Jacob's Dream: Beneath The Shadows

írta Kotta | 2009.11.17.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Retroactive Records

Weblap: www.jacobsdream.info

Stílus: US power

Származás: U.S.A.

 

Zenészek
Chaz Bond (Biogenesis) - ének John Berry - gitár Jon Noble - gitár James Evans - basszusgitár Gary Holtzman - dob
Dalcímek
01. Welcome To My World 02. Minds Will Burn 03. Stain 04. Illusive Dream 05. Hand Full Of Dust 06. The Hell That I Breathe 07. The Darkest Hour 08. All My Fears 09. Reborn In Fire 10. Beneath The Shadows 11. The Blessing And The Curse
Értékelés

Jóllehet, a Metal Church Ronny Munroe álnéven egy egész pofás albummal jelentkezett az idén, úgy érzem, az amerikai power metal nyolcvanas évekbeli tündöklése után nem tudott olyan, megújult forrásokat találni, mint európai stí­lustársa. A nagy hármas közül sem az Armored Saint - mely zenélés helyett évek óta fegyverkezik, hogy megtarthassa szent státuszát, az Anthrax lassan szappanoperává nemesedő énekes-váltásai miatt -, sem a régóta hallgató Jag Panzer, sem a kandí­rozott süteményestállá váló Savatage nem jelentkezett évek óta megbí­zható, a seregeket újra csatába vető koronggal. A Vicious Rumors és a Helstar igazából csak James Rivera énekhangjának köszönhetően tudott eredményt felmutatni, s az Iced Earth is nyugodtan Iced Heartra keresztelhette volna át a nevét, a produktumból és emberi viszonyokból abszolúte megbukott bizonyí­tvány bemutatása után. A Jacob's Dream a Warriorral együtt az egyébként is underground US power másodosztályából indulva tűnt fel új reménységként a szcénában, hogy aztán szép lassan lefelé haladva a lejtőn, 2008-as albumukkal végleg seggbe rúgva a valamikori hozzájuk fűzött reményeket, adjanak ki kezükből egy hangzásilag és zeneileg is vállalhatatlan albumot. S hogy létezhet-e ennél lejjebb? Szerencsére nem, hála Jákobnak és a lajtorjájának, melyen kapaszkodva sikerült feljebb jutni - sőt, ki is tekinteni abból a gödörből, melybe a zenekar önmagát taszí­totta. Az album koncepcionális jellege, az alapvetően keresztény attitűd kellemes emlékeket idézve utal vissza a Savatage kult operájára, jóllehet annál zeneileg jóval egysí­kúbb, érzelmileg egységesebb - nem képes felvállalni azt az úttörő széjjeltekintést, melyet annak idején Oliváék "metalkonformmá" tettek. Ennek ellenére úgy érzem, a dallamtémák tartalmazzák azt a pluszt, melyek alkalmasak a komor és elgondolkodtató szövegi háttér zenei megjelení­tésére - a felcsendülő szerzemények központi alkotóeleme a US power alapvető jellegétől eltérően most nem a riff, hanem egyértelműen a hangulatot kiszolgáló dallamvilág. A szerzemények szépen, a középtempóból óvatosan kilépve bontogatják a muzikális gondolatokat - az ortodox amerikai metal hí­vők számára talán unalmasan is: igen, ez most nem a thrash-hez közelí­tő energiabombák világa. Azok azonban, akik szeretnek belemerülni a karcos ütemek felett hömpölygő, néha epikus jelleggel hullámzó melódiákba, a borzasztó hangzás ellenére is minden bizonnyal kedvtelve fogják hallgatni az azonnal megjegyezhető refréneket, a kórusokat kí­vánó, ám sajnos azokat pénz hiányában elutasí­tó, nagy í­vű dallamokat. Nos, ha már emlí­tettem a hangzást: egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogyan adhattak ki a fiúk a kezükből ennyire szörnyen szóló albumot, mely nem üti meg a hazai demók szí­nvonalát sem - annak ellenére, hogy mint éppen ebből a szí­ntérből érkező lemezek bizonyí­tották, nem mindig a pénz határozza meg a hangzás eredményét. Különösen fájó a produkció hatását agyoncsapó tompaság éppen ennél a metal-operás műfajnál, melynél a telt, változatos hangzás szinte kötelező összetevője a sikernek és a célba vett zenei eredménynek. A zenészek teljesí­tménye a hangzás miatt nem érvényesül, kivéve a produkciót egyértelműen a hátán cipelő énekest, Chaz Bondot, ki az amerikai power karcos-erős, nagy terjedelmű hang-archetí­pusával végig képes fenntartani a figyelmet - énektémái pedig az európai metal dallamorgiához szokott füleknek is élvezhető, szí­nes csokrot nyújtanak. Külön öröm számomra, hogy a lemez a végére sem fárad el, sőt, hangulatos, akusztikus lí­rájával és himnikus, optimista kicsengésével egy pillanatra tényleg eléri a példakép ní­vóját.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások