Nevermore: The Obsidian Conspiracy

írta Mike | 2010.06.10.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Century Media

Weblap: www.myspace.com/nevermorefans

Stílus: Power Metal

Származás: USA (Seattle)

Dalcímek

Értékelés

1995-öt í­runk... Az egyetlen valamirevaló rock-rádióműsorban bemondják, hogy most egy új bandával ismerkedünk meg, majd elindul egy lassan görgő power metal dal, én pedig csak hallgatom megkövülten, mint akin gömbvillám száguldott keresztül. Az együttest Nevermore-nak hí­vják, és állí­tólag a sajtó által korábban körberajongott Sanctuary egyes tagjaiból verbuválódott. Miután kijózanodom a What Tomorrow Knows okozta sokkból, és nem sokkal utána elolvasok egy kiváló, méltató lemezkritikát hazánk vezető metal magazinjában, azonmód elhatározom, hogy nekem márpedig szükségem van a zenekar bemutatkozó korongjára. Mondanom sem kell, rögtön belehabarodom a washingtoni bandába, és jó viszonyunk tizenöt esztendő elteltével is töretlen... Ha megkérdik, melyik a kedvenc Nevermore-albumom, bajban vagyok, mert nehezen tudok egyet kiemelni az életműből: egy kezemen meg tudnám számolni azokat a csapatokat, amelyeknek a teljes diszkográfiája majdhogynem makulátlan, magyarán nincsenek mélypontok, nincsenek szí­nvonalkülönbségek, mindegyik munkájuk egyaránt magas minőséget képvisel - a Nevermore pont ilyen. Nyilván e mögött ott lapul a szubjektí­v értékí­télet is, az azonban kétségkí­vül árulkodó tény, hogy a rajongók zöme is ugyanezen a véleményen van. Ettől függetlenül akad olyan, aki már a 2000-es 'Dead Heart In A Dead World'-öt is önismétlőnek tartja, az azt követő 'Enemies Of Reality'-t pedig egy "gyorsan-tudjuk-le" jellegű, összecsapottabb anyagnak véli, olyat azonban még tényleg senkitől nem hallottam, hogy valamelyiket fércmunkának minősí­tené. És ez azért nem kis dolog, lássuk be. Öt év hosszú idő, és bizony ennyi csordogált el a 'This Godless Endeavor' óta; jóllehet mindeközben Warrel Dane énekes és Jeff Loomis gitáros jelentkezett egy-egy - máskülönben kiváló! - szólólemezzel, emellett 'The Year Of The Voyager' cí­mmel piacra dobtak egy komoly, dupla koncert-DVD-t is, ezek mégsem tudták enyhí­teni a várakozás kí­nját. Éppen ezért kissé csalódott vagyok, hogy a napokban végre-valahára napvilágot látott 'The Obsidian Conspiracy' mindössze háromnegyed óra zenét tartalmaz, amely ráadásul nem hozza a megszokott Nevermore-minőséget sem. A sci-fi beütésű borí­tó most is igencsak tetszetős, miként a dí­szdobozos verzió is roppant igényes (ezúttal nem szövegkönyvet kapunk, hanem mindegyik dalhoz külön kis képes-kártyákat), és a hangzásra sem lehet panasz, a keverést végző Andy Sneap neve garancia a fémesen tiszta, ugyanakkor kellően erőteljes megszólalásra. A lemeznyitó The Termination Proclamation pont olyan, mint az eddigi albumkezdő számok: sodró lendületű power bomba komor refrénnel; tulajdonképpen minden a helyén van, azonban egy Beyond Within/Born után már nem tud úgy letaglózni, legföljebb azzal, hogy olyan rövidke - alig több mint 3 perc... A Your Poison Throne igazi közönség-kedvenc darab, és ellentétben másokkal, nekem kifejezetten tetszik a "Rise! Rise! Rise!" kórus (a bulikon önfeledten lehet az öklöket rázni), még ha a végére egy kicsit sok is lesz belőle. A Moonrise (Through Mirrors Of Death) a '99-es 'Dreaming Neon Black' stí­lusára hajaz: noha mind az intro, mind a verzetémák nagyon ismerősek, a nagyszerű, borongós hangulatú, és szinte törékeny refrén mégis úgy emelkedik ki, mint a borí­tón látható torony, a szaggatott ritmusgitár-kiállást pedig külön