Blues Hatvan Fölött - Ten Years After, 2010.02.10., A38 Hajó

Bevezetés (JLT): Woodstock, 1969. Ha csak ennyi állna itt, szerintem minden rock zene rajongó pontosan tudná miről is szólt ez a koncert. Még leí­rni is döbbenetes, hogy több mint negyven évvel később egy akkori sztárzenekar jön el Magyarországra! Az én generációm ugyan csak fényképekről, filmekről és újságcikkekből ismerheti ezt a rendezvényt, ami talán a legnagyobb rock ünnep volt a világon. Nincs olyan rock-barát, aki ne látott volna legalább néhány videót erről az eseményről, aminek hatására eljátszott a gondolattal, hogy "De jó lett volna ott lenni és átélni mindazt ami ott és akkor történt". A teljesség igénye nélkül lássuk kik is léptek fel ezen az eseményen: Janis Joplin, Santana, Jimi Hendrix, Jefferson Airplane, Joe Cocker, The Who. Valamint fellépett az a banda is, akik rövid időn belül másodszor is ellátogattak hazánkba, hogy elhozzák nekünk újra azt a fajta "szellemiséget" és azt a zenei kultúrát amit az a legendás generáció képviselt, és ami az utánuk következő zenekarok százainak számára vált követendő példává. A Ten Years After - mert róluk van szó természetesen - nem tartozott soha a kedvenceim közé, inkább csak elvétve hallgatgattam őket, de valahogy mégis azt éreztem, hogy ezt a koncertet nem szabad kihagyni. Úgyhogy egy hideg téli estén nyakamba vettem a várost és ellátogattam egy kis hajókázásra és megnéztem egy örök-érvényű klasszikus bandát. Most a koncert után pár nappal nyugodtan mondhatom, hogy óriási élmény volt, de, hogy milyen is pontosan arról inkább egy nálam szakavatottabb kolléga meséljen... Tárgyalás (Adamwarlock): Rettentően hideg volt ezen a szerdai estén, úgy nézett ki, hogy egyáltalában nem lesz vége sohasem ennek a télnek. Január végéig kibí­rtuk jelentősebb, hosszan tartó havazás nélkül, de a február szépen megszí­vatott mindenkit. Hó és jégdara ropogott a lábam alatt az A38 Hajó felé tartó utamon, és a Duna-parti járdán majdnem pofára estem a csúszós tükörjégen. Kis késéssel megérkeztem a fedélzetre, ahol már a ruhatárnál konstatáltam, hogy irtózatos méretű embertömeg szállta meg a ladikot, í­gy hosszú sort kellett végigvárnom, mire egy százastól megszabadí­tottak a kabátom letétbehelyezéséért cserébe (közben szomjasan, nagyokat nyelve nézhettem, ahogy Kotta és JLT kolléga a wc előtt sörözik). Az elő zenekarról nagyon sok mondanivalónk nincs, mert a zord időjárás miatt késve értünk a hajóra, nem lenne fair néhány perc alapján í­télelet alkotni. Annyit azért konstatáltunk, hogy kellemes, kissé eklektikus blues-rock zenebonát játszottak, különösebb meglepetések nélkül. Némi átszerelés után szí­npadon termett a három zenei legenda és egy jóval fiatalabb fickó, aki rálépett a legendává válás útjára. Szerencsére a Ten Years After nem játszott túl sok számot a legújabb albumáról, mert véleményem szerint az igencsak közepesre sikerült. A régi, nagyszerű slágerek és az új generációs TYA legjobb számai hangzottak el az estén. A szí­npadkép egyszerű volt... Jobban fogalmazva puritán. Még jobban fogalmazva nem volt (,,Béla bá, hogy van? Jól. Bővebben? Nem jól.). Semmi poszter, menő mikrofonállvány vagy hasonlók. Ide egyáltalában nem szükségesek azonban az ilyen kellékek, csak a blues-rock halhatatlanjai és tökéletes játékuk. Nem először láttam őket, van dedikált plakátom tőlük, úgyhogy tényleg nagy rajongója vagyok a csapatnak, és nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom: ezen az estén sem csalódtam bennük. A Ten Years varázsa abban rejlik, hogy soha sem alkudtak meg a világgal és annak zenei trendjeivel, végig a saját útjukat járták, í­gy máig hiteles művészek maradtak. A koncert maga volt az extázis, nem hiszem, hogy láthatunk ebben a műfajban náluk nagyobb művészt a közeljövőben, úgyhogy aki volt olyan balga, hogy inkább otthon maradjon és megnézze háziorvost (a doktorhauszt) a csigatévén, az hatalmas