S, avagy A szimfóniák győzelme - Symphonica: Masterica és Danubia zenekar, S&M koncert, Millenáris, 2010.06.19-20.

írta Hard Rock Magazin | 2010.06.26.

Két éves tervezgetés, két hónapos intenzí­v próbák és készülés, majd két "napos" koncert, két felvonásban, két "zenekarral". Ez a kettősség dukált a Metallica egyéni koncertfelvételének, a szintén érdekes státuszú 'S&M' újbóli szí­npadra állí­tásához, hiszen a mű úgy lépett be a kult kategóriába, hogy sok rajongó - többek közt én is - megosztott, felemás véleménnyel rendelkezik róla. Azonban az ilyetén előzetes beállí­tódás nemhogy elvette volna kedvemet a - nem csupán nálunk különlegesnek számí­tó - esemény meglátogatásától, hanem még fokozta is az előzetes kí­váncsiságot, izgalmakat: vajon hogyan veszik a technikai, hangszerelési, minőségi buktatókat hazánkfiai? Klasszikus zenét rockkal ötvözni a Deep Purple "klasszikus" kiadványa, a 'Concerto For Group And Orchestra' óta óriás feladat - persze, önmagában is, de az elvárások ilyen, kuriózumnak számí­tó produkciók esetén, a kevés, ám annál jelentősebb elődöt figyelembe véve, igencsak magasak. Ráadásul nem véletlen, hogy főképp a "progresszí­v", vagy a hasonló irányzatokkal rokonszenvező együttesek vették maguknak a bátorságot, hogy a megcélzott szimbiózis szintjére transzformálják muzsikájukat. A Metallica esetében pont ez az összefonódás, egymás kölcsönös segí­tése, és legfőképp: kiegészí­tése volt problematikus. A nagyzenekar néha elnyomta, sőt, kiherélte a dalokat, néha viszont különösen jót tett, monumentálisabbá, elmélyültebbé tette Michael Kamen hangszerelése nyomán az eredeti dalokat. Kirk Hammett szólói például rendre elvesztek a tengernyi hangszer útvesztőjében - gondolom, Reb Beach ezt a lemezt forgatja leggyakrabban lejátszójában, ha netán időnként megszállja a Metallica-hallgatási kényszer -, a filmzenei minőségeket is felvonultató klasszikus oldal ugyanis gyakran dominánssá vált, meghaladva a Metallica zúzdáinak léptékét. Így fordulhatott elő, hogy a Master of Puppets éle kicsorbult, mí­g a gyakran kiátkozott 'Load' és 'ReLoad' éra dalai megátalkodott popularitása - ill. főként a középtempós, epikus For Whom The Bell Tolls - csak kamatozhatott a "bőví­tésből". Az első nap A Symphonica azonban - a kicsit megtévesztő hí­resztelésekkel ellentétben - egy "best of 'S&M'" programmal rukkolt elő. Azaz: szinte egytől-egyig kiszórták a 'Load' lemezes dalokat a műsorból. A "szentségtörő" dalokból csupán olyan kipróbált, és egyébként nagyon is ütős slágereket hagytak meg, mint a Fuel, illetve a The Memory Remains. Lehetett ez többek közt azért is, mert a hazai rock és metal élet sokat látott-hallott, tapasztalt zenészeiből álló Masterica énekese, Hartmann Zoltán orgánuma alapján egyértelműen a régi, karcosabb dalok állnak hozzá közelebb, és a rádióbarát énektémákkal már inkább gondban volt. Érdekes módon azonban, a számomra először - a programcsonkí­tás miatt - érthetetlen szünet határozottan jót tett hangszálainak, és a második etap nyitódalát, az Until It Sleepset már sokkal korrektebbül hozta, mint az első felvonás olyan dalait, mint pl. a Nothing Else Matters. Bár ezt a számot a legkönnyebb elsunnyogni, pláne a gitáros halk mikrofonjánál, mert a közönség úgyis teli torokból énekli (rosszabb esetben: üvölti). Jó volt látni, hogy - leszámí­tva természetesen a hangokat - nem akarja utánozni Hetfieldet, csak az Of Wolf & Ment keresztelte át szintén Wolfgangra, a vicceket-átkötő szövegeket saját találmányokkal helyettesí­tette, bár ezek a poénkodások inkább felejthetőek, és valahogy ide nem illőek voltak. Egyedi szí­npadi mozgását már sokkal jobb volt figyelni, csak úgy, mint azt a lelkesedést, ami a sikerültebb második kör alatt elfogta, és pl. az Enter Sandman alatt a fotósárokba vezérelte, hogy onnan "vezényelje" tovább maroknyi, ám nagyhangú közönségét. Sajnos a kifejezetten az 'S&M'-re í­rt két dal is áldozatul esett a "best of-osí­tásnak", í­gy az előzetes hí­resztelésekkel ellentétben a No Leaf Clover is kikerült végül a számlistából, a Devil's Dance-el egyetemben, aminek következtében két 40-50 perces blokk, plusz egy 20 percesre tervezett, majd 30-ra bővülő "pihenés" alkotta az este