Bruce Kulick: BK3

írta TShaw | 2010.02.26.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Twenty4

Weblap: http://www.kulick.net

Stílus: hard rock

Származás: USA

Dalcímek

Értékelés

Bruce Kulick a saját érdemeihez mérten talán a legkevésbé elismert Kiss tag. Rövid matekozás után kiderül, hogy Paul és Gene után azok között van, akik a legtöbb időt töltötték el a maszkos bandában (maszk nélkül), és azon kevesek listájára is felrakható, akiket nem rúgtak ki a csapatból, és nem is egy tragikus haláleset szakí­totta félbe Kiss-es karrierjét. Rátérve a lényegre, Bruce Kulick tényleg egy fantasztikus zenész, aki számos bandában bizonyí­totta már, hogy ott a helye a legnagyobb gitárhősök között. Én azonban valahogy mindig is valamiféle session zenészként tekintettem rá, kicsit úgy, mint Marco Mendozara, aki bárhol jelenik meg, abból rossz dolog nem sülhet ki, de konkrétan nem is tudom, hova kellene kötnöm őt a leginkább. Kulick esetében is nehéz megmondani, hogy ő most szólózenész, session muzsikus, Kiss-tag, az ESP gitárosa, vagy a Grand Funk Railroad bárdistája-e. Természetesen mindez igaz rá, kivétel nélkül, és aki ennyi helyen megfordul a karrierje során, az tényleg tudhat egy-két dolgot a zenéről. A BK3-ban a leginkább megkapó számomra eleinte a lemezen megjelenő zenészek listája volt. Nem mintha olyan nagy rajongója lennék Doug Fiegernek, vagy Dan Laverynek, viszont abban biztos voltam, hogy ekkora nevek nem társulnak be akármilyen projektbe. De mindez igaz Gene Simmonsra, a fiára, Nickre, és John Corabira is, de az ő korábbi kötődésük miatt úgy éreztem, ezek az emberek nem mondtak volna nemet Brucenak akkor sem, ha a megí­rt dalok nem ütnek meg egy bizonyos mércét. De nagyon is megütötték a mércét, sőt, Bruce csont nélkül átugrotta azt a bizonyos minőségi lécet. Már rögtön az album elején, a Fateben érezni lehet, hogy a veterán, de mégis örökifjú gitárhős nem felejtett el játszani. Fogós riffek, gyönyörű szóló, és nagy örömömre Bruce felvállalta, hogy ő énekelje az első dalt. A torka nincs éppen aranyból, de attól még szimpatikus és jó hallani, ugyanolyan jó, mint a Carnival of Souls-os I Walk Aloneban volt. A folytatás viszont már a sztárokról szól. Gene Simmons énekli az Ain't Gonna Diet, ami akár a tavalyi Kiss lemezen is szerepelhetne. Simmons hangja és Kulick gitározása együtt a Kiss talán legszí­nesebb időszakát idézi meg. Ezután Kulick karrierjének egy újabb darabkáját keltik életre, amikor John Corabi társul be hozzá. Szép lett volna, ha erre az egy dalra (No Friend Of Mine) csatlakozik hozzájuk Eric Singer is a később majd emlí­tésre kerülő I'm the Animal helyett, hisz akkor valamiféle ESP reunion-t is rá lehetett volna fogni a lemezre. A Hand of the King nekem annyira nem tetszett. Itt leginkább Gene Simmons fia, Nick hí­vja fel magára a figyelmet, aki fiatal kora ellenére már most rendelkezik apja jellegzetes orgánumával. Ki tudja, egyszer talán átveszi a démon jelmezt... Az I'll Surviveban újra Bruce áll a mikrofon mögé, majd a következő három dalban felbukkannak az újabb meglepetésvendégek, Doug Fieger (a vele játszott Dirty Girl az album egyik legjobb pillanata), Dan Lavery és Tobias Sammet személyében. A Lavery és Fieger által előadott dalok talán örömzenének is nevezhetők, mí­g Sammet I'm the Animalja inkább egy súlyos hard rock szerzemény, ami viszont nem igazán nyerte el a tetszésemet. Az album végére pedig maradnak Kulick további dalai. Itt ért aztán a következő meglepetés. Sztárvendégek nélkül ugyanis Bruce gond nélkül hozza a szí­nvonalat, remekül énekli saját dalait. Az And I Know az album egyik újabb fénypontja, a Between The Lines képében pedig megkapjuk a lemez egyetlen instrumentális szerzeményét. Nem éreztem, hogy szükség lenne ilyesmire ennyi jó dal után, de mivel itt jelenik meg az album újabb sztárvendége, a legendás gitáros, Steve Lukather, érthető az instrumentális szám jelenléte. Azt se feledjük, hogy Bruce elsősorban gitáros, és csak másodsorban énekes... tényleg logikus tehát a döntése. Az album végére hagyott Life egy lassú, akusztikus gitárra í­rt dal, amit a végén hegedűszólamokkal dí­szí­tettek. Szép zárás, igazi el- és megköszönő nóta.

Pontszám: 7