Ennyi!: Hardcore Superstar & Avatar, 2009.10.31, A38

írta Tomka | 2009.11.05.

Tetszik, vagy sem, az idő szépen lassan eljár a klasszikus hard rock csapatok fölött. Persze, még ma is aktí­v a Mötley Crüe, a Def Leppard, a Poison, meg a KISS, jobbnál jobb lemezeket, koncerteket adnak. De elmúltak már a 70-es 80-as évek dicső napjai, az egykori szexszimbólumok is pocakosodnak, műtétekre járnak, és félő, hogy 5-10 év múlva már nem fogjuk őket a szí­npadon látni. De természetesen zenei örökségük nem vész kárba, a legendák nem tűnnek el nyomtalanul. Itt egy új generáció, akik a glam/sleeze rockot mai, modern köntösbe öltöztetik, s teszik azt, amit 20 éve elődeik: óriási rock'n roll bulikat csinálnak, és darabokra törik a sikí­tozó tinilányok szí­vét. Nem történt ez másként október utolsó napján sem az A38-as hajón, ahol is a svéd Hardcore Superstar csapott fergeteges partit. Mit fergetegeset, az idei, roppant erős koncertszezon egyik legerősebb koncertje is lehetett volna ez, ha... ...de erről majd mesél Tomka. Mielőtt a szupersztárok a szí­npadon termettek volna, a svéd Avatar igyekezett bemelegí­teni a nem túl népes közönséget. Érdekes választás, maradjunk annyiban. A srácok melodikus death metalban utaznak, s mí­g blokkjuk első felében úgy éreztem, hogy akadnak hard rockos elemek muzsikájukban, az utolsó dalok már egyértelműen a Bodomot, és tettestársaikat juttatták eszembe. Az Avatar egy identitászavaros csapat. Volt itt minden, mint a búcsúban. Az énekes passzolt volna a HCSSbe is, a dobos a The 69 Eyesba, volt egy echte power metal arc, egy tipikus hard rock fazon, az egyik gitáros pedig kiköpött Jonne volt a Korpiklaaniból. Ezek mellé ott virí­tott mindenki gatyáján a hard rock stí­luselem kendő, a ruhák is leginkább erre hajaztak. Volt egy lámpákból kirakott Avatar felirat ("mi leszünk az új KISS, ha érted, hogy mondom..."), benzines edényből ivás, stroboszkópok (mert hát mégiscsak death metalosok vagyunk), szóval nem is igen értettem, hogy most milyen stí­lusban is akarnak a srácok mozogni. Végül arra jutottam, hogy nem érdemes ezen rágódni, ugyanis a végeredmény nem rossz. Igen energikusan, látványosan játszottak, folyamatosan mozogtak, 120%-on pörögtek, ez már igen! S a dalaik sem rosszak, egész emlékezetes melódiákat sikerült a brutális zúzdába illeszteni. Viszont a hangzás az rettenetesen gyengén szólalt meg, ami miatt sajnáltam a legényeket. De ennek ellenére is, összességében, nem volt rossz, amit kaptunk tőlük, ennyi durvulat, talán mindenki életébe kell. Ráadásul a közönséggel is jó arcok, kedvesek voltak, úgyhogy összességében pozití­v benyomásokat hagytak bennem. Setlist: The Great Pretender / Roadkill / Reload / Shattered Wings / Queen Of Blades / And I Bid You / Revolution Of Two MMarton88 Amióta megjelent a Beg For It, már vártam ezt a napot. Az előző két korong is igencsak í­zes és ötletes rock zenét tartalmazott, de a Beg For It dallamorgiája egyenesen a földhöz vágott. A Skid Row minőségesése után, hiányzik az az útmutató együttes, amelyik prezentálja, hogyan is kell elemi őserővel tökén ragadni a rock zene lényegét. Piszkosak, mocskosak, néhol piszkosul dallamosak, néhol pedig mocskosul kemények. Állí­tásuk alapján a thrash metalt keverik a sleaze rock alapjaival: annyi mindenesetre igaz, hogy a metal zene keménységével turbózzák fel az amerikai rock zene