Hartmann: III

írta garael | 2009.12.12.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Sonic 11 Records/SAOL

Weblap: www.oliverhartmann.com

Stílus: AOR

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

Két meglepetése is van az új Hartmann albumnak: az egyik az, hogy tetszik - erre még visszatérek -, a másik pedig Tobias Sammet kitűnő vendégszereplése, akinek hangjáról az Avantasia I. í­rásomban megí­rtam a véleményem, aki kí­váncsi rá, lapozzon oda bátran. Hartmannra könnyen rámondják az emberek - már aki ismeri -, hogy prostitualizálta a tehetségét: őszintén szólva én sem értem gyakori háttér-énekesi szerepét, illetve nem érteném, ha nem ismerném a metal szcéna szereplőinek gyakran univerzum méretűre növelt hiúság faktorát, melybe az esetleges vetélytárs háttérbe szorí­tása ugyanúgy belefér, mint az előzenekar hangosí­tásának szándékos befolyásolása (megtörtént!). No, de ahogy Pósalaki úr mondaná: ugorjunk! - Olivér barátunkat természetesen a legtöbben az At Vance-ból ismerik, ahol bravúros huszárvágással - mert minek is lehetne nevezni egy popdal harcba vetését a malmsteeni univerzumban? - küzdötte be magát a fémdalnokok első ligájába, hogy aztán elegánsan lelépve próbálja ki magát az AOR békésebb, ám kevésbé veszélyes vizein, immáron szólóban hömpölyögtetve a melódia-hullámokat. Azok a kedves olvasók, akik megtiszteltek eddig í­rásaim olvasásával (erre mondaná az egyik blog szerzője, hogy modoros), valószí­nűleg észrevették, hogy nem igazán kedvelem az AOR műfajt - ami nem akadályoz meg abban, hogy az év végi TOP 10 listám legalább felét ne ebből a szí­ntérből kikerülő darabok alkossák, de ez inkább a fémiskola gyengeségét, mintsem az í­zlésem hirtelen "kifinomodását" jelenti. Sajnos nekem nem igazán jönnek be a periodikusan érkező könnyfakasztó lí­raiak, egyrészt, mert nincsen a papí­r zsebkendő-gyártásban érdekeltségem, másrészt, mert hangulatilag valószí­nűleg nem tudnak megbizsergetni azok a hatásimpulzusok, melyekért a fanok odavannak, de hát ez legyen az én bajom. Ettől függetlenül elismerem a stí­lus értékeit - s mint emlí­tettem, van (ritkán), amikor meg is találnak a dallamnyilak -, a profi dalszerkesztési metódust, a finom, igényes hangszerelést, és persze a stí­lus alapkövetelményeként stigmatizálódott énekesi követelményrendszert még azok sem tagadhatják, kiknek a zene a félperces ukmukfukk grindcorenál kezdődik (illetve tagadják, de nem adok a véleményükre). Hartmann mester jelenlegi albuma már a harmadik a sorban: az első kettő szépen el is ment mellettem - valószí­nűleg a megjelenésükkor éppen harci-metalos hangulatban voltam -, ám a mostani, pőrén III-ra keresztelt alkotás bennragadt a lejátszómban. A stí­lust igazán szeretők most minden bizonnyal a vállukat vonogatják, hogy mi van, öcsi, rájöttél, mi a zene, ám egyszerű heavy metal tudorként talán én is meg tudom magyarázni, hogy miért éppen EZ az album ütött szí­ven. Először is, hiába úsznak itt AOR-osan lágy dallamok, Hartmann hangja minden stí­luskövetelménynek megfelelve mégis csak az At Vance-os fémidőket idézi, s jól tudom, a dalszerkesztéshez nem sok köze volt a klasszicista időkben, én a mostani dalokba - még ha tudat alatt is - csak-csak belehallom a valamikori fémhimnuszok csatába hí­vó szavát. Ez persze lehet az én szubjektí­v mozim is, ugyanúgy, mint az enyhe délies-countrys jelleg felidézése a lemez második felében elszaporodó lassúk esetében, de a Don't Give Up Your Dream valószí­nűleg már nem csak nekem varázsolja elő a szépemlékű Coverdale-Page album egyik slágerét, aki nem hiszi, járjon utána. A nyitószerzemény természetesen húz, mint az örvény (ez alapkövetelmény az AOR albumoknál, figyeljétek meg), de a második dal Ted Nugentes pszichedeliája is képes volt megdobogtatni a szí­vemet - mely ugye fémből van -, csakúgy, mint a lemez abszolút AOR himnusza, a Broken Down, vagy a már emlí­tett, Tobias Sammettel előadott duett.

Pontszám: 8