Olasz Meló: Carl Palmer Band, 2009.11.04., A38

írta szakáts tibor | 2009.11.09.

Szóval van Neil Peart, Carl Palmer, Antonio Sanchez és a dobosok... Na, ezért a kijelentésemért sokan most azonnal a hozzászólás gombhoz nyúlnak, vagy éppen... ...továbblépnek, de nem a cikk olvasásához. Jó, egy kicsit puhí­tok a dolgon, vannak valóban kiemelkedő dobosok, akiknek nevét most nem sorolnám fel, mert hosszú lenne a lista, de nekem ez a három ember áll a dobogó legfelső fokán a bőrösök hatalmas családjában. Ezért szerencsésnek mondhatom magam, hiszen Carl Palmert már negyedszer láthattam, ebből három találkozást a saját csapatával és az általa összerakott műsorral volt szerencsém megtekinteni. Ezt a bevezetőt úgy érzem, azért kellett hozzátennem, hogy a frissen érkezett Kedves Olvasó is lássa, van viszonyí­tási alapom. Kell is, hogy legyen, és jó is, hogy van, mert ha ebből a koncertből kéne megí­télnem a mester saját csapatával történő túráit, akkor bizony nem biztos, hogy a következőre elmennék. Persze, mielőtt ismét elkapcsolna az olvasó egy másik "csatornára", elmesélném az este történéseit, ahogy én láttam. Baljós előjel volt a viharos szél és a jéghideg eső, ami attól függetlenül, hogy kivételesen gyalogosan közelí­tettem meg a Duna partját, nem szegte kedvem a koncertlátogatástól, de abban biztos voltam, hogy a kedvezőtlen időjárás sajnos sokakat otthon tarthat. Mint később kiderült nem voltunk sem többen, sem kevesebben, mint múltkor. Lépteinket gyorsan szedve, a meleg és szélvédett, de változatlanul nem éppen koncertlátogató-barát éttermet vettük célba. Egy korsó méregdrága, ám annál rosszabb csapolt sör mellett érkezett a koncert szervezőjétől a hí­r, hogy Palmer az imént árulta el, az Emerson Lake & Palmer, ha csak egy estére is, de jövőre összeáll Angliában. Ez tényleg fantasztikus hí­r! Amikor éppen ezt taglalgattuk, megjelent egy igen erős angol akcentussal beszélő fiatalember, aki némi információt adott át az asztalunknál ülő bennfenteseknek. Kérdésünkre, hogy kit tisztelhetünk az úr személyében, jött a válasz: a turnébusz sofőrje volt az. Szegényt nagyon nem irigyeltük, mert már előzetesen kiderült, a masina rakoncátlankodott az úton, í­gy az első szerviz volt Budapesten az éjjeli lakhelye. Pár perccel később, minden előzetes bevezető nélkül, amikor még javában szállingóztak az emberek a hajó felé a rakparton, halljuk, hogy lent a koncertteremben dübörög a zene. A Carl Palmer Band úgy döntött, nyolc óra előtt néhány perccel belekezd az estébe. Mit van mit mondani; hajrá! Mint emlí­tettem a beszámolóm elején, Carl Palmer az egyik kedvencem az ütősök között, í­gy valódi élmény élőben nemcsak hallgatni, de látni is. Természetesen azonnal előre nyomultam, ahogy Pearl kolléga is, aki ezen az estén megnyerte a fotózás feladatát. Körülbelül öt percet bí­rtam ki a fülsiketí­tő hangerőben, amit egyszerűen nem tudtam elviselni. Azonnal hátramentem és hathatós segí­tséggel megkértem a keverőnél álló embert, vegye lejjebb a hangerőt, mert ezzel kí­nozni lehet embereket. Ahogy erre a kommunikációra sor került, észrevettem, hogy valahonnan ismerem a hangért felelős fiatalembert. Gyors tanakodás után egyből vágtam, hogy a buszsofőrrel van dolgom. Nem hittem a szememnek, de a fülemnek annál inkább. Persze, hülyén hangzik, ha azt mondom, hogy egy keverő technikus miért ne vezethetne buszt is egy turnén. Azt nem tudom, emberünk hogyan vezet buszt, de hogy fingja nincs egy élőhangzás keveréséről, bizton állí­thatom. Talán a pár nappal előbb fellépő Sunn O))) örült volna a kollégának, vagy a Slayer is szí­vesen látná egy turnéján, de mit keres itt Carl Plamer Band turnéján? Miután megküzdöttünk a volume master gombokkal, ugyan halkabb és elviselhetőbb lett a buli, de a hangzás továbbra is katasztrófa volt. Hogy igazán miként kellett volna szólnia ennek a zenének élőben, azt nem tudtam volna olasz barátunknak elmesélni, mert én sem bí­rom a szakmai angolt, ő meg nem tud a nevezett nyelven, csak olaszul, vagyis olasz-angolul... Arra gondoltam - de ez már gonoszság volt részemről -, hogy jobb lett volna mégis kocsival jönni, és akkor megkértem a volna az urat, cserélje le az amúgy is esedékes olajat a kocsimon, én addig lekeverném a bulit. Azért kell, hogy e téma mellett időzzek, mert sajnos azt kell mondjam, abszolút rányomta a bélyegét a bulira, ugyanis Carl Palmer zenéje és egy trió keverése nagyon komoly szakértelmet kí­ván, ami ha hiányzik, teljesen tönkre tudja vágni az előadást. És akkor még meg sem emlí­tettem, hogy a dalok előtti bejátszásokat is összekeverte szegény pára, amiért a szí­npadról is kapott rendesen Palmertől. És, hogy teljesen kimerí­tsem a negatí­vumok sorát, a műsortól sem dobtam magam hanyatt. Néhány igen érdekes daltól eltekintve a program összeállí­tása sem volt nyerő. Minden tiszteletem a zenészeké, akik, ahogy eddig is megtapasztaltuk, igen magasan képzett muzsikusok, de hosszú és igen untató, sőt visszaköszönő szólókkal próbálták kitölteni a műsoridőt. Paul Bielatowicz szépen lassan kezd a kedvenc gitárosaim közé tartozni, de szólóprogramját nemsokára kí­vülről fogom tudni és urambocsá Bencsik Samu Dongója köröket ver az övére. Ugyanez volt a véleményem Stuart Clayton produkciójáról, aki többet operált az effektekkel a basszus hangzásán, minthogy inkább egy új dallamot talált volna ki. Nem mondom, hogy nem példaértékű és technikás a szólója, de ennél semmi több. Pedig ezek a srácok sokkal többet tudnak, mint ahogy ezt be is bizonyí­tották a dalokban. Carl Palmer viszont egy zseni, bár ha meggondolom, a turné műsoráért, és személyzetéért biztos száz százalékig Ő a felelős... Amit azonban játszott az megint egy csoda volt. Ő is azok közé a muzsikusok közé tartozik, akiket reggelig el tudnék hallgatni, és mindig kellemesen másnapos vagyok a koncertjük után. Összetéveszthetetlen dobjátéka és humora is abszolút egyedi. Jó volt újra látni, még ha ennek a bulinak nagyon erős hakni í­ze is volt. Honlapja szerint jövőre ismét Asia turné következik, de titkon reménykedjünk benne, hogy akkora siker lesz az a bizonyos egyetlen ELP koncert, hogy turné kerekedik ki belőle. Aztán, ha ez megvolt, újra jöhet saját csapatával, mert én mégiscsak azt gondolom, biztosan megint ott leszek. Szakáts Tibor Fotók: Pearl69 Köszönet a Livesoundnak!

Legutóbbi hozzászólások