Az Utolsó Utazás: Tátrai Band - Papp László Budapest Sportaréna, 2009.12.18.
írta Adamwarlock | 2010.01.01.
20 éves a Tátrai Band. Ez a sok-sok esztendő tele volt mozgalmas eseményekkel, kiugró sikerekkel, csalódásokkal és sajnos tragédiával is, ugyanis az együttes basszusgitárosa, Kovács Tamás sajnálatos módon 2003-ban elhunyt. Ezen a decemberi estén sokat idézték fel a Papp László Sportaréna színpadán játszó zenészek a zenekar alapítójának nevét, mert nélküle sohasem lesz már az igazi a közös muzsikálás, ám hosszú idő után egyetlen előadás erejéig megidézték a legendás múltat, hogy még egyszer, utoljára emlékünkbe véssük gyönyörű dalaik varázsát... Sokan, főleg a fiatalok nem ismerik a Tátrai Band múltját. Nekik árulom el ezúton, hogy az ország egyik legjelentősebb hazai és külföldi sikereit elérő együttese lépett föl utoljára két hete. Fénykorukban bejárták a volt Vasfüggöny országait, és nem egyszer tízezres közönség előtt léptek fel, olyan teljesítményt nyújtva, amelyet azelőtt egyetlen magyar vagy más keleti blokkbeli ország sem volt képes felmutatni. Slágereiket ontották a rádiók, Horváth Charlie rekedtes hangján és Tátrai Tibusz ikonikus gitárjátékán (még B.B. Kinggel is játszott duettet) generációk nőttek fel. A születésnapi koncertet én bevallom, nagyon vártam. Tíz éve nem láthattuk őket élőben, és számomra ez az alkalom megérte a faggyal és a taknyos orral folytatott ádáz küzdelmet. Tíz perccel nyolc óra után el is sötétültek a lelátók, és a hangszórókból egy mély férfihang konferálta fel az együttest, ötletesen beleszőve mondandójába a legnagyobb slágercímeket. In medias res-el rá is zendítettek az Illúziók Nélkül-re 1989-ből. A zenészek sorban jöttek fel a színpadra, utoljára Charlie és Tátrai. Egyből látszódott, hogy a díszes társaság nagyon jó hangulatban állt fel a porondra. A tizenegy tagú együttes azonnal koncentrálva, tökéletes profizmussal zendített rá a dalokra. Charlie talpig fehérben, kissé komikus mozdulatokkal jelent meg a közönség előtt, míg Tibusz szokásos piros gitárját pengette, a rá jellemző beleéléssel, amely arra is rábírta, hogy egy szál fekete atlétában játssza végig az estét. Pálvölgyi Géza billentyűs egész este brillírozott, csaknem minden számot kihasznált, hogy valamit megmutasson tudásából. A második dalként elhangzó Ördögi Szimpátiát én bevallom, sohasem tudtam igazán megszeretni (főleg az eredeti Rolling Stones verzió ismeretében), számomra a szöveg túlságosan erőltetett, ráadásul prozódiailag is felvet néhány kérdést. Egy fokkal jobb a később elhangzott Őrtorony (All Along The Watchtower). Az első igazán nagy slágert az Utazás Az Ismeretlenbe jelentette, ami a Tátrai Band (és az egész magyar rockzene) talán legjobb szerzeménye. Hibátlan, élő előadásban úgy ütött, ahogyan azt semmilyen lejátszóból nem tette volna meg. Egy kicsit térjünk ki a zenekar többi tagjára! Egész előadásukat a végtelen profizmus jellemezte. Bebizonyították, hogy ők a képzett, magyar zenei elit krémje. Az elhunyt Kovács Tamást Glaser Péter helyettesítette, kitűnő munkát végezve. Solti János dobos valószínűleg a frankfurti atomórát használta metronómnak, annyira pontosan ütötte a bőrt, Jamie Winchester pedig remek, harmonikus alapot nyújtott