Dredg: The Pariah, The Parrot, The Delusion

írta Mike | 2009.12.31.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Ohlone Recordings/Independent Label Group

Weblap: www.dredg.com

Stílus: Alter/Indie/Prog

Származás: USA

 

Zenészek
Gavin Hayes - ének, slide gitár, gitár Drew Roulette - basszusgitár, szintetizátor Mark Engles - gitár Dino Campanella - dob, zongora, orgona
Dalcímek
1. Pariah 2. Drunk Slide 3. Ireland 4. Stamp Of Origin: Pessimistic 5. Lightswitch 6. Gathering Pebbles 7. Information 8. Stamp Of Origin: Ocean Meets Bay 9. Saviour 10. R U O K? 11. I Don't Know 12. Mourning This Morning 13. Stamp Of Origin: Take A Look Around 14. Long Days And Vague Clues 15. Cartoon Showroom 16. Quotes 17. Down To The Cellar 18. Stamp Of Origin: Horizon
Értékelés

Az Év Albumáról fogok most beszélni. 2009-ben több olyan zenekar jelentkezett lemezzel, amelyek műfajukat tekintve közelebb állnak hozzám, mégis. Mert nem is oly régen jött ez a számomra teljesen ismeretlen, fura nevű figura, és azonmód a bűvkörébe vont: a "The Pariah, The Parrot, The Delusion" tökéletes alkotása neki, felejthetetlen élmény minden egyes pillanata. Szóval kicsit olyan találkozás volt ez, mint a mesében... Hazánkban kevésbé ismert név a Dredg, ezt bizonyí­tja, hogy ha a lelkes világháló-búvár egy épkézláb albumkritikát akar olvasni a "The Pariah..."-ról, igencsak bajban lesz, mert egy elfuserált í­rástól eltekintve nem találni szinte semmit a magyar oldalakon - ez persze mit sem von le eme műremek értékéből. Merthogy az. De vajon miben is jeleskedik ez az amerikai kvartett? Nem könnyű kategorizálni a muzsikájukat, annyira szí­nes és karakteres zenei világot tárnak elénk, ám taní­tómestereik talán pontosabb képet nyújtanak: hatásaik között bizonyosan ott találjuk a Rush-t és a Pink Floydot a progresszí­v-iskola felől közelí­tve, a Muse-t meg a U2-t az európai vonalról, illetőleg olyan kortárs experimentális csapatokat, mint a The Mars Volta vagy a The Dear Hunter. A Dredg (kb.: kotor) 1993-ban látta meg a napvilágot a kaliforniai Los Gatosban, s noha a korai évek két kislemezét illetve a debütáló anyagukat ("Leitmotif") még egyfajta nu metalos vadócság jellemezte, a 2002-ben megjelent "El Cielo" azonban már egy letisztultabb, lekerekí­tettebb, egyszersmind progresszí­vebb hangzással bí­rt. (A konceptuális album egyébként Salvador Dalí­ életét és annak egyik közismert művét, a Dream Caused By The Flight Of A Bumblebee Around A Pomegranate One Second Before Awakening-t járja körül.) A 2005-ös "Catch Without Arms" továbbhaladt az elődje által kitaposott ösvényen, úgy, hogy közben egy slágeresebb arcát is megmutatta. És egy érdekesség: két dalnak nem más volt a társszerzője, mint az egykori Queensríżche-gitáros Chris DeGarmo, a produceri teendőket pedig az a Terry Date látta el, aki egykor olyan óriásokkal dolgozott együtt, mint a Dream Theater, a Pantera vagy a Soundgarden. Az új lemezre megint várni kellett jó néhány esztendőt, a "The Pariah, The Parrot, The Delusion" ez év júniusában került a boltok polcaira; vagyis nem teljesen friss megjelenésről van szó, de ugye jobb későn í­rni róla, mint soha. Az "El Cielo" után ismét koncept-album született tehát: a népszerű indiai születésű brit í­ró, Salman Rushdie esszéje, a Letters To The Six Billionth World Citizen ihlette a korongot, s annak 18 tételét. Valójában az egyszerűség, a közérthetőség jellemző az egész alkotásra, ám a felszí­nes, kommersz szemlélettől egy számottevő tényező választja el - ez pedig az intellektuális mélység. A dolgot kissé megnehezí­ti, hogy ez a széles érzelmi skála elsőre nem szembeötlő - hiszen némelykor kimondottan populáris a felhang -, de mihelyt a hallgató időt és figyelmet szán a daloknak, hamar a nyomára bukkan. Akár a kanadai Rush vagy a - kevésbé ismert, jóllehet úgyszintén zseniális - amerikai Enchant esetében: többnyire rövidebb nótákban gondolkodnak, nem a komplexitásra és a technikai bravúrokra helyezik a hangsúlyt - mégis áthatja őket az Érzés, a Gondolat. A külföldi fórumokat böngészve azt figyeltem meg, hogy - noha a kritikák zöme rendkí­vül pozití­v hangvételű - néhány rajongó bizony hiányolja az "El Cielo" eredetiségét, összetettségét, és a puritánabb megközelí­tést kifogásolják. Mivel jómagam "szűz füllel" és pártatlanul ismerkedtem meg a Dredg-dzsel új albumuk révén, nyilván önmagához mértem azt, mintsem a korábbi anyagaikhoz, de miután azokra is szert tettem, megsejtettem, hogy a nehezményezett rádióbarát-hozzáállás mit is takar, ámbátor az "elslágeresedés" szelí­d vádja részemről mégsem afféle pejoratí­v patronpufogtatás. Talán nem is érdemes konkrét számokat kiemelni a hatvanperces "The Pariah..."-ról, annyira egységes, másfelől szerfelett sokszí­nű korong, olyan, mint egy tarka-barka isztambuli bazár: hiszen éppúgy megtaláljuk a Rush-í­zekkel felvértezett gitárjátékot (Pariah), a könnyed, Muse-rokon merengést (Ireland), a modern hangvételű, pörgős indie-rockot (Saviour), mint a feszes funky-balladát (Mourning This Morning) vagy a Porcupine Tree-re, Marillionra emlékeztető törékeny-lí­rai gyönyörűséget (Cartoon Showroom). A lemez két legnagyobb slágere éppen egymást követi a sorban: mind a Gathering Peebles, mind az Information döbbenetes énekdallamokat rejt (ez utóbbira nem véletlenül készült klip), nem túlzás azt állí­tani, hogy klasszikussá érnek az idők során, bárki meglássa! A személyes kedvencem azonban a súlyos Quotes: éteri, költői melódiái szavakkal le nem í­rhatók - komor-szép bánatdal, amelytől kicsordul a lélek. Mindez a négy zenész érdeme, az innovatí­v törekvés szinte szétfeszí­ti az albumot, a dob-basszus kettősnek hihetetlen húzása van, a hangzás is kiváló, s csak az í­zes gitárszólók hiányát róhatom fel nekik, semmi egyebet. Ám az egész produkcióra Gavin Hayes fantasztikus éneke teszi fel a koronát: üvegtiszta, légies, szárnyaló hangja olyan páratlan fűszer, amitől valóban zamata és lelke lesz a zenének.

Pontszám: 10

Legutóbbi hozzászólások