Rhapsody of Fire: The Frozen Tears of Angels

írta MMarton88 | 2010.05.05.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Nuclear Blast

Weblap: http://www.rhapsodyoffire.com/

Stílus: Szimfonikus power metal

Származás: Olaszország

 

Zenészek
Fabio Lione - Ének Luca Turilli - Gitár Aley Starapoli - Billentyű Patrice Guers - Basszusgitár Alex Holzwarth - Dob
Dalcímek
01. Dark Frozen World 02. Sea Of Fate 03. Crystal Moonlight 04. Reign Of Terror 05. Danza Di Fuoco E Ghiaccio 06. Raging Starfire 07. Lost In Cold Dreams 08. On The Way To Ainor 09. The Frozen Tears Of Angels
Értékelés

(Előre is elnézést kérek. A zenekar neve Rhapsody of Fire. Viszont számomra ők mindig is Rhapsody maradnak, a két hátsó szócska csak egy idétlen amerikai hard rock banda miatt csatolódott a névhez pár éve. A kritikában a Rhapsodyt használtam.) Nem tudom, hogy ki miként élte meg, de az elmúlt évek érzésem szerint nem igazán kedveztek a europower rajongóinak. Az ezredfordulón még virágzó műfaj élcsapatai valahogy egyszerre veszí­tették el a fonalat. Tobias Sammet a 80-as évek hard rock oltárán igyekszik feláldozni a heavy metalt, a Sonata Arctica azt képzeli magáról, hogy prog-power banda, a Freedom Call azt sem tudja már, hogy milyen zenét akar játszani, a Hammerfall beleszürkült a középtempók sápatagába, a Stratovarius zenei géniusza totális hadilábon áll az egész élettel, és ezt még lehetne sorolni. Az elmúlt öt évben kedvenceim egy-egy új megjelenésekor szinte már azért kellett szurkolni, hogy ne bukjanak nagyot. Persze enyhí­tette fájdalmamat a Sabaton, vagy a Firewind, ám az erősödő másodvonal érzésem szerint nem tudta kitölteni az élcsapatok bénázása által keletkezett űrt. Noha páran az utóbbi hónapokban próbáltak éledezni, sajnos egy 'The Metal Opera 3', vagy egy 'Nuclear Fire 2' még várat magára. Ezekben a vészterhes időkben a nép egy hősért kiált... A Rhapsody 1997-ben jelentette meg debütáló albumát 'Legendary Tales' cí­men. Ez az év nagyon fontos volt, hisz az akkor csak minimális szinten létező heavy metalt egy új generáció gyökeresen felfrissí­tette, a rock szakma "szakértői" egy emberként kapták fel a fejüket az ifjú olasz titánokra (a Hammerfall-al, illetve a Nightwish-sel egyetemben). A Rhapsody egész különlegesen vegyí­tette a Manowar, Virgin Steele, illetve a Helloween, Stratovarius által képviselt hagyományosabb heavy/power metalt az epikus filmzenék, illetve a szimfonikus muzsikák világával, a neoklasszikus gitárhősök barokkos játékával, illetve a fantasy szövegekkel. Azóta sok minden történt. A Rhapsody már a hetedik lemezénél jár, s azon felül, hogy a manapság oly népszerű szimfonikus metal egyik megteremtőjeként beszélhetünk róluk, talán soha nem várt érdeklődés övezte legfrissebb lemezüket. Ahogy a bevezetőben már utaltam rá, az utóbbi évek mostoha körülményei őket sem kerülték el. Véleményem szerint a csapat első négy lemeze igazi mestermű, melyek mind zeneileg, mind szövegileg egy roppant egységes világot képviseltek. A 'Symphony Of Enchented Lands' második része azonban minőségében már elmaradt elődjeitől, a túlságosan erőltetett epikus vonal megölte a nóták fogósságát, de az igazi sokkot a 'Triumph And Agony' lemez jelentette, mely fogadtatása igazán vegyesre sikerült. Én személy szerint nagyon szeretem, hisz remek melódiák, szí­vbemarkoló lí­rai nóták, és emlékezetes refrének kaptak rajta helyet, ám azon felül, hogy jócskán visszavettek a srácok a tempóból, a gitárok is eléggé háttérbe szorultak. Előtérbe került a szimfonikus, filmzenés világ. Az utóbbi években a Rhapsody gyakorlatilag teljesen eltűnt, a korábbi managerrel, Joey DeMaioval hatalmas jogi perpatvarba keveredtek, melynek folyományaként sem koncertezni, sem lemezt kiadni nem tudtak. Mondani sem kell, hogy egy alapvetően a fiatalokat megragadó zenekarnál ez borzasztóan veszélyes, hisz rajongóik "kinőhetik" kedvenceik muzsikáját, mí­g utánpótlást nem igazán tudnak biztosí­tani. Vélhetőleg ez is közrejátszott abban, hogy Turilliék alaposan elgondolkoztak következő lépésükön, egy esetleges sikertelen új lemez, nyakukban egy perrel, nem tűnt túl bí­ztató kilátásnak. Olyannyira, hogy egy jól irányzott pofonnal térí­tette észhez a félelmetes lehetőség hőseinket a filmzenék világának további majmolásától. Kérem tisztelettel, a Rhapsody visszatért! Az utóbbi évek hányattatásai után végre nem egy olyan vezető europower csapat lemezéről kell í­rnom, mely értelmetlenül újí­tani akar, vagy útkereső lenne, hanem visszatér a zenekar gyökereihez. A 'The Frozen Tears Of Angels' tökéletesen