Jupiter Society: Terraform
írta Kotta | 2009.12.15.
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Adjatok egy mikrofont Mats Levénnek és bármiből aranyat csinál! Nem véletlen, hogy minden valamirevaló progos projekthez - amely komolyabb zeneiséget igényel - vagy őt, Landét, illetve Nils Patrik Johanssont hívják segítségül (Hát azért van még pár bérénekes a mezőnyben, lsd. Somapala, Göran Edman; garael szerk.). Metalban ez a trió a csúcs, legalább is az én ízlésem szerint. (Persze Soto is nevezhetne, ha még lenne némi köze a metalhoz.) Levén megszámlálhatatlan vendégszereplései sorában a legújabb egy space-rock opera második felvonása, amely Carl Westholmhoz köthető. Az ő neve elsősorban a Carptree-ből és a Kruxból lehet ismerős a zenebarátok számára, de kisegített többek között a Candlemassben és az Abstract Algebrában is. 2008-ban gondolt egyet, és megírt egy teljes albumnyi atmoszferikus, sokszereplős sci-fi koncepción alapuló fémzenei csokrot (First Contact / Last Warning). A projektet kitörő örömmel fogadta a metálfejek erre fogékony tábora (khmmm. mondjuk ez némi túlzás, lsd. Tomka kritikáját garael szerk.) , nem utolsó sorban kifinomult zeneiségének és a kiváló zenészgárdának köszönhetően. Westholmnak természetesen nem volt túlságosan nehéz dolga első osztályú csapatot összetoboroznia a fent említett bandák legénységéből. A történet egy emberiséget ért cyborg-támadás krónikája, melynek egyik (egyetlen?) túlélője tér most vissza bosszút állni, miközben maga is átesett némi genetikai módosuláson...., hmm, szóval belőle is kenyérpirító lett közben. Nem tudom, hogy a 2004-es indulása óta kultikussá vált Battlestar Galactica (amely mellesleg egy '78-as tévésorozat újrafeldolgozásával indult) mennyiben inspirálta ezt a művet, de számomra hangulatában, koncepciójában ez a lemez pontosan annak a világnak a zenei leképződése. A Csillagközi rombolót én azért szeretem, mert jóval több egy átlagos tudományos fantasztikus filmnél, ahol a látványos űrcsata-jelentek és az elképzelt technikai fejlődésből fakadó hatásvadász megoldások játsszák a kizárólagos főszerepet. Ennek, a mellett, hogy bevezette a közbeszédbe a âfrak (frack)" szócskát, a helyett a bizonyos négy betűs kifejezés helyett (amivel gondolom valamiféle médiakorlátozásnak eleget téve Starbuck mégis csak végigkáromkodhatja a sorozatot), legnagyobb erénye, hogy története hátterében komoly morális kérdések húzódnak meg és jóval nagyobb szerepet kapnak az emberi (elnézést, humán), valamint nem humán sorsok egyaránt. Gyakran le merik lassítani a meseszövés menetét a megfelelő személyiségábrázolás és a mondanivaló tökéletes kifejtése érdekében. Annál hatásosabb persze, amikor újra felpörög a történet. Pontosan ez valósul meg a Terraformon is zeneileg: játék a dinamikával. Merengős, kifejtős részek és berobbanó szikár témák váltogatják egymást. Az énekdallamok is elrugaszkodnak a megszokott verze/refrén sablontól, gyakran hallunk kántáló, kórusszerű megoldásokat a hagyományos énekdallamok helyett. Levén szőrös hangja is kontrasztot képez a többiek lágyabb tónusával, a dalok/dallamok is ennek megfelelően lettek persze kialakítva, a leghatásosabb, legdinamikusabb zenei élmény elérése érdekében. Tudom, mindezt már megszokhattuk Lucassen munkássága alapján, szóval reveláció nincsen, csak komoly elmélyülés és elismerő bólogatás - a Jupiter Society egyelőre rövidke életműve ugyanis nyugodtan odatehető az Ayreon és a Star One projektek legjobb momentumai mellé. Frak, nem kamuzok, tényleg király!
Legutóbbi hozzászólások