Burning Black: Mechanic Hell

írta Kotta | 2010.01.19.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Limb music

Weblap: www.burningblack.com

Stílus: power metal/heavy metal

Származás: Olaszország

Dalcímek

Értékelés

A Burning Black zenekarral tavaly májusban találkoztam először, amikor is a Circle II Circle előzenekaraként léptek fel a hajón. Mivel alapvetően pozití­v emlékeim maradtak meg az egyedinek véletlenül sem nevezhető talján metalosok muzsikájával kapcsolatban, kí­váncsi voltam, hogy a 2009 végén megjelenő második albumukon, mire lesznek képesek. Mielőtt nekiláttam volna a beszámoló í­rásának, elolvastam fél évvel ezelőtti kritikámat a csapatról, s egy csalafinta félmosoly kí­séretében kellett tudomást vennem arról, hogy ha szeretném gyorsan lerendezni a kritikaí­rást, elég lenne csak bemásolni ide májusi gondolataimat. Olyannyira nem sikerült sem előre, sem hátrafelé elmozdulnia az együttesnek, hogy véleményemet nemigen tudták megváltoztatni. Az olasz ötösfogat heavy/power metalt játszik, annak is európai válfaját, helyenként megtűzdelve u.s. power elemekkel. Mégis, a nyilvánvaló Maiden/Priest hatásokon túl, alapvetően a Hammerfall, illetve tettestársaik jutottak eszembe az első találkozásunkkor. A Primal Fear muzsikájának egyes elemei, illetve helyenként egy kis szintetizátor is beverekszi magát az összképbe, de csak finoman, amolyan Masterplanosan. Túl sok egyediség nem szorult a srácokba, ami nem is baj. De sajnos túl sok igazán fogós dallam sem, na ez már baj. Baj... igazából kicsit gondban is vagyok ezzel a megállapí­tásommal. Az első néhány hallgatás után még abszolút nem ragadtak meg a fejemben a nóták, gyakorlatilag nem hallottam ki többet a Mechanic Hellből, mint a tipikus power metal klisék egymásrahányását, különösebben fogós melódiák nélkül. Ám az ötödik, hatodik végigpörgetés után elkezdett tetszeni a korong, a nóták elkezdtek élni, s a power panelek közt megbúvó melódiák élvezetesek lettek. No nem kell megijedni, nem fogja ez az album kirántani a szí­nteret a slamasztikából, nincsenek itt világmegváltó dalok, de ha hagy nekik egy pici időt az embert, akkor több olyan dallamot is fellelhet az egyszeri zenehallgató, mely ideig óráig elszórakoztatja. Erre jó példa a rövid intro után érkező Our Sentecne, Mechanic Hell duó, melyekben a már milliószor elkoptatott zenei megoldások hallatán vagy a fejét fogja az ember, vagy örömmámorban tör ki. Hogy ki, melyik csoportba tartozik, azt talán mindenki döntse el maga, mindenesetre én, azt hiszem, talán az utóbbiba. Ha kellene egy nótát kiemelnem, mely már első hallásra is megfogott, akkor az a Hero Of The Century (beszédes cí­m...:D), a refrén itt a legmarkánsabb, abszolút csúcspont, bár mintha ennek is hallottam volna már minden dallamát (még a gitárszóló is gyanúsan ismerős) korábban, más csapatoktól. Érdekes, hogy a tempósabb szerzemények jobban állnak a srácoknak, középtempós dalok közül talán csak a Reborn From My Sins, amelyik kiemelkedik a szürkébb tételek homályos céltalanságából. Fontos egy gondolatot megjegyezni Dan Ainlay énekesről. A szí­ntér csengő hangú tenorjainál sokkal agresszí­vebb a fickó orgánuma, jelentősen durvábban, szélsőségesebben énekel, ami nem biztos, hogy első hallásra tetszetősnek mutatja majd magát a gyémánthangú tenorokhoz szokott füleknek. Bevallom nekem is barátkoznom kellett, helyenként egészen erőlködő hangjával, néhol már kiabálásba, visí­tozásába váltó hangszí­nével. Maradandóan máig sem tudott meggyőzni a fickó, hiába sikí­tozik, mintha az élete múlna rajta, nekem ebben a bandában ő a gyenge láncszem. Bár nem tartom kizártnak, hogy lesz, akit pont ő tud majd megfogni.

Pontszám: 6.5