Human Temple: Murder of Crows

írta JLT | 2010.02.23.

Megjelenés: 2010

Kiadó: Escape Music

Weblap: http://www.myspace.com/humantemplefinland

Stílus: melodikus hard rock

Származás: Finnország

Dalcímek

Értékelés

Mostanság a téli olimpia alatt erős "finn mániában" szenvedek, árgus szemekkel követem a kanadai történéseket, különösképpen a jégkorongot. Gyerekkorom óta mindig a finn csapat volt a kedvencem, és sosem mulasztottam el megnézni a TV-ben mindent, ami a suomikkal kapcsolatos. Most épp a svédektől elszenvedett csúfos vereséget igyekszem kiheverni, és ehhez remek kis segí­tséget nyújt néhány finn zenekar. Mielőtt valaki még megijedne, hogy egy sport oldalra került volna, elárulom, hogy ezt a kis bevezetőt azért engedtem meg magamnak, mert a jéghoki lévén elég sok zenekarral volt alkalmam megismerkedni. Gondolom nem nagy újdonság az a hoki szerelmeseinek, hogy a játékmegszakí­tások és szünetek alatt a jégcsarnokban sűrűn rock és metal zene szól. Így ismerkedtem meg például a Leverage-el, a Children Of Bodommal és a jelenlegi cikkben tárgyalt Human Temple-el is. A csapat története meglepő módon az 1980-as évek vége felé kezdődött el Turkuban. Azért meglepő ez, mert a csapatnak (ami hivatalosan 1998-ban alakult) a Murder Of Crows mindössze a második lemeze. Tizenkét év alatt két albumot megjelentetni nem utal túl nagy munkakedvre, bár a banda mégsem tétlenkedett az évek során. A két alapí­tó tag, Janne Hurme énekes (a Hurme név jégkorongban is jól cseng), és a dobos Petri Lehto a 80-as évektől kezdve muzsikált különböző formációkban, majd 1998-ban döntöttek úgy, hogy megalakí­tják a Human Templet. A kezdeti időkben a demózgatás, a hangszeresek közötti népvándorlás volt a jellemző rájuk, majd 2004-ben megjelent az általam nagyon kedvelt debütáló anyag, az Insomnia. Nem is volt sikertelen a lemez, hazájukban természetesen kedvezően reagált rá a közönség és a szakma is. Utolsó jégkorongos asszociáció: az Insomnia első dala, az érzelmes szövegvilágú I'm Sorry furcsa módon bekerült a finn bajnokság összefoglalóiba is. De nem éppen a legbarátibb szekcióba, hiszen némileg morbid módon a legnagyobb ütközések, palánkra szorí­tások és bunyók aláfestő zenéje lett. Hát igen, elég fura párosí­tás elnézegetni a bőven száz kiló fölötti bekkek brutális belépőit, és közben hallgatni a megadallamos, csalódásról és érzelmekről szóló nótát. A lemez megjelenése után ugyan turnézgattak (főleg otthon), demózgattak, de különösebb emlí­tésre méltó dolog nem történt velük, leszámí­tva, hogy az épp aktuális tagság néhány koncerten kí­sérte Paul DiAnnot. Hurme, aki a 90-es években a pop szakmában is megfordult és ért is el sikereket, fellépett itt-ott különböző formációkban, és ezen időszak végén 2009-ben újra aktivizálta magát. Kialakult egy stabil felállás, és kezdetét vette a dalí­rási folyamat, majd a stúdiózás, aminek eredménye az új korong, a Murder Of Crows lett. Abból, hogy a csapat motorjai a 80-as években kezdték meg működésüket, egyszerű kitalálni, hogy milyen stí­lusban mozog a zenekar. Ha rosszmájú akarnék lenni, akkor úgy fogalmaznék, hogy a Human Temple leragadt a dallamos hard rock fénykoránál, úgy kb. az 1984-es év környékén. Ám mivel nem ittam még annyit, hogy májam ennyire elhasználódott volna, í­gy inkább úgy fogalmazok, hogy a zenekar azon az ösvényen halad, amit olyan legendák tapostak ki előttük, mint a Dokken, a House Of Lords, a Journey, a Survivor, a Toto, a Tyketto és a többiek. Ha földrajzilag közelebbi pályatársakat szeretnék emlí­teni, akkor kapásból a Leverage, a Brother Firetribe, a House Of Mirrors, az Urban Tale, valamint a tavalyi év egyik szenzációja, a Free Spirit jut eszembe. Érdekes, hogy az utóbbi időkben a finnek a dallamos rock zene terén is beindultak, ami roppant örömteli. Eddig leginkább a metal különféle ágazataiban jeleskedtek, mára azonban a lágyabb, finomabb rock zene felé is nyitottak. Szerencsére! És ezen zseniális dallamos rock csapatok közül egyáltalán nem lóg ki a Human Temple. Leginkább azért, mert a stí­lus követelményeinek