Overland: Diamond Dealer

írta JLT | 2009.12.09.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Escape Music

Weblap: www.overland-shadowman.com

Stílus: AOR

Származás: UK/Svédország

 

Zenészek
Steve Overland - ének Martin Kronlund - gitár, vokál Tor Talle - gitár, vokál Henrik Thomsen - basszusgitár Imre Daun - dob Egil Orvedahl - billentyűs hangszerek
Dalcímek
1. Train, Train 2. You Lift Me Up 3. Where Is The Love 4. Brave New World 5. Roll Back The Years 6. City Of Dreams 7. I'm Still Breathing 8. Rise 9. Hearts Don't Lie 10. After The Storm 11. Bring Me Water 12. Coming Home
Értékelés

Nem túlzok egy cseppet sem, ha azt mondom, mozgalmas időszakát éli Steve Overland. Hoppá, elfelejtettem, hogy itthon valószí­nűleg nem sok embernek mond valamit ez a név. Ilyenkor mindig (talán túl nagy fokú naivitással) azt gondolom, hogy egy ilyen egyébként ismert muzsikust mindenki ismer (a mindenki alatt a "fémzene" barátait értem), ám rá kellett jönnöm az évek alatt, hogy hiába egy szép hosszú és tartalmas életmű, a sokéves zenei horrornak és tönkrevágott közí­zlésnek hála valószí­nű keveseknek jelent valamit a Steve Overland név. Persze nem csak Ő jár ebben a cipőben kis hazánkban, számtalan olyan - máshol - népszerű és elismert előadó van a palettán akikről itthon sajnos csak egy vékony réteg tudja, hogy egyáltalán létezik az adott zenekar. Szomorúak ezek a tények, pedig ha ezek az előadók eljutnának a "tömegekhez", akkor a jelenlegi egyáltalán nem rock baráti közeg gyökeresen meg tudna változni, ebben biztos vagyok. Nem kezdem el felsorolni azokat a legendákat, akikre itthon szinte csak maroknyi ember volt kí­váncsi koncerten, mindenki tudja, miről beszélek. Most persze nem az a célom, hogy egy kritikával megreformáljam a zenei közí­zlést vagy forradalmat indí­tsak el, de ezek a gondolatok már nagyon kikí­vánkoztak belőlem. Nos akkor egy kis múltidézést szúrnék ide, mert jelen recenzióm főszereplőjének terjedelmes múltja van az aor-melodic rock műfajban. Az 1980as évek közepén létezett az Egyesült Királyságban egy FM nevű csapat, ahol Overland énekelt, mely a maga bázisán elég szép sikereket tudott elérni. A csapat 1986 és 1996 öt nagylemezt alkotott, két dupla koncert albumot, valamint egy válogatás lemezt, majd őket is elérte a zenei trendek radikális változása és befejezték működésüket. Ez a sztori is sokaknak ismerős, ugye? Az FM is remek zenekar volt, albumaik közül az Indiscreetet és a Tough It Outot is a stí­lus gyöngyszemei között szokták emlegetni, (jó eladásokat is produkáltak anno) de az akkori helyzetet ők sem élhették túl. Sajnos! Szerencsére a zenei ipar nyitottabbá válása kedvezően érintette őket, és újra aktiválták magukat, aminek legfrissebb gyümölcsét a hí­rek szerint majd 2010ben élvezhetjük. Az FM utáni időkben sem tétlenkedett vokalistánk, előbb létrehozott régi társával Pete Juppal egy projektet The Ladder néven, melynek műhelyéből két korong látott napvilágot. Emellett a korábbi Ian Gillan Band gitárosával, Steve Morrisal karöltve létrehozták a Shadowman nevű kitűnő hard rock zenekart, és csináltak három nagyon jó kis lemezt. A legutóbbit éppen tavaly. A 2008as évben nem csak az emlí­tett album született meg: elkészült az énekes első szólólemeze a zseniális Break Away. Rengetegszer hallgattam az albumot, ami az aor legszebb világából származik és a stí­lus nagyjainak nyomdokain halad, számomra az egyik legkedvesebb korong a stí­lus-szcénából. Ezért is hallottam meglepődve a