fordulatait. "Street metal", ahogy ők hí­vják. Van benne valami. Az Avatar kellemes felvezetése után - amit a stí­lusidegenség miatt még meglehetősen kevés rajongó tolerált - szép lassan kezdett megtelni az A38 terme. Reméltem, hogy nagyrészt az utolsó három albumukra fognak majd koncentrálni, abból is a legfrissebbre. Többé-kevésbé beváltak a remények. Az új albummal kapcsolatban kevésbé. Ám amikor 21.10-kor felcsendült a Beg For It introja, még mindenki csupán a kéjes mosolyig jutott. A Morricone western-témáit idéző felvezetés alatt szivárgott fel az együttes a szí­npadra. A vérbeli amerikai glamsternek kinéző Adde, a termetes, thrash metalosnak beillő Martin, a "metal-törpe" Vic, az új gitáros, majd legvégül Jocke, a hangszálcsoda. És rögtön bele is csaptak a Beg For Itbe. Itt már nem volt gond a hangzással, nem véletlen, hogy a fejem rögtön egy métert hátra is repült. A cí­madó dal jól reprezentálja a Beg For It album egészét: egy bődületes riff + a számot rock himnusszá avató refrén, amelyet az egész közönség tud énekelni. Ilyen egyszerű. Adde dobcucca tükrözte ezt az egyszerűséget. Ha Portnoyé egy King Kong, Adde-é maximum egy Micimackó lehet. Azért olyan vigyorral nyomta végig a koncertet, mintha témái maga a mézmennyország lennének. Lustaságról szó se lehet, hatalmas elánnal püfölte végig csontegyszerű témáit. Megállás nélkül folytatták ott, ahol abbahagyták az új lemezt. Azaz jött az Into Debauchery, az igazi rock sláger. Ekkorra már a hazai hí­rességek hadát is felvonultató publikum lázas léggitározásba kezdett. És arról is megbizonyosodhatott mindenki, hogy nehéz elképzelni Jockenél megfelelőbb énekest a mikrofon mögé. "Lemezminőségben énekelt", ahogy mondani - í­rni - szokás. Ez pedig igazán nagy mutatvány volt, ugyanis kb. 90 %-ban lekopí­rozta Axl Rose mozgáskultúráját. De tényleg. A DVD korszak előnyei, ugyebár. Így néha még egy kis Jaggeres tánc is belefért, de többnyire az Axl emblémájának tekinthető fel-le futkosás (már amennyire a szí­npad engedte), a hátrafele kitartott kézmozdulatok, ill. a pörgés izzasztotta a perfektül belőtt séróval fellépő énekest. Ám nem úgy, mint a manapság már oxigénmaszkra utalt botrányhős, Jockenál ez nem rontott a minőségen. Nem lihegett, hanem énekelt a mikrofonba, és nem spórolta ki a dallamí­veket sem. A számok között pedig - már ahol megálltak némi pihenőre - még konferálásra is jutott ereje. Elmesélte találkozását például az általa láthatólag istení­tett Nikki Sixxel, amikor a Mötley előtt játszottak. Sikerült akkor gratulálnia Sixxnek az új lemezhez, amikor Jocke tök pucéran haladt át a folyosón. Mindenesetre a lényeg az volt, hogy Nikkinek a kedvenc száma a Beg For Itről nem más, mint a Shades of Grey, í­gy ennek örömére ez is belekerült a repertoárba. Az új lemez melodikus oldalának tipikus darabja, amit Jocke rekedtes hangszí­nének performansza és Vic gitártémái visznek el a hátukon. Utána következett a koncert egyik zenei csúcspontja. A Guns hatásokról tanúskodó My Good Reputation, egy igazi laza rock'n roll himnusz, tiszteletbeli főhajtás a 80-as évek előtt. Amikor az a 200 ember együtt ordibálja a refrént a zenekarral, akkor érezhető, hogy ezek a srácok tudnak valamit. Bizonyí­tandó, hogy a sex, drugs & rock'n roll nem csak hangzatos duma - persze az is, de az ilyen számok "élő" (!) meghallgatása segí­ti, hogy zsigerileg