“Addig nem purcanok ki, mí­g ezt nem hallom élőben": Blackberry Smoke, Lynyrd Skynyrd - Bi-Lo Center, Greenville, SC

írta Hard Rock Magazin | 2010.02.07.

Alig pár hete, hogy életem egyik legjobb koncertjén voltam ebben az aranyos kis south carolinai városkában, erre a jó szerencsém újból visszahozott, mégpedig egy igazi southern legenda koncertjére. Mivel a szombat esti időpont meglehetősen jó volt számomra, kényelmesen, egy kis kirándulást is közbeiktatva, jóval a kezdés előtt érkeztem meg a koncertnek helyt adó sportcsarnok parkolójába, ahol már javában tartott az "előparty" ... ...Mivel egy ilyen southern legenda koncertje jelentős esemény errefelé, nemcsak a "bárbekjúzás", de a sör is rendesen folyt a derék redneck legények jóvoltából. Több sátor is fel volt állí­tva a környéken, hogy a helyi rádiók és támogatók jófajta muzsikával tüzeljék a népet az esti bulira. Nekem személyesen a fogatlan déli redneck hercegnő verseny tetszett, amin gyakorlatilag nem bí­rtam abbahagyni a röhögést, mert bizony vállalkozó az volt dögivel, pontosan nyolc. Ha rajtam múlt volna a döntés, mindegyik lady első helyezett lett volna, kivéve azt az egyet, amelyiknek nagy szerencsétlenségére ott csúfoskodott egy-két fog elől a szájában. Egy idő eltelte és kellő alkohol elfogyasztása után még a fedetlen keblek is előkerültek, de ezt a fajta show-t a helyi sheriffek már nem nézték jó szemmel; jobb hí­ján beindultunk a csarnokba, mint később kiderült, hatalmas mázlimra. Mivel szerencsére nem csak a H1N1 ví­rus terjed otthon, hanem a redneck muzsika is, egy üllői redneck barátom Skynyrd pólót rendelt Tőlem, amit az én pólómmal együtt szándékoztam megvásárolni. Amikor azonban a T-shirt felhozatalnál megláttam kedvenc együttesem pólóját is, rögtön tudtam, hogy Ők is fel fognak itt lépni. Mindent otthagyva rohantam be a helyemre, nehogy lemaradjak az új trónkövetelőkről. Blackberry Smoke Mint később kiderült, hirtelen és egyben kihagyhatatlan lehetősége volt ez a fiúknak, hogy egy southern legenda előtt lépjenek fel. Mivel nem is volt feltüntetve a honlapjukon a dátum, én pedig notóriusan késni szoktam a koncertekről, duplán szerencsésnek érezhettem magam, hogy talpra ugorhattam a Like I Am kezdő taktusaira. A középtempósan blues-os kis darab szerintem nem épp egy koncertnyitó nóta, de rövid programjukba csak ez az egy hiba csúszott ezen az estén. Ugyan az énekes, Charley ejtett pár szót arról, kik is ők, nagy örömömre azonban í­gy is sokan tisztában voltak a felházas csarnokban azzal, hogy itt bizony az egyik legjobb southern zenekar utánpótlást láthatják, akik valószí­nűleg már nem sokáig fogják betölteni az előzenekari státust. Második nótaként a szintén egy kicsit lassabb, súlyosabb Bottom Of This következett, ami után azonban már olyan remek szerzemények kerültek elő, mint az egyik hatalmas kedvencem, az Up In Smoke, ami már most akkora southern alapvetés, amire csak az igazi nagyok képesek. Egy igazi "feelingesen" érdekes szövegvilággal megáldott nóta, amit ezer százalékra veszek, hogy az elkövetkező tí­z évben állandóan programon lesz. De hasonló sors várhat a Sanctified Woman szerzeményre is, amit a publikum is kedvezően fogadott, hiszen a küzdőtér sec-perc alatt táncparketté változott a hölgyek jóvoltából. Ez egy igazi jó hangulatú, vidám nóta, amiben minden megtalálható ahhoz, hogy jól érezd magad: eltalált dallamvezetés, énekelhető refrén, egy kis közös éneklés és egy igen í­zes gityószóló. A srácok ezután megint visszavettek kicsit a tempóból a Freedom Songgal, ami olyan hazafias nótának készült, amit egy magára adó déli zenekar minimum elkövet egyet. Persze a klasszikusan patrióta délen ezzel csak egy dolgot lehet elérni, tarolni és begyűjteni a vastaps adagot egy három perces "júeszéj júeszéjezés" kí­séretében. Az igen rövid program végére még egy nóta fért, mégpedig a Good One Comi' On, ami a fiúkra jellemző olyan vidám, bulis nóta, amit a helyiek - mivel róluk is szól - igen kedvezően fogadtak, rólam pedig már nem is beszélve, aki kezdem nagyon megszeretni ezt az életformát. Hozzá