ritmusgitárosként. A hab a tortán a vokálszekció volt: Czerovszky Henrietta és Tóth Edina hangját leginkább az angyalok kórusában tudnám elképzelni, a jánosi Jelenések Könyvéből: ha ilyen hangok kísérnek majd utolsó utamra, akkor többé nem tarom érvényesnek az Iron Maiden Heaven Can Wait címadó szólását! Remek slágerek hangoztak el, és szinte egy másodpercre sem volt megállás. Titkos Szerelem, az egyik legszebb lírai szám ejtette ámulatba a nagyérdeműt, a Take It Easy pedig könnyedebb rythm and blues-os dallamokkal színesítette a produkciót. Az egész este csúcspontja azonban a Fekete Madár volt. Azt kell mondanom, hogy így, ebben a hangulatban, ebben az előadásban totálisan meggyőzött, hogy megérte kimozdulni ezen a zimankós éjszakán. Bárcsak végig ilyen maradt volna koncert... Történt ugyanis, hogy a buli körülbelül a háromnegyedénél elég egysíkúvá, és valljuk be, picit unalmassá vált. A számok egy kaptafára mentek, egynek sem sikerült megbolygatnia az állóvizet. Nem is a dalokkal magukkal volt baj, hanem a setlist összeválogatásával. Az eddig annyira sokat adó koncert egyszerre semmitmondó lett. Olyannyira, hogy a közönségre pillantva elborzadva észleltem, hogy sorokban mászkálnak ki a büféhez. Ilyet én még nem pipáltam koncerten, főleg egy ekkora jelentőségűn nem! Még a visszatapsolás utáni New York, New York és a Hajnali Szél sem tudta visszaállítani a kezdeti hangulatot. A másik nagy negatívum a közönség volt. Egyrészt elég passzívak voltak a kedves egybegyűltek, másrészről egyáltalán nem voltak sokan. A lelátón található ülőhelyek szépen megteltek, ám a küzdőtéren siralmas állapotok uralkodtak. Lehet, hogy én vagyok nagyobb tömeghez szokva a Sportarénában, de az, hogy a keverőpultnál már több méteres átmérőjű foghíjak voltak, szerintem elég karcsú. A hátsó szekcióban pedig szinte csak lézengtek az emberek. Simán el lehetett volna keríteni az aréna felét, és ott lejátszani a kispályás teremfoci bajnoki aktuális fordulóját, valószínűleg senkit sem zavart volna. Sajnos ezek kicsit levontak az este hangulatából, de Tátrai játéka mindenért kárpótolt. Ez a koncert bizonyíték volt, hogy még mindig ő a legnagyobb. Mind a Jimi Hendrix számban, mind a saját dalaiban úgy járt a keze, mint a zene egyik megtestesült istenének. Platónnal szólva, az ő lelke nagyon sokáig szemlélhette földi élete előtt a tökéletes gitáros ideáját. Élvezte a színpadot, a közönség rajongását, és ezt maradéktalanul meghálálta. Ezt látni kellett, főleg azért, hogy inspirálja a magyar gitárosokat: a gyakorlás és a szorgalom, és minden odaadása a zenéért világszínvonalúvá teheti a kiválasztottat. Sajnos a zenészek akármennyire is megtettek minden tőlük telhetőt (még többet is), sajnos nem volt elég. A koncert nem adta meg azt, amit előzetesen vártam. Túl hosszú volt, és ez ahelyett, hogy monumentálissá tette volna az előadást, sajnos csak ellaposította. Kár érte, mert az első másfél óra nagyon ígéretes volt. Összességében még így sem fogom sohasem elfelejteni ezt a bulit. Ehhez az érzéshez hozzájárult a háttérzenészek kiváló munkája, Pálvölgyi virtuozitása, Charlie orgánuma és Tátrai Tibor csak szuperlatívuszokban emlegethető játéka. Adamwarlock Képek: Pearl69 Köszönet a Showtime-nak
Legutóbbi hozzászólások