öröm hallgatni. A szóló ezzel szemben igen rövid, én pedig azt várom, hogy mikor szaggatják le végre a fejemet - eddig ez a visszafogottság nem volt jellemző a bandára és Loomis mesterre... Mert ez az első eset, hogy a Nevermore egyszerűsí­tett, és közérthetőbben fogalmaz: lényegesen emészthetőbb, itt-ott alaposan lefarigcsált, jórészt énekközpontú szerzeményeket kapunk, a korábbi vad, tornádóerejű, komplex megközelí­tés immáron a múlté. Warrelék mindig is hosszabb lélegzetű, összetett szerkezetű, kifejtős tételekben gondolkodtak, emitt viszont alig találunk 5 percet meghaladó nótákat, ami önmagában még nem volna baj, ám véleményem szerint egy Nevermore-dal egész egyszerűen nem tud kiteljesedni ilyen szűkre szabott keretek között, elvész a lényeg, összecsapottá, megcsonkí­tottá válik. No de menjünk tovább... Az And The Maiden Spoke eszeveszett őrléssel kezd, a verzékben Dane hisztérikusan fröcsög, hogy a kissé pszichedelikus refrénben újfent alámerüljön a lassúfolyású, morózus dallamokba. És szerencsére Jeff sem spórolt a szólókkal... Furcsa ezt mondanom, és akár ellentmondásnak is tűnhet, hogy miközben a súlyos-technikás számokat hiányolom, személyes kedvencem mégis épp az album legpopulárisabbja, a lí­rai és doom-terhelte elemeket egyaránt felvonultató Emptiness Unobstructed: a refrén már az elején beköszön, és Warrel olyan hihetetlenül fogós dallamokat énekel, hogy az ember csak les, ilyet eddig miért nem hallottunk (és ezután sem, tegyük gyorsan hozzá)?. Már-már az ős-Pink Floyd szellemét idézi a The Blue Marble And The New Soul kenderillatos első kétharmada, csupán Warrel gondterhes, káprázatos éneke jelzi, ez bizony itt a Nevermore, még ha furcsa is egy kicsit, a nóta lezárása pedig olyan lassú, doom metalos riffekbe torkollik, amelyet akár a My Dying Bride is megirigyelhetne. A Without Morals szilaj középtempója végre felkorbácsolja az állóvizet, ám a fennkölt refrénnel még nem tudtam teljesen megbarátkozni, pedig igyekszem én, Isten lássa lelkem. A szóló viszont zseniális! Éjfekete hangulatában verhetetlen a The Day You Built The Wall, ami bajom van vele, az megint csak a refrén: egyszerűen nem kavar fel, nem vág a falhoz, nem mozdí­t meg bennem semmit, ahogy azt már megszoktam a Nevermore esetében - úgyszólván kevés. És nemhogy felpörgetnék a tempót, a She Comes In Colors-szal még rendesen le is hűtenek: egy-egy motí­vumtól eltekintve sajnos kevésbé emlékezetes ez a dal, gyaní­tom, hogy például a 'The Politics'...-es időkben ezt maximum egy kislemezre száműzik, az albumon nem állta volna meg a helyét. Elérkeztünk az utolsó tételhez, a The Obsidian Conspiracy-hez: a Nevermore-nak a cí­madó szerzeményei egytől-egyig klasszikusok, ám ez az első, amely nem ér fel azokhoz, mert hiába kanyarodnak vissza a gyökereikhez, hiába zúznak olyan elánnal, ahogy az addig eltelt negyven percben egyszer sem, ha a refrén énektémája lapos, jellegtelen, urambocsá unalmas, és nekem senki ne mondja, hogy efölött eltekinthetünk. Kár, mert abban bí­ztam, hogy legalább ez a dal meg fogja védeni a mundér böcsületét. Az extrakiadás még egyéb csemegét is rejt, jelesül két feldolgozást két "The" előtagos bandától: a kanadai The Tea Party-tól és a The Doorstól. Warrelék mindig jó érzékkel nyúltak mások számaihoz, általában szétcincálva, és a maguk képére formálva azokat, ez a két átirat azonban nem lett olyan szélsőséges: mí­g a The Tea Party-féle Temptation-ből egyenes vonalú dark-goth slágert gyúrtak, addig a The Doors Crystal Ship-je egy gyönyörű akusztikus lí­rává avanzsál általuk.

Pontszám: 8