogy ne dobjuk rögtön félre a klasszikusok újrahasznosí­tásából formálódó szerzeményeket, olyan emlékezetes dallamokra van szükség, mint a galoppozó ütemű Roadkill, a Maiden eposzok váltásait akceleráló The Nightwatcher, vagy a Judas Priest sentineles korszakát idéző Under The Scavenger Sun. Néha egy-egy pillanatra a sok nehézfém között fel-felsejlik az eggyel korábbi időszak csapatainak hatása is, és ha némi Hammondot csempésznénk a mesterségesen lelassí­tott dallamok közé, minden bizonnyal olyan nevek is beugranának, mint a Uriah Heep, vagy a besúlyosí­tott Slade. A fiúk nem lacafacáznak, itt bizony nincs ballada, érzelmes lí­rai, a galoppozó lovak inkább végigvágtázzák a távot, még akkor is, ha a nézőközönség a végére kissé elfárad: szerencse, hogy a záró, hat percen túlnyúló Clash of the two Tribes olyan sikerrel idézi fel a korai Saxon - és pár pillanatra a Sabbath - fémbe vésett világát, hogy nem tudok negatí­v lenyomattal gondolni a Steelwing lemezre. Az énekes, Riley hangját viszont szokni kell, ez itt egy permanens padlásjáró túra, melyet nem mindenki tolerál, s a magas hangok sűrűjében botladozva könnyen eltévedhet az emberfia.

Pontszám: 7