kell tegyem, hogy sokkal jobban is szólt í­gy a nóta élőben, mint a CD-n, mert mí­g az utóbbi inkább a country-s elemeket - amiket amúgy imádok - emeli ki, az élő koncert szerencsére a rockosabb témákat döngette meg. Azt kell mondjam, a főzenekarhoz stí­lusban igen közeli, több mint tehetséges atlantai kedvenceim igen szépen bemelegí­tették a közönséget a nekik szánt fél órában. Persze ez is volt a legfőbb feladatuk ezen az estén, viszont ezen kí­vül ragyogó alkalom is volt nekik arra, hogy a füstös kocsmákból kilépve még jobban megismertessék magukat a zenekedvelő emberekkel. Ez pedig olyan remekül sikerült Nekik, hogy végül egy pólójuk sem maradt az árusoknál. Szerencsémre a fiúk sem feledték utolsó találkozásunkat és legnagyobb meglepetésemre itt is barátian fogadtak. Végül egész biztos vagyok benne, hogy az elkövetkezendő idők újabb southern sikerbandájával sikerült bratyiznom egy kicsit; csak í­gy tovább srácok és előbb utóbb Ti lesztek a főzenekar!!! Persze az üllői rednecket se feledve, gyorsan begyűjtöttem a relikviákat a szünetben, majd nem kis izgalommal készültem a fő attrakcióra. Lynyrd Skynyrd Bevallom, bizony dobtam egy hátast az új Skynyrd lemeztől, ami, ha nem lenne az új Kiss lemez, az év lemeze lenne nálam. Azért az ezüst is szépen csillog... Az est egyetlen negatí­v meglepetését a foghí­jas nézőtér jelentette számomra, nem is értem, miért nem volt teltház. Viszont a jó háromnegyed háznyi lelkes rajongótábor olyan pazar fogadtatást prezentált a bandának, hogy rögtön a Skynyrd Nationt dobták nyitó nótának. Remek döntés volt a hangulatot alaposan meghatározó, az adrenalin állományt rendesen megnövelő nóta, ami szerintem még a zenekar himnuszává is kinőheti magát idővel. A szí­npadkép nem volt túlvariálva, négy kisebb és egy nagy kivetí­tőn futó kisfilmekkel és megszámlálhatatlanul sok déli zászló látványával igyekezték tüzelni a már kezdetben is jó hangulatot. Azonban nemcsak a közönségben, a szí­npadon is jó hangulat uralkodott; igen jól dörrent meg a zenekar, kivéve a vokalista lányokat, akikből gyakorlatilag semmit nem lehetett hallani. A folytatásban egy ősrégi gyöngyszem, a What's Your Name került terí­tékre, ami klasszisokkal jobban szólalt meg í­gy, ezzel a társulattal, mint az eredeti verzióban. Sok ős Skynyrd rajongó a mai napig nem tudja elfogadni a bandának ezt a felállását, én azonban azok közé tartozom, akinek ez a társulat is nagyon bejön. Nincs semmi bajom a régi, mellesleg kitűnő énekessel, de nekem valahogy Johnny hangja jobban bejön. Nyersebb és karcosabb, ráadásul a koncert pár száz wattja olyat dobott rajta, hogy teljesen új köntösbe tudta öltöztetni vele az olyan régi, feledhetetlen dalokat, mint a Gimme Back My Bullets vagy az I Know A Little. Érdekes volt, ahogy a That Smell cí­mű dalnál kivétel nélkül előkerültek a környékemen - de az erős illatból következően az egész csarnokban - a spanglik, amire mindenki úgy rápipált (levegőt pedig nekem is vennem kellett), hogy fene jó kedvem lett és idétlen vigyor ült ki a búrámra. Tuti, hogy legalább a fél csarnokot azonnal le lehetett volna csukni, pedig Johnny előre figyelmeztetett mindenkit, hogy Ők megjárták már a poklot ettől és nem ajánlják senkinek. Átmeneti bódulatomból az egyik hatalmas kedvencem, a Simple Man rángatott ki, ami az olyan emberek dala, mint amilyen én is vagyok. Ahogyan az egyetlen eredeti tag, Gary belekezdett a nótába, rögtön a libabőr kezdett szaladgálni rajtam. Nagyon eltalált kis ballada ez, amire szerencsére még a vokalista lányoknál is helyreállt minden, hogy jobban lehessen élvezni ezt a ragyogó számot. A gitárszólóért meg külön gratula mind a három gityósnak, szinte sirraták a hangszert. Talán ebben a számban kezdtem kapizsgálni, amit eddig sosem értettem, hogy minek három gitáros a bandába. Így, hogy különböző stí­lusban, kicsit más hangzással cizellálták a nótát, csak azt tudtam kí­vánni, ne hagyják abba soha. Úgy tűnt, hogy az új fiúk közül mind fazonilag, mind zeneileg jól passzol a bandába a billentyűs és a basszeros is, ennek ellenére mégis elég szerényen