Fémes gondolatok: A rock és a politika kapcsolata Magyarországon 1.

Művészet és politika a történelmi időszakok kezdetétől fogva egymáshