A személyiség kultusza: Living Colour, K3 - November 26., Diesel

írta Hard Rock Magazin | 2009.12.03.

Mondj még egy fekete zenészek alkotta rock bandát, amit ötnél többen ismernek szerte a nagyvilágban? Na, ugye. Írásom tárgya, a New York-i Living Colour definití­v és megkerülhetetlen, akárhogy is nézzük. Vannak együttesek, amelyek évről-évre visszatérnek egy koncert erejéig, s erre szokás azt mondani, hogy "hazajárnak" hozzánk. Nyilván például egy londoni nem érti, mi az, hogy "hazajárni", náluk szabad volt a bejárás, amióta az eszüket tudják. Mi azonban nagyon tudunk örülni, ha egy banda két éven belül másodí­zben is tiszteletét teszi nálunk, megvan ennek az oka... Ilyen a Living Colour is: a 2000-ben történt újjáalakulás óta immár ötödik alkalommal kanyarodtak le Hegyeshalomnál (már ha nem röpülővel jönnek, gondolom). Jómagam a Szigeten láttam őket a lehető "legalkalmasabb" időpontban (délután négykor, verőfényben), illetőleg tavaly az A38 Hajón; egynémely daluk és a kiállásuk már elsőre megfogott, a katarzis-mérő lúdbőr azonban egyszer sem jelentkezett nálam. Nem úgy a mostani, Diesel-beli koncertjükön! Ebben hiba nem volt, valószí­nűleg a múltkor én voltam kevésbé rájuk hangolódva. De még mielőtt túlságosan elragadna a hév, lássuk, mire jutottak hazánk fiai, azaz a K3 formáció! Mike Régóta vártam már a találkozásra ezzel a zenekarral, nagyon sok jót hallottam róluk, de valahogy mindig elkerültük egymást. A lemezdömpingben pedig egyszerűen nem volt érkezésem arra, hogy beszerezzem valamelyik albumukat, különben is, előbb győzzenek meg élőben, úgy kerek a történet. Még elég foghí­jas volt a közönség (ám annál lelkesebb, ahogy az később kiderült), amikor belecsaptak a húrokba. Az első három szám után szinte csalódott voltam - tök jó a zene, de... semmi különleges. Úgy látszik a sok pozití­vum, ami velük kapcsolatban eljutott hozzám, túl magasra tette az elvárásaimat. Aztán abbahagytam a vacakolást a fényképezőgéppel, amely úgy látszik passzí­v ellenállást hirdetett erre a fél órára: egyetlen használható fotót nem tudtam összehozni, úgyhogy inkább átadtam magam a muzsikának. És akkor megértettem, megéreztem a lényeget. Semmi sem véletlen, ezért volt hát a fotó-apparát sztrájkja! Itt oda kell figyelni, kérem szépen! Persze az is lehet, hogy a második rész egyszerűen csak erősebb volt, mindazonáltal a metafizikai magyarázat sokkal jobban hangzik, mint a prózai. Az instrumentális zene rákfenéje szerintem az, hogy a technikai öncélúság csapdáját elkerülve, mennyire fogós dalokat, dallamokat sikerül összehozni. A zenészek szakmai tudása ugyanis általában nem kérdés. Így volt ez most is: Kállai János, bár fizimiskája alapján leginkább egy Metallica cover zenekarba illene, megbí­zhatóan hozza a rafinált riffeket és a szélvészgyors szólókat egyaránt. Nagygyörgy Gábor láthatóan nem keveset tanult Portnoy-tól, nem csak játékstí­lusa, de mozdulatai, sőt még megjelenése is őt idézte. Számomra a produkció fénypontja azonban kétséget kizáróan Szuna Péter játéka volt: amilyen visszafogott a srác megjelenése, olyan fantasztikus a játéka. Hiába, no, ez kérem szépen aznap a basszusgitárosok estéje volt! "Könnyű" dolga van Kállainak, ilyen precí­z, mégis innovatí­v alapokra könnyű tekerni, ott a biztos háttér, a nagyszerű ritmusszekció. A zenészek tehát nagyon is rendben vannak, de milyen a zene? Mit lehet még ebben a műfajban virí­tani, van még valami, amit nem játszottak már el gitáron? Hát nincs.... mégis, azt kell mondjam, a K3 jól ráérzett valamire. Ha van "modern" instrumentális gitárzene, akkor ez bizony az! A Liquid Tension Experiment által kitaposott úton haladó, jó sok Dream Theater hatással és súlyos Metallica-szerű riffekkel (csak nem véletlen az a kinézet!) fűszerezett muzsika újra felkeltette a '80-as években megcsömörlött érdeklődésemet az ének-hiányos gitárzúzdák iránt. Nem játszottak sokat, de ez í­gy volt jó! Egyrészt, mert ebből a tömény zenéből hirtelen sok gyomorrontást okozhat, másrészt pedig, mert mindenki arra a művész-metal zenekarra várt igazán, amire a filológia szakos, kopaszodó-pocakosodó, szemüveges, alternatí­v-rock-újságí­rók hokiznak otthon nagy titokban (jelentem, én nem vagyok szemüveges!) - az utolérhetetlen, egyetlen, stb. Living Colourra. Kotta Magyarországon a Living Colournek igazából sosem volt nagy rajongótábora, pedig az 1983-ban alakult csapat még Grammy-dí­jat is kapott az egyik slágeréért, ki lehet találni melyik az! Látom, mindenki bólogat: valóban, a Cult Of Personality-ről van szó! A kilencvenes évek legelején nem volt nap, hogy a dal klipjét legalább egyszer ne tűzze műsorára az akkor egyeduralkodó nagyhatalomnak számí­tó MTV, de ha még jobban visszaásunk a múltba, azt látjuk, hogy a Nagy Mick Jagger meghí­vja őket a Primitive Cool cí­mű szólólemezére vendégpengetni; nem sokkal előtte a banda bemutatkozó albuma, a '88-as Vivid igen hamar kétszeres platina lett. Ezek pedig nem kis dolgok. Bár egyesek "zenész-zeneként" szokták jellemezni a Living Colour agyafúrt muzsikáját, szó sincs megfejthetetlen hangszeres "matekozásról", vagy végeláthatatlan szólóorgiákról, ezek a fiatalemberek hagyományos, kerek dalokban gondolkoznak, amelyek a fekete zenei tradí­ciókban (blues, soul, jazz) gyökereznek, s ehhez társul még a punk ösztönössége, a heavy metal szilárdsága, illetve a hip-hop lezsersége. Olyan egyébként, mintha John Coltrane összeállna a Red Hot Chilivel, ha sarkosak akarunk lenni. De inkább nézzük, mi is történt a Diesel deszkáin! A Living Colour előtt belepillantottam a K3 produkciójába, volt már hozzájuk szerencsém párszor, s minekután a kolléga úr már értekezett róluk, én csupán annyit fűznék hozzá, hogy minden tiszteletem az övék, ám olyan sok jó témáik vannak, hogy ha rám hallgatnak, csatasorba állí­tanak egy aranytorkú énekest. (Persze, inkább ne hallgassanak egy olyan emberre, mint én, akit hosszútávon nem köt le az instrumentális zene, legfeljebb ha azt Liquid Tension Experimentnek hí­vják, haha!) Amikor végre elsötétült a terem, megjelent a négy fekete zenész, talpig szí­nesben, és azonmód belecsaptak a Middle Man-be, ezt követően pedig maradtak a debütáló Vivid-nél, méghozzá a tempós és komplexebb Desperate People klasszikussal. Hasonló volt a kezdés, mint tavaly, csak akkor a "thrashy" Ausländer-rel nyitottak - most ez harmadik volt a sorban. Egy szavunk