The Tangent: Down And Out In Paris And London

írta Mike | 2010.01.06.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Inside Out

Weblap: www.thetangent.org

Stílus: Progresszí­v rock

Származás: Anglia

 

Zenészek
Andy Tillison - ének, billentyű, gitár Jonathan Barrett - basszusgitár Paul Burgess - dobok Theo Travis - szaxofon, fuvola Guy Manning - akusztikus gitár, vokálok
Dalcímek
1. Where Are They Now? (19:10) 2. Paroxetine - 20mg (07:47) 3. Perdu Dans Paris (11:47) 4. The Company Car (06:23) 5. Everyman's Forgotten Monday (bónuszdal) (06:22) 6. Ethanol Hat Nail (Canterbury Sequence Vol. 2) (12:55)
Értékelés

Az utóbbi hónapokban kicsit elszoktam a '70-es évek elejének-közepének progresszí­v rockjában gyökerező zenéitől, a húszperces kompozí­cióktól, a végeláthatatlan, improvizatí­v hangszeres szólóktól, s figyelmemet inkább a kortárs, modernebb felfogású együttesek felé irányí­tottam, amelyek noha magukban hordozzák a nagy elődök hatását, mégis egy egészen másfajta megközelí­tésben alkotnak. Ezért is futott át rajtam egyfajta kellemes nosztalgiahullám, mikor a brit The Tangent legújabb - 2009 végén napvilágot látott - albumát kezdtem hallgatni; pár éve ismerkedtem meg velük, akkoriban sokszor megfordult a lejátszómban valamelyik korongjuk, most pedig szinte új élményt nyújtott a klasszikus, vegytiszta progresszí­v rock a maga barokkos túldí­szí­tettségével, pátoszban pancsoló pompájával. A bandát 2002-ben keltette életre Andy Tillison, Sam Baine, illetve Roine Stolt, Zoltan Csörsz és Jonas Reingold, akik hárman a svéd The Flower Kings tagjai. Egy esztendővel később debütáló anyaguk, a "The Music That Died Alone" azonnal berobbant a köztudatba, és majd' minden - általában a progresszí­v rock zenék fölött bábáskodó - fórumon, portálon igencsak kedvező fogadtatásban részesült: legtöbb esetben az Év Albuma, az Év Újonca, az Év Lemezborí­tója cí­mek egyöntetű nyertese. Bár a későbbiekben állandóan változott a felállás, Tillison maradt a csapat motorja, és a főcsapáson kí­vül szí­vesen el-elkalandozott egyéb irányba is, úgymint a jazz, a canterbury-i vonal, a funk vagy az elektronika. Nem könnyű a kétezres évek első évtizedében újat mondani ebben a műfajban, amelynek a neve épp a progresszí­v rock, azaz haladó, előremutató - mily bizarr ellentmondás. 1995-ben a Spock's Beard pont azzal vált ismertté a "The Light"-tal, hogy ügyesen leporolta a műfajt egyfajta modern, ámde mégis hagyománytisztelő hangzásvilággal és hozzáállással. A The Tangent azonban nem akar revelációt, csupán magas szinten művelni a szeretett műfajt, még ha az kissé aví­ttnak is tűnik helyenként. Vagy csak én nem tudtam teljesen elmélyedni a "Down And Out..."-ban? Valóban, a prog rock nem a felületes szemlélődés zenéje... Mindenesetre a nyitó csaknem húszperces óriáseposz (Where Are They Now?) pont olyan, mint amilyennek lennie kell, az égvilágon semmi újat nem ad, amit még ne hallottunk volna korábban náluk, vagy más előadóknál, mégsem tudok hibát találni benne: téma- és hangulatváltások kompozí­ciója ez, szó se róla, benne van minden, ami a műfaj eszenciája, í­ze, zamata. Ami viszont hiányzik: a Mágia. És meg kell, hogy mondjam, minden elismerésem Andy Tillisonnak, de a hangjával nehezen tudok megbarátkozni; persze nem lehet mindenki Jon Anderson, ezt elismerem, ám emberünk középszerű orgánumához ráadásul középszerű énekdallamokat is í­rt, ami egy idő után kissé ötlettelenné, hogy ne mondjam, unalmassá teszi a hallgatást, amennyiben az énektémákra koncentrálunk. Márpedig éppen a vokális részek az egyik alappillérei a prog rocknak, hogy immár unásig ismételgessem e kifejezést. És noha az a bizonyos mágia (azaz: "lúdbőr-generátor") nincs jelen, a folytatás teljesen meggyőző: a King Crimson egyes megoldásaira emlékeztető Paroxetine - 20mg cí­mű tétel más irányt vesz, egyfajta kissé pszichedelikus, modernebb köntösbe öltöztetett darab, olykor igen eszelős témákkal; a vérbő Hammond-bugyorgások kergetőznek az őrült szintifutamokkal, a sosem tolakodó szaxofonjátékkal és a kiváló kórusrefrénnel. Remek! A történetmesélős Perdu Dans Paris a The Flower Kingsre hajaz (legfeljebb az ének terén nem ér fel a svéd zsenikhez), a fuvola és a jazzbe hajló zongora- illetve basszusjáték kiemelkedő, kár, hogy helyenként itt is becsúszik egy-egy irritáló szintetizátor-hangszí­n, de nyugalom, még í­gy is negyedannyi, mint a Jordan Rudess-féle Dream Theater lemezeken, haha! Az Ethanol Hat Nail (Canterbury Sequence Vol. 2) cí­mű 13 perces zárótétel a legösszetettebb mindközül, ebben egyaránt kihallik a Peter Gabriel-korszakos Genesis, a Pink Floyd vagy a Yes világa, s ezen kí­vül megannyi finomság.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások