Wig Wam: Non Stop Rock'n Roll

Nem, nem hazánk egyik leghí­resebb rockklubjának válogatáslemezéről lesz most szó, a Wig Wam egy 2001-ben alapí­tott norvég glam banda, Non Stop Rock'n Roll cí­mű lemezük már a harmadik a sorban. A fiúk sokaknak ismerős lehetnek a 2005-ös euroví­ziós dalversenyről, amelyen ők képviselték Norvégiát. Bevallom férfiasan, hogy eddig a zenekar anyagai elkerülték lejátszómat, í­gy jelen kritika tárgya adta a kezdőlépést a srácok munkásságához köthető ismerkedésemnek.

Tetszik ez a lemez! 41 percnyi igényes, szórakoztató glam rock kényezteti az arra érdemesek hallójáratait, mely minőségét tekintve abszolút a fiatal skandináv glam csapatok korongjainak élmezőnyébe tartozik. Túl sok újí­tás, vagy egyedi ötlet nincs a zenében, nem is erről szól ez a stí­lus. A feeling viszont nagyon a helyén van! Fogós, feszes, tüzes, mely könnyen kikapcsolja a hallgatót. Szórakoztató, laza, slágeres témák érkeznek egymás után. Az album legfontosabb erőssége egyértelműen a legények dalszerzői vénájához köthető, rengeteg fogós melódia, ragadós refrén kapott helyet a lemezen, gyakorlatilag bármelyik dalt szinte azonnal kedve lenne együtt énekelnie az embernek a zenészekkel. S ezzel el is jutottunk egy másik fontos pozití­vumhoz, a norvégok igen hatékonyan használják ki a kí­sérővokálok adta lehetőségeket, í­gy pedig a refrének még inkább emlékezetesebbek, megragadnak az emberben. Mondjuk, világmegváltást azért nem kell várni, a 70-es évek óta klasszikussá érett glam slágereket nem szárnyalják túl ezek a dalok, de alapvetően rendben vannak, aki csí­pi ezt a zenét, az érzésem szerint különösebb fenntartások nélkül meg fog velük barátkozni.

További erőssége a Non Stopnak, hogy helyenként egész pofás szólókat kanyarí­t Teeny gitáros a nóták alá, illetve, hogy nem uncsi az album. Profin sikerül a glam rockot több szemszögből is bemutatni, ergo okosan, í­zlésesen változatos a korong. A lassú balladától kezdve az igazán húzós, pörgős rock'n rollig sok mindent sikerült összeszedni.
Egy egészen apró negatí­vumot viszont megemlí­tenék, mégpedig a hangzást, mely véletlenül sem rossz, de néhol én egy picit vastagabb gitársoundot el tudnék viselni.

A Def Leppardos indí­tó Do Ya Wanna Taste It rögtön megadja az alaphangulatot, ebből készül az első maxi is. Nem véletlenül, a lemez egyik húzónótája, akárcsak az őt követő Walls Come Down, a cí­madó, vagy a Rocket Through My Heart. A kedvencem mégis a Still I'm Burning, mely egy picit ki is lóg a 11 tétel közül. Ebben a dalban szokatlanul nagy szerepet kapott a szintetizátor, viszont azon túl, hogy kellemesen szí­nesí­ti a lemezt, a tipikus glam kelléktár panelei egy szenzációs slágert avanzsálnak belőle, nekem nagyon bejött. Ráadásul ebben Teeny basszer hangját is megcsodálhatjuk, a háttérvokalizáláson túl is. Érdemes még egy szót szólni a záró Chasing Rainbowsról, melynek egyik legfigyelemreméltóbb sajátossága, hogy egy gyermekkórus is szerepel benne, s nem vagyok benne biztos, hogy nem fölöslegesen. Ha van valami, amin viszont lenne még mit javí­tani, akkor azok a lassú dalok. Szerintem a Man In The Moon kicsit semmitmondó lett, a From Here egy fokkal jobb, ám ez alatt sem kellett arcom egy zsebkendőbe temetve a könnyeimmel küszködnöm. Talán majd legközelebb.