ápolja a Rhapsody hagyományait, gyakorlatilag bátran odatehető a brigád első négy lemeze mellé. Azt játsszák a fiúk, amiért megszerettük őket! Nem csak stí­lusban, hanem minőségben is. Előszeretettel hangoztatják a kritikusok, hogy a bandának minden lemeze ugyanolyan. Ez egy furcsa állí­tás, igaz is, meg nem is. Tény, hogy 'Power Of The Dragonflame'-el bezárólag egy roppant karakteres, relatí­ve szűk mozgásterű zenei világot alakí­tott ki magának a zenekar, ám a rajongók pontosan látják az abszolút értékükben apró, ám egymáshoz képest fontos különbséget a lemezek között, mely miatt bármikor szí­vesen megcáfolják a fenti tézis. Érzésem szerint a 'The Frozen Tears Of Angels' legnagyobb erénye a fogós dalokon túl az, hogy úgy képes ebben a viszonylag szűk műfajban kiemelkedő lenni, hogy a nóták változatosak. Több aspektusból is felvillantják eme muzsika szépségeit. Cristopher Lee bevezetője után a kislemezes Sea of Fate tökéletes nyitány, épp mint a hőskorban! Luca Turilli jellegzetes témái és a gigatorok Fabio Lione szárnyaló dallamai azonnal eloszlatják a kételyeket: a hosszas hallgatás után, újfent ereje teljében van a csapat. A szólóban Alex Staropoli billentyűs is brillí­rozik. A Crystal Moonlight úgy tud sláger lenni, hogy egy csipetnyi progresszivitás fűszerezi, a Reign Of Terror pedig a When Demons Awake black metalos vénájából ad hozzá annyit a tipikusan Rhapsody elemekhez, hogy a lemez egyik legerősebb tételévé avanzsáljon. Lione elképesztően változatos éneklése, az okosan megválasztott tempó, Turilli újabb gitárbűvölése, valamint a kórusok igazán szenzációs végeredményt képeznek, az ember csak keresgeti a padlón az állát! Változatos, izgalmas, mégis gyors, fogós, kérem szépen, ilyen a jó zene! Ennyi száguldás után elérkezünk az első lassú számhoz, az olasz nyelvű Danza Di Fueco E Ghiacciohoz ("A tűz és jég tánca"), amely alapvetően egy barokkos, középkori hangulatú és hangszerelésű dal. Sokaknak eszébe juthat a Forest of Unicorns, melytől minőségében talán elmarad, ám egy kellemes, fülbemászó tétel azok számára, akik kedvelik a Blackmore's Night csöppet szigorí­tott kiadását. Ha kellene kedvenc dalt emlí­tenem a lemezről, egyértelmű, hogy a Raging Starfiret mondanám, a talán legslágeresebb tételt. A tempó értelemszerűen újból a maximumon pörög, a refrén melódiái pedig ismételten kitörölhetetlenül a fülekben ragadnak. Egyértelműen az első két lemez direktebb témáival rokoní­tható. A Lost In Cold Dreams egy újabb lí­rai, talán ez képviseli leginkább a 'Triumph And Agony' világát. Nem kiemelkedő, ám í­gy is csodaszép. Fabio tündököl benne, érzésem szerint hangjának, s előadásmódjának legjavát mindig az ilyen tételekben tudja prezentálni. A 'Power Of The Dragonflame' és a 'Dawn Of Victory' világát leginkább az On The Way To Ainor képviseli, a himnikus, ám vastag kórusokkal megtámogatott refrénről a Steelgods Of Last Apocalypse, vagy a Dargor, Shadowlord Of The Black Mountain jut az ember eszébe, s el is jutunk a lemez végéhez. A cí­madó hűen ápolja a korai lemezeik záró, elnyújtott számainak világát. A hosszú dalok közül szerintem mindig a sztorizósak álltak jobban a csapatnak, a Legendery Tales, vagy a Symphony Of Enchanted Lands ugyanúgy nem érnek fel a Gargoyles, Angels Of Darkness, vagy a The Mystic Prophecy Of a Demonknight mellé, akárcsak a The Frozen Tears Of Angels, amely nem más, mint egy erős, frappáns lezárás, ám minőségét tekintve mégsem etalon. Két alapvető dolog tűnt fel a lemez hallgatása közben. Az egyik, hogy én egy picit rövidnek érzem, ami nem igaz, hisz a játékideje nagyjából annyi, mint a korai lemezeké. Valószí­nű a változatosság, illetve a töltelékdalok hiánya kelti ezt az érzést bennem. A másik dolog, hogy a 'Victory/Dragonflame' éra tüzesebb, induló-jellege kissé visszaszorul. (Szüleim előszeretettel hasonlí­tják a csapat dalait a régi kommunista indulókhoz, állí­tólag hangulatilag roppant hasonlók...) Ugyanakkor tény, hogy rengeteg érzelmet vittek bele muzsikájukba az olaszok, hallatszik, hogy komoly szerepe van a szövegi koncepciót jelentő sztorinak is a muzsikában. További érdekesség, hogy a lemez digipack verziójához készült két bónuszfelvétel. Az egyik egy instrumentális bűvészkedés, mely engem túlságosan nem tud lekötni, de a gitárőrültek biztos szí­vesen hallgatják majd. A másik sokkal érdekesebb, a Sea of Fate lí­rai, kicsit "Titanicos" verziója legalább akkorát üt, mint az eredeti, megkockáztatom, hogy a Lost In Cold Dreamst is sikerült vele felülmúlniuk.

Pontszám: 8.5

Legutóbbi hozzászólások