hí­reket, miszerint idén érkezik a folytatás a Diamond Dealer képében. Ilyenkor egyrészt örülök, hiszen az előző korong minősége miatt epekedve várom a folytatást, másrészt viszont a feszí­tett tempó könnyen a lemez rovására mehet. Jelen esetben sajnálatomra inkább az utóbbi következett be, bár tragédia érzésem szerint nem történt. Nem is nagyon történhetett, mert Overland kvalitásai továbbra is kitűnőek, magas fekvésű, tisztán lágy hangja a stí­lus követelményeinek abszolút mértékben megfelel, sőt! Le sem tagadhatná a Steve Perry hatásait, de ugye kire nem hatott ez a legendás frontember? A zenészeket sem kell nagyon bemutatni, hiszen elég ismert neveknek számí­tanak a szakmában. Közülük talán legnagyobb név Martin Kronlund, aki főállásban a Gipsy Roseban és a White Wolfban penget. Jelenleg pedig többek között Glenn Hughesal és Joe Lynn Turnerel dolgozik az új Phenomena albumon. Ezek mellett producer és hangmérnök is, munkáját jó pár korongon megcsodálhatjuk. A gyanúsan magyar nevű dobos Imre Daun pedig az egyik legfoglalkoztatottabb svéd session zenész, aki többek között játszott a már emlí­tett Gypsy Rose, White Wolf soraiban, továbbá közreműködött a Don Patrol, a Hope és a Kharma épp aktuális lemezein is. Szóval a képlet tulajdonképpen egyszerű is lenne, hiszen: jó énekes, jó zenészek, jó dalok elméletileg egyenlőek lennének egy jó lemezzel. De itt teljes mértékben nem áll meg ez az axióma. A zenészekkel persze semmi baj, ám a dalokkal akadnak fenntartásaim. Szokták mondani, hogy az aort csak egy vékony hajszál választja el a pop rocktól. Időnként eme tézissel vitába szállok, hiszen ki mondaná egy Journey lemezre, hogy pop rock? Ezzel meg is dőlne ez az állí­tás, ám néha felém sodor a szél egy-egy olyan korongot, melyek egy átlagos aor lemeznél jócskán lágyabbak, gyengébbek, netán "nyálasabbak". Ilyenkor pedig a fenti állí­tás aktuálissá válik, és elkezd az ember gondolkodni, hogy most akkor mit is hall. Ahogy hallgattam a lemezt , az emlí­tett gondolkodási folyamat itt is beindult és ennek épp a tavalyi korong apropóján nem örültem túlságosan. Az album roppant í­géretesen indul a némi Bon Jovis í­zzel áthatott Train, Trainel. Tökéletes nóta ez, gyönyörű énekdallamokkal, 80as évekbeli hangulattal. A következő Lift Me Up sem rossz, a riffek egész izgalmasak, és a dallamokkal sincs probléma, igazi rádió barát szerzemény, bár a refrén nekem már túl lágy. A harmadik dal Where Is The Love már előrevetí­ti a problémákat, noha nem tragikus, de azért ez már nagyon "lightos". Ha két-három dal ilyen a lemezen, akkor egy szót sem szólok, de itt több született. Innentől kezdve laposodott el a lemez nálam, olyan dalokkal, mint a Brave New World, az I'm Still Breathing vagy a Coming Home. Tényleg nem akarok a kákán is csomót keresni, valamint tufa-rockerként feltűnni, de ezekből a dalokból egész egyszerűen hiányzik a "rock"! Remélem mindenki tudja mit jelent az aor szóban az "r" betű. Így remélem érthető, mire is gondolok. Ebből a szempontból a legnagyobb pofont a Roll Back The Yearstől kaptam, ami egy igazi tökös riffel indult, hogy aztán a teljesen jellegtelen és nagyon puha refrén tönkrevágja az í­géretes hatást. A hangzás tulajdonképpen rendben is lenne, hiszen egy szólóalbum esetében, főleg ha ebben a stí­lusban születik, teljesen jogos énekre helyezni a hangsúlyt a keverésnél, ám jelen esetben egy picit túllőttek a célon, néha szinte eltűnnek a gitárok a vokálfolyam alatt.

Pontszám: 6.5

Legutóbbi hozzászólások