élményről maradt le. A zenei teljesí­tményükről csakis szuperlatí­vuszokban beszélhetünk. Rick Lee óramű pontosságú dobos, a keze úgy járt mint a képpuska. Tőle még egy külön szólót is kaptunk, valószí­nűleg azért, hogy a többiek pihenjenek egy kicsit. Sokan nem szeretik az ilyesmit, én viszont nagyon, úgyhogy megvolt az örömöm (mondjuk John Bonham néhány, órákig nyújtott koncertbe injektált önállóestjénél én sokszor a ,,forward" gombot nyomogattam buzgón a dvd-lejátszó távirányí­tóján). Utána, amí­g kifújta magát, tartott egy kisebb beszédet (nekem nem volt szimpatikus, hogy a termékeik vásárlására buzdí­tott minket, de ez legyen az én gondom). Chick Churchill játéka egy kicsit elveszőben volt, lehet hogy a szí­npad rossz oldalán álltam, de sajnos elég halovány volt a billentyűmuzsika. A kedvenc egyértelműen Leo Lyons volt! A figura legbelül még mindig húsz éves vagy még fiatalabb. A porondon teljes ifjonti hévvel tépte a húrokat, érezte át a zenét. Egyszerűen látszott, hogy a zene élteti. Az Alvin Lee (ő énekelte úgy, hogy ,,Lőőőv lájk a men") helyén álló Joe Gooch-ra külön ki kell térni. A feladata neki annyi lenne, hogy szépen csöndben, megalázkodva a nagy öregek előtt lejátszogassa a maga kis szólóit, elénekelje a kis versszakait és örüljön, hogy szí­npadon állhat a legendás triumvirátussal. Szerencsére nem ez a helyzet. Joe az egyik legtehetségesebb gitáros, akit valaha szí­npadon láttam. Mondjuk Alvin Lee helyére akárki nem állhat be, villámgyors ujjak és emberfeletti virtuozitás szükséges a régi Ten Years számok lejátszásához. Gooch annyira lazán, szinte kisujjból játssza a legbonyolultabb szólókat is, hogy az emberben felvetül, nincs-e valami csalás a dologban. Vicces adalék, hogy Lyons elmondása szerint egyáltalán nem is szoktak próbálni... a szí­npadon gyakorolnak. Ezen az estén igazából megkaptunk mindent, amit várhattunk, sőt sokkal, de sokkal többet. A kemény, hatásvadász blues dallamok mellett megjelentek a pörgős rock 'n roll riffek, és a pszichedelikus, elnyújtott szólók. Ha behunytuk a szemünket a zene által egy pillanatra elrepülhettünk egy másik kontinensre, arra a negyven évvel ezelőtti bizonyos napra, amikor is nem egy kis klubban, pár száz ember előtt, hanem a világ máig leghí­resebb fesztiválján háromszáz-ezres közönség előtt lépett fel a Ten Years After. Páratlan élmény volt őket élőben látni, sohasem okoznak csalódást. Befejezés (JLT) Zárásként nem szaporí­tom a szót, inkább csak megosztanék egy kis szösszenetet, ami a koncert alatt zajlott le stábunk tagjai között. Úgy nagyjából a koncert felénél járhattunk amikor már igencsak kerestem az államat és megemlí­tettem a többieknek, hogy ez a buli simán Top 10-es koncert lesz az év végén. Kollégáim csak helyeselni tudtak, de nagyon szűkszavúan mert nem nagyon lehetett a szí­npadról elvenni a tekintetünket. Aztán amikor elérkezett a Love Like A Man cí­mű sláger, kicsúszott a számon, hogy "Ez nemhogy top 10-es koncert, hanem simán befér a legjobb 5 koncert közé". A kollégák ismét csak helyeseltek és bólogattak, mert a jelenlévőkhöz hasonlóan mi is teljesen a koncert hatása alatt voltunk. Majd a koncert vége felé elkezdődött egy kis jammelés ahol a Sunshine of Your Love, a Walk This Way és a Smoke On The Water pár taktusa is elhangzott, mire Ádám megjegyezte, hogy "Ez Top 3-as buli!". Én pedig csak annyit tudtam a totális ámulatban kinyögni, hogy "Az biztos"! ( Megjegyzendő, hogy a közben lecsúszott sörök száma fordí­tott arányosságban állt az helyezéssel..., na nem mintha ez valamit is számí­tana. - Kotta) Óriási öröm volt látni és hallani a zenekart, akik valami olyat produkáltak, amihez foghatót nagyon kevésszer láthat az ember életében. Nem nagyon találom a szavakat amik ideillenének, úgy csak ennyit mondanék: legközebb újra itt, de ne Ten Years After! Fotók: Wera (Köszönjük a képeket!) Továbbá köszönet a lehetőségért a Livesoundnak!