sem lehetett. A publikum kisszámú (talán lehettünk volna többen is, ha az Alice In Chains nem másnap jön látogatóba), de a lelkesedéssel nem volt gond, a srácok zsigeri lazasága azon nyomban átragadt ránk, ennek ellenére tombolásnak nem nevezhetném a meglett harmincasok szolid csí­pőtáncát. Hiába, a kilencvenes évek elmúltak, a hajunk sem olyan sűrű már... Ahogy nemrégen szintén a Dieselben zajongó W.A.S.P., úgy Living Colour-ék is kifeszí­tettek egy franciaágy-méretű vásznat a fejük fölé, azzal a kis különbséggel, hogy ők nem az agyonjátszott, VHS-szintű klipjeiket tolták le a torkunkon; bár a tarka-barka hippi-mintás kollázsok egy idő után ugyanúgy lelohasztották az érdeklődésem, mint Blackie véres patkánypofája, s onnantól fogva bagóztam a vetí­tésre. Máskülönben zenészeink is hasonlóan szí­nes egyéniségek, legalábbis ez jött le a szí­npadról: Corey Glover cifra zakójában és barna sapkájával úgy festett, mint egy pityókás jazzmuzsikus, aki az első taktusoknál mintha feszengene, aztán szép lassan felenged, miközben úgy énekel, ahogy az a nagykönyvben í­rva vagyon. Vernon Reid félreszegett fejjel, folyton grimaszba hajló arccal és piros, "Commodore 64" feliratú pólóban állt ki, ha az utcán látom, talán némi apróval is megdobom, annyira egyszerűen néz ki, de kit érdekel, mert amikor játszani kezd... Nem kell ecsetelnem. A barátságos ábrázatú Will Calhoun magánszáma is megért egy misét: igen, dobszóló volt, de végre nem az a fajta, amit csak a kollégák élveznek, hanem a szórakoztató, "stand up-comedy-féle", amikor minden belefér, lényeg az, hogy élvezze a hallgatóság. Így eshetett meg az, hogy világí­tó fejű dobverővel püfölte először a szintetizátort, majd a dobszerkót, de mindezt persze sokkal élvezetesebb volt hallgatni/látni, mint í­gy leí­rva olvasni. Doug Wimbish, a leginkább rocker-kinézetű arc, fogta magát, és az egyik szám alatt szépen lesétált közénk, hogy öt percig pengessen nekünk a basszusgitárján; mi pedig körbeálltuk azt az embert, aki valamikor együtt zenélgetett Seal-lel, Annie Lenox-szal vagy éppen Madonnával. A koncert amúgy is hamar örömzene-jelleget öltött, számomra kicsit az ez évi Jeff Scott Soto házibuli hangulatára emlékeztetett, csak mí­g ott a napfény-í­zű hard rock keveredett a funky-val, itt olyan szerzemények kaptak helyet, mint például a húzós-zakatoló Ignorance Is Bliss vagy a metálos riffelésű Go Away a Stain albumról. A pár hónapja megjelent - és 6 éve várt! - új lemeznek, a The Chair In The Doorway-nek pont a fele terí­tékre is került: Burned Bridges, The Chair, Decadence, Young Man, Behind The Sun, Bless Those (Little Annie's Prayer). Ezek a dalok egy szemernyivel sem maradnak el az elődeiktől, jóllehet velük itt találkoztam először a Dieselben. És természetesen nincs Living Colour koncert A Sláger, a Cult Of Personality nélkül, í­gy nem is maradt ki a szórásból. De nem ezzel búcsúztak, hanem a Nirvana-féle In Bloom-mal; tavaly a fináléban a Should I Stay Or Should I Go-t nyomták a Clash-től, most pedig jól lehűtöttek Cobainék förmedvényével. Sebaj, ők sem tökéletesek, most legalább már jól alszom. Mike Képek: Kotta Köszönet a Concertonak!

Legutóbbi hozzászólások