Tarot: Gravity of Light

írta Mike | 2010.04.24.

Megjelenés: 2010

 

 

Kiadó: Nuclear Blast/King Foo

Weblap: http://wingsofdarkness.net

Stílus: heavy/power metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Marco Hietala - ének, háttérvokálok, basszusgitár, akusztikus gitár Zachary Hietala - gitár Janne Tolsa - billentyűk Pecu Cinnari - dobok Tommi Salmela - ének, samplerek
Dalcímek
01. Satan Is Dead (4:12) 02. Hell Knows (6:05) 03. Rise! (4:30) 04. Pilot Of All Dreams (3:42) 05. Magic And Technology (5:48) 06. Calling Down The Rain (4:11) 07. Caught In The Deadlights (4:41) 08. I Walk Forever (4:49) 09. Sleep In The Dark (4:41) 10. Gone (7:03)
Értékelés

Bizony, bizony, a '66-os születésű Marco Hietala már akkor lemezt adott ki Tarot nevű bandájával, amikor a Nightwish-főnök Tuomas Holopainen még az iskolapad cserzett deszkájába véste bele kedvenc zenekarlogóit, más kérdés, hogy a dolgok azóta igencsak megváltoztak. Az ördögvilla-szakállú Hietala ugyanis 2001-ben csatlakozott a Nightwish-hez, amelynek szuperszonikus sikerei révén már egy ideje a finn nagymamik is Tarja lí­rai szopránjára kötik a rénszarvasmintás pulóvereket, mégsem kezdtek el Tarot-dalok folyni a csapból, ha már a kapocs maga Marco. Talán nem is baj, í­gy megmarad az underground-báj. A Tarottal a '98-as 'For The Glory Of Nothing' anyag megjelenése környékén ismerkedtem meg, épp az idő tájt, amikor a Nightwish kiadta második, véleményem szerint máig legjobb lemezét, az 'Oceanborn'-t. Akkoriban Marco még csak a Tarot tagjaként hirdette a metal igéket, és úgy fest, a gigasztár-gépezet mellett manapság is jut ideje szimpatikus power brigádjára, amelyet a két Hietala testvér alapí­tott még 1982-ben (Purgatory néven); az idén áprilisban napvilágot látott 'Gravity Of Light' pedig immár a nyolcadik a sorban, s ez még annak fényében sem kis fegyvertény, hogy a lemezek megjelenése között nem egyszer 4-5 év is eltelt. Bevallom, nem ismerem a teljes diszkográfiát, ám például az előző, 2006-os 'Crows Fly Black'-et és a már emlí­tett 'For The Glory...'-t olykor előveszem, ha egy kellemes-borongós hallgatnivalóra szomjazom. Négy évet kellett hát várni a friss műre, és számomra egy cseppet csalódást okoz a 'Gravity Of Light', jóllehet természetesen vannak élvezetes pillanatai is. Marco hangját vagy szereted, vagy ki nem állhatod: kissé nyers, faragatlan, hisztis-hisztérikus énekstí­lusa nekem mindig is tetszett, de megértem azokat is, akiknek heveny viszketegsége támad annak hallatán, azt azonban nem lehet elvitatni tőle, hogy nagy tehetség! Amit viszont nem hallgathatok el, hogy Tommi Salmela másodénekes ozzysan semmitmondó orgánumával csúnyán belerondí­t az összképbe, mert bizony nem csupán egy-egy sort bí­ztak reá, hanem egy komplett dal is jutott neki. Feketepont. Dallamos, sötét tónusú power/heavy metal a játék neve. Az elsőnek érkező tempós Satan Is Dead például főként monumentális refrénje révén marad emlékezetes, az azt követő Hell Knows pedig még ennél is jobban megfogott: itt az éjsötét doom metal uralkodik, az egyszerűségével fogós refrén újfent nagy í­vű, tisztán kihallatszik, hogy a Hietala tesók kedvencei között ott van a 'Headless Cross' a mindenható Black Sabbath-tól. Ebben a szellemben í­rták meg a Magic And Technology cí­mű számot is: a verzék lassú menetelése és Marco énektémái nagyszerűek, de a refrén már nem ér fel hozzájuk, egész egyszerűen hiányzik belőle a jól megí­rt dallam. És vannak még kevésbé sikerült szerzemények: ilyen a Rise!, vagy az idegbajos refrénnel megvert Pilot Of All Dreams, ezek nélkülöznek mindenféle muzikális izgalmat. A Calling Down The Rain lehetne A Sláger, de sajnos ezt végignyafogja Salmela, pedig az együttüvöltős kórus nagy koncertfavorittá tenné a nótát - ha Hietala úr énekelné. A klipet az I Walk Forever-re forgatták (nem egy nagy megfejtés, a két énekes piramisok tövében metálkodik), tényleg ez az egyik legkarakteresebb tétel a lemezen, de... Igen, sajnos ide is jól belekontárkodott a Tommi gyerek, Marco megalázóan jobban énekel nála, nem is értem, miért kellett bevonni őt a buliba. (Ahogy a mai napig nem értem azt sem, mit keresett Ozzy a korai Sabbath-ban.) És ugyanez a helyzet a Sleep In The Dark-kal is: óriási power metal bomba, de a tökéletességtől éppen Salmela be-becsúszó herélt hangja választja el... A kedvencem mindközül a záró, hétperces csoda, a Gone: misztikus, lassú folyású nagyepika, engem a Rainbow Stargazer cí­mű klasszikusára emlékeztet, s itt énekel a legváltozatosabban Hietala - szóval ennek minden másodperce gyönyörűség az ilyen pacákok számára, mint én. Kár, hogy az efféle bombasztikus témákból kevesebb jutott az albumra.

Pontszám: 7

Legutóbbi hozzászólások