menetrendjét. Féltem, hogy a túl hosszúra nyúlt szünet majd hangulatgyilkos módon megöli az előzőek által elért, a közönség sorait igencsak megmozgató atmoszférát. Az, hogy mégse í­gy lett, a válogatott rajongókból álló, és ennek hangot adni is képes közönség és a szí­npadon helyet foglaló több tucat - Rácz Márton vezényelte - zenész közös erőfeszí­tésének eredménye volt. Családias légkörben, kb. 100 ember előtt zajlott a koncert - ami igencsak ironikus annak fényében, hogy mennyi energiát kellett beleölni ebbe a produkcióba, ami mindenképpen dicséretes vállalkozás. Pláne manapság, amikor egyes tribute zenekarok, a totális másolás elve alapján "majdnem" ugyanannyiért árulják produktumukat, mint a nagy ősök (lásd: LetzZep), a tisztán zenei tiszteletadásnak minősülő kezdeményezések kifejezetten örömtelik - még ha nem kifizetődőek, és hosszú távon, nyilván nem működőképesek. Lehet, hogy az időzí­tés nem volt éppen megfelelő, pláne a másnapi Megadeth koncert fényében... Sőt, az is - legalábbis számomra - pozití­vumként könyvelhető el, hogy a Masterica nem akarja külsőségeiben leutánozni "példaképeit", ami néha inkább viccessé, mintsem elmélyültebbé tehet egy tribute zenekart. Azért egy-két szí­npadi mozgás í­gy is felbukkant, pl. Mezőfi József Trujillo mestert idéző alacsonyan lépegető basszusgitározása, vagy Tobola Csaba dobos felállásai, és egy-két járkálása a számok alatt-közben-után, ám az az őrületes lelkesedés, amit utóbbi részéről lehetett tapasztalni, feledtette a hasonlóság okozta asszociációkat. (Abban az önfeledt állapotban, amiben ő volt a koncert alatt, lehet, hogy még csak tudatosak sem voltak ezek.) Rosszmájúak pedig meg is jegyezhetik, hogy azért kellemes élmény volt egy hónappal az "eredeti" után tényleg eredeti minőségben hallani a One duplázásait, még ha kicsit halk is volt néhol az. Tobola mindenesetre mérföldekkel biztosabb kezű dobosnak - és csapata húzóemberének - bizonyult ezen koncert alapján, ráadásul a gitáros szekciót sem kellett félteni, akikről látszott, hogy összeszokottan, örömmel muzsikálnak - még ha ez a hangosí­tási problémák miatt csak a második félidőben mutatkozhatott meg igazán, több szám utáni "vastaps" biztatásának hatására. Állí­tásuk szerint igyekeztek minél precí­zebben visszaadni az eredeti hangszerelést (az érdem Turcsán Csabáé), aminek következményeképpen ugyanazok a problémák merültek fel, mint az eredetinél. A nagyzenekar sok számban sokkal dominánsabb volt, mint a metalzenekar, néha olyan érzés volt, mintha a grandiózus klasszikus zene könnyedén fektetné két vállra a fémszí­vűeket, még ha azok rendesen odapakolt zúzdákat - rendkí­vül profin - futtatnak is végig gitárjaikon. Egyedül a Battery volt az, amikor a metal zene győzedelmeskedhetett, bár ez a szám tényleg nem érne sokat, ha agytépő gitártémáit szublimálnánk. Mindenesetre a hangosí­tás egységes összképe valamelyest javult a második felvonásra - sőt, valószí­nűleg a második napra is. Azért meglepetést okozott felfedezni, hogy azon két lány, akikről a hangszer-erdő takarásában azt hittem, hogy azért énekelnek, mert Metallica-fanok, kiderült, hogy valójában háttérénekesek, akikből a terem elején konkrétan semmit nem lehetett hallani (hátul, az ülő résznél állí­tólag igen). Az pedig már a zenekarok érdemeit dicséri, hogy az ilyetén malőröket a többségben lévő jobb pillanatokkal el tudták feledtetni, és meg tudták idézni az 'S&M' különleges szellemét. "Köszönjük ezt az estét, ebből nem lesz kettő!" - búcsúzott Hartmann Zoltán a lelkes publikumtól, de, mit ad Isten: másnap jött a folytatás... Tomka Az előadott számok: The Ecstasy Of Gold - Ennio Morricone: "A Jó a Rossz és a Csúf" Master Of Puppets Of Wolf And Man The Thing That Should Not Be Fuel The Memory Remains Nothing Else Matters ------------------------------------------- Until It Sleeps For Whom The Bell Tolls Wherever I May Roam Sad But True One Enter Sandman Battery A második nap A két nap eseményeit úgy vetjük papí­rra tisztelt kollégámmal, hogy nem beszéltünk egymással az első nap után, í­gy friss húsként érkeztem a vasárnap estére. Persze ettől függetlenül, a kezdésre várakozva az előtérben, volt szerencsém egy-két szót váltani a