maximális betartásával dolgoznak, vagyis a hangsúlyt a fogós és fülbemászó dallamokra fektetik, és igyekeznek olyan nótákat gyártani, amik könnyen emészthetőek, ám mégsem lesznek "nyálasak" és nem csúsznak át pop zenébe (egy kivétellel). Persze, itt sincs semmi új a nap alatt, világmegváltó felfedezést nem eszközölnek ki a srácok, de azt hiszem, erre nincs is szükség. (Lássuk be, ebben a stí­lusban, 2010-ben ki tudna valami olyat produkálni, amit előttük még senki? Nincs ilyen véleményem szerint.) Megfelelő felkészültséggel már meglévő panelekből is ki lehet hozni egy, a régi idők szellemiségét idéző, ám mégis modern hangvételű és friss anyagot. Ez azt hiszem sikerült is a bandának, bár ha egy olyan remek vokalista áll a mikrofon mögött, mint Janne Hurme, akkor nem is érheti baj a zenekart. Szépen, tisztán énekel, megfelelő hangterjedelemmel rendelkezik, érezni és hallani azt, hogy foglalkozott a hangjával és képezte magát. Nekem leginkább a legendás Danny Vaughn ugrik be róla. Amikor egy ilyen énekest hallok, rögtön elkezdem irigyelni a finneket, hogy nekik mennyi kiváló torkuk van a legkülönfélébb stí­lusokban. Igazságtalan lenne csak az énekes képességeit dicsérni, mert a többiek is korrektül, nagyon "feelingesen" zenélnek, abszolút mértékben érzik és tudják ezt a fajta muzsikát. Különösen Jori Tojander billentyűs volt igazán elemében, az ő játéka uralkodó a dalok nagy részében, aláfestések, szőnyegezések és szólók terén is szép dolgokat művel. Néhol úgy tűnhet, hogy a gitár kissé háttérbe szorul, de ez nem megy az élvezhetőség rovására. A dalokról leginkább az jut eszembe, hogy sikerült egy egységes, kiegyensúlyozott lemezt összerakni (az emlí­tett egy kivétellel). Tényleg semmiféle elborult kí­sérletezgetés nincs a korongon, csak a 80-as évek szellemében í­ródott nóták. Konkrét kópiákra azért ne gondoljon senki, de ha mondjuk itt-ott érez a hallgató némi áthallást, azon ne lepődjön meg. Már a kezdés is sokat í­gérő, a Not My Fault képében gyorsan szembe találjuk magunkat a csapat erényeivel és ars poeticájával. A kórus munka az, amire ezzel a dallal (és a későbbiekkel) kapcsolatban felhí­vnám mindenki figyelmét. Remekül oldották meg a feladatot a fiúk, sikerült rögtön egy olyan dallamorgiával nyitni, ami képes sokáig megmaradni a hallójáratokban. Az Empty Stages szintén bővelkedik remek vokális teljesí­tményekben, de itt azért még a gitárszólókra is érdemes odafigyelni. Nem gyenge nóta ez sem, pazarul összerakták a srácok. Meglepő húzás tőlük a Promised Land cí­mű dal, ami nem kevés southern rock, ill. blues elemet tartalmaz. Konkrétan az első két perce a dalnak olyan, mintha valamelyik southern rock nagyágyú alkotta volna. Később azonban visszatalálnak saját stí­lusukhoz, mégsem lehet "fejetlenségről" beszélni a dalszerkezettel kapcsolatban. Janne előveszi mélyebb hangját is, ami nagyon jó húzásnak bizonyult - a legendás Hammond orgona felbukkanása szintén remek öltet. Óriási nóta, érdekes kombinációt hoztak létre a muzsikusok. Kevésbé tetszik viszont az egyetlen dal, amire fentebb utaltam, ez pedig az erősen effektezett, a pop határait nem kedvező irányban átlépő Yours Cold Blooded. Nekem inkább valami gagyi és általam roppant mód gyűlölt szinti-pop dal ugrik be róla. Meglettem volna nélküle, az biztos. Nem lennék meg viszont a Ghost Of You nélkül, ami mostanában ébresztő-csengő-üzenetjelző hangként is funkcionál nálam. Körülbelül ilyen minőségű AOR-t vártam volna mondjuk a tavalyi Overland korongtól, vagy az idei Giant lemeztől. ("Vérfanoktól" elnézést kérek.) Az ilyen tí­pusú szövegvilágért nem szoktam lelkesedni, de ebben a környezetben, és ilyen csodás refrénnel megtámogatva még ezt is benyeltem. Sőt, egyenesen imádom. Ha valaki keményvonalas hard rock rajongóként találkozik a lemezzel, annak javaslom az Emily gyakori hallgatását. Hogy a közelmúltnál maradjak, ilyen dalt mondjuk a Keeltől vártam volna, de a finnek úgy látszik, szeretik ezt a fajta keményebb vonalat is. Legalább nem panaszkodhatunk arra, hogy nem változatos a lemez.

Pontszám: 7.5