és bőven a háttérben maradva nyomták a koncertet. A koncert közepe felé elővették a srácok az új lemez két igen jól sikerült szerzeményét, méghozzá nem is akárhogyan. Úgy kezdték el nyomni a God & Guns kezdeti részét, hogy folyamatosan az “uhhh, b....a meg de állllaaaaaaaaaattttt“ mondatot ismételgettem, majd pedig amikor a nóta második, beindulósabb részéhez értek volna, hagytak egy leheletnyi szünetet és a lemezhez hasonlí­tható steril, de egyben durva megszólalással megdörrent a Still Unbroken. Klasszikus régi számok ide vagy oda, de ahogy ezt elnyomták a srácok, az nekem az est csúcspontja volt! Bika hangosan és tisztán tették elénk az új lemez húzódalát, na és a lányok kórusmunkája, ááááááááááá, kész voltam. Persze a három muskétás is kihasználta a hangszerét, amik csak úgy üvöltöttek a szólókban, de nem hagyhatom ki, hogy megemlékezzek Michael Cartellone láthatóan élvezetes dobjátékáról sem. Így, egyben volt csúcsszuper ez a dal és nagyon sajnálom, hogy ebben a formában nem játszottak több nótát az új lemezről. Azonban a keseredésre sem volt ok, hiszen olyan klasszikusokkal zárták a bulit, mint az iszonyatosan jó kis boogie, a Call Me The Breeze, ami persze élőben szintén nagyobbat ütött megunhatatlan í­zes blues-os, country-s, rockos virgáival. Valami varázslatos volt, ahogy ez a három zenész a hangszerével bánt; mí­g más koncerteken a gityószóló alatt már az órámat nézem, addig itt szinte üvöltöttem magamban, hogy még, még faszikáim, ne hagyjátok abba. Azt hiszem, minden valamire való rockernek egyszer legalább az életben elhagyja a száját a következő mondat: “Addig nem purcanok ki, mí­g ezt nem hallom élőben!". Na, í­gy voltam én is ezzel a Home Sweet Alabama kapcsán. Hátborzongató érzés volt több mint húsz év után élőben hallani ezt a southern himnuszt, amivel persze nem voltam egyedül a csarnokban; gyakorlatilag mindenki tapsolt, énekelt, táncolt, beleértve a jegyszedőket és a security-s arcokat is. Hála az égnek, az est folyamán végig kirobbanó formát hozó banda, itt is beleadott apait-anyait, álomszerűvé varázsolva ezzel a koncert végét. Volt közönségénekeltetés, déli zászló szépségverseny és még egy rakás poén, aminek sajna a felét se értettem, mert ahhoz valószí­nűleg itt kellett volna születnem. A lényeg amúgy is a zenén volt, amiben viszont közös nyelvet beszéltünk. Látható örömmel és élvezettel tolta a banda ezt a klasszikust, amit ugyanolyan élvezettel fogadtuk mi, rajongók is. Ráadásként szintén egy ősrégi alapmű került terí­tékre, a Freebird, amiben az új billentyűs sajnos eléggé fülbántóan mellényúlkált. Mivel alapvetően jó indulattal vagyok a zenészek iránt - aki ismer, az tudja - nagyon nagyot kell hibázni ahhoz, hogy szóvá tegyem, egy fő témát azonban illene legalább vonalakban visszaadni. Sebaj, ahogy beszálltak a gityósok, egyből helyreállt minden. Ebben a maratoni hosszúságú búcsúdalban mindent meg lehetett találni, amit egy rockzenét szerető ember kí­vánhat: lassú andalgás, ami egy idő után közönséget bolondí­tó "rákenrollá", majd a végére eszméletlen "feelinges" gitárszólókkal tűzdelt őrjöngéssé válik. Nem szeretnék túlzásokba esni, de szerintem a világ tí­z legjobb gitárszólójába tartozik az, amit ebben a számban elkövettek a gitárosok. A kivetí­tőn közben képsorok peregtek az ex-tagokról, ami azon kí­vül, hogy megindí­tó volt, egyben elgondolkodtató is, hiszen sajnos méltán hí­vják ezt a zenekart "a világ legszerencsétlenebb zenekarának". Nagyon sok olyan zenész búcsúzott el idő előtt a deszkákról, akikről e filmkockák is készültek; ha utána számolok és jól tévedek, négy Police zenekar jönne ki belőlük. Csak az elmúlt évben két tagot veszí­tettek el a fiúk, mégis van erejük újra talpra állni és folytatni a zenélést. A Freebird méltó emlékezés volt a veszteségek előtt, egyben méltó befejezése is egy fantasztikusan jó hangulatú bulinak. Nem várt meglepetésekkel és egy szuper koncerttel bí­ró csodálatos este volt ez számomra egy Southern legendától. Remélem lesz még benne részem. Redneck IMI, Szöcske Fotók: Redneck IMI

Legutóbbi hozzászólások