megtapasztalhassuk azt a hí­res-nevezetes "feelinget". Közben a zenészek is elhitték, hogy ők rock sztárok, pózoltak, terpeszkedtek, belakták a szí­npadot. Magyarul, öröm volt rájuk nézni. Főleg Vic villogtatta gitártudását - igaz, volt is mit. Jó lett volna hallani több olyan metalosabb nótát, amit ő játszott már fel a Beg For It-re. De ezek után inkább a 2005-ös "black albumukra" fókuszáltak: a "csordavokálos" Kick On The Upperclass, a Bag On Your Head zúzdája szórakoztatta a nagyérdeműt. Utána azonban kiürült a szí­npad: úgy elrepült az idő, hogy már következett is a ráadás. Vad fiúk tértek vissza a hajó deszkáira, egy jó kis táncolós hard rock nótával. Ekkor következett az első Dreamin' In A Casketes nóta. Nem más, mint a Dreamin' In A Casket. Ki tudja miért szorult í­gy háttérbe ez a remek album? Persze, amikor egy fikarcnyi fogást se lehet találni a setlisten, akkor nehéz panaszkodni. Lí­rai az csak a popzenébe való, itt végig dübörgött a rock 'n roll, megállás nélkül. Jocke is többnyire csak hergelte a közönséget a számok között, nem vesztegetett időt fecsegésre. Hagyták, hogy csupasz zenéjük beszéljen minden szónál ékesebben. Mert lehet, hogy a nagy öregek a mai napig zenélnek, sőt, a mostani albumdömpingben is versenyképes lemezeket tesznek le az asztalra, ilyen fokú intenzitást már egy-két kivételtől eltekintve kevesen produkálnak közülük. Nem is lehet őket hibáztatni ezért, ám itt az ideje, hogy a közönség is felfigyeljen az olyan fiatal bandákra, mint a Hardcore Superstar, akik zsigerből tolják ezt a dinamikus és intenzí­v rock 'n roll cirkuszt. Ennyi a rock zene! Rögtön bele is csaptak a We Don't Celebrate Sundays c. slágerükbe, a My Good Reputationhoz hasonló könnyed-vidám, napfényes hangulatot árasztó dalba. A mellettünk tűsarkon sikí­tozó hölgyek álma végre valóra vált, szegények megdolgoztak a számért: már fél óra után ezt követelték. Szerencsére a hangosí­tással ekkor már nem volt probléma, í­gy Jockéék gond nélkül elnyomták őket a nagyszerű dalcsokorral. Vajon milyen újlemezes számmal folytatják a sort? Aztán... Ennyi. Vége volt. Hajszálpontosan 60 perc, erejük teljében lévő zenészektől. Pofátlanság? Az. Mindenki elnéző egy ilyen koncert után? Bizonyára. Tudtuk, hogy a Sundays a "Hardcore Superstar Final Countdownja", ahogy McFly megfogalmazta, ám mégis valami csodára vártam. Vagyis: csoda lenne azt várni, hogy a főzenekar egy óránál többet játsszon? Azért mégsem Blackieről van szó... Nála legalább tiszták a dolgok: mindenki tudja, mire számí­that, és mire nem, ha elmegy egy W.A.S.P. koncertre. De még a Heaven & Hell ős-megasztárjai esetében is elnézőek lehetünk a 75-80 perces műsorért, amikor lassan közel annyi idősen adják elő örökzöldjeiket. Ám a Hardcore Superstar úgy járt ezúttal, mint az eminens tanulók. Tagadhatatlan egyéb érdemeik miatt megúszták egy-két morcos tekintettel, ugyanis a leesett állak keresgélése lefoglalta nagyrészt a rajongókat. Megjegyeztük: mind az értetlenségre okot adó rövid játékidőt, mind annak felülmúlhatatlan kihasználását... Setlist: This Worm's For Ennio / Beg For It / Into Debauchery / Medicate Me / Shades of Grey / My Good Reputation / Kick On The Upperclass / Nervous Breakdown / Blood On Me / Bag On Your Head /// Wild Boys / Dreamin' In A Casket / We Don't Celebrate Sundays Tomka Fotók: TT Köszönet a Livesoundnak!

Legutóbbi hozzászólások