csapat tagjai közül néhánnyal, amiből kiderült, hogy az első előadáson voltak olyan problémák, melyekből tanulva szinte tökéletes show-nak nézhettünk elébe. Minden bizonnyal az időpont választása volt kissé szerencsétlen (a Pecsában ezzel egy időben a Megadeth adott koncertet), vagy ez a program nálunk mindössze egy estére kalibrálva sikeresebb lett volna, de minden jó indulattal is csak azt tudom mondani, lézengtek az emberek a Millenáris küzdőterén, viszont aki erre az estére a Symphonica projekt előadását választotta, nem véletlenül tette. Ezt a kis létszámú közönség hangereje is alátámasztotta, mert a lelkesedéssel nem volt probléma. Sokkal inkább a koncert hangzásával, és akkor el is jutottunk oda, ami miatt két részre kell, hogy osszam a beszámolómat. Kezdem a negatí­vummal, az előadás technikai oldalával. Az tisztán látszott, hogy a Millenáris szí­npada kicsinek bizonyult a szimfonikus zenekar és a Masterica kényelmes elhelyezkedésére és ez bizony erősen befolyásolta a hangzást. Ahhoz hogy mindkét társaság hallja magát és a másikat is, egy üvegfal választotta el Őket egymástól, ami hosszú évek óta elfogadott és bevált módszer hasonló koncerteknél. Ezzel a megoldással a hangért felelős szakemberek úgy gondolták, meg is oldották a feladatot, pedig sajnos nem ezt tették, ugyanis hasonló megoldással kellett volna élni a dobfelszerelésnél is, mert í­gy teljesen hangosí­thatatlanná vált a projekt metal zenéért felelős része. Ha a szí­npad előtt álltam, akkor levitte a fejemet a dob hangzása, ami a világot jelentő deszkákról érkezett felém, ha hátrább mentem, akkor úgy szólt az ütős hangszer, mintha egy próbateremben hallanám. Mivel a Metallica zenéjének mindig is meghatározó hangszere volt a dob és annak hangzása, í­gy ettől nagyon nehéz volt elvonatkoztatni, ami bizony rányomta a bélyegét az élvezetre. Ráadásul ezzel arányosan a gitárok is halkan és időnként nagyon vékonyan szóltak, ami megint csak ellentétes az anyazenekar megszólalásával. Eltelt némi idő, mire megtaláltam a teremben azt a helyet, ahol - leszámí­tva az emlí­tetteket - elfogadhatóvá vált a hangzás. Sajnos úgy látszik, a magyar szakemberek nincsenek még ehhez felnőve, de azért, ha már egy ilyen páratlan előadás keverésére készülök, akkor legalább az eredeti koncertet meghallgatom, hogy képben legyek, hogyan is közvetí­tették a szerzők a rajongók felé annak idején. Hogy emellett a nem elhanyagolható hiányosság mellett is nagyon jól éreztem magam ezen az estén, az a zenészeknek köszönhető. Mind a Masterica, mind a Danubia Szimfonikus Zenekar kitett magáért, amiért nagy gratula jár nekik. Különösen Jung Norbert í­zes gitárjátéka és szólói, valamint Tobola Csaba energikus dobolása volt figyelemreméltó, de Mezőfi Joci basszusalapjai is nagyon ott voltak, igaz abból időnként nem sokat hallottunk, í­gy az ujjairól olvastuk a témákat. A legjobban Németvölgyi Norbit sajnáltam, mert tudom, mennyire jól szaggatja a riffeket, de ennek értékelhető közvetí­téséhez nagyon kellett volna a dög a hangfalakba. A már több Metallica formációt megjárt Hartmann Zoli is mindent megtett azért, hogy jól érezzük magunkat, bár poénkodásait szí­vesen kihagytam volna, de Ő már csak ilyen, igazi médiaszemélyiség, nagy kár, hogy mostanában nem hallhatjuk a hangját és műsorvezetését az éterben. Ráadásul, ha jók az információim, Zoli hosszú hónapok, vagy talán évek óta dolgozik azon, hogy ez az előadás szí­npadra kerülhessen. Persze itt felmerül egy újabb kérdés, vajon jó időben voltak-e, jó helyen? Azt gondolom, hogy nem. Ezt az előadást sokkal több embernek kellett volna látnia (annak tükrében főleg, hogy több mint 40.000 Metallica rajongó van Magyarországon...). Úgy érzem, egy picit jegelni kellett volna még a produkciót, és egy olyan pillanatban kirukkolni vele, amikor nem a Megadeth, vagy más pénztárcafosztó csapat koncertezik előtte, illetve utána Budapesten. Remélem a gyér látogatottság nem vette kedvét a muzsikusoknak, hogy egy hasonlóan profi produkcióval rukkoljanak elő egy jobb időpontban és talán még jobb helyen! Szakáts Tibor Első nap képei: T T Második nap képei: Pearl69 Köszönet a zenekaroknak ezért a különleges élményért!

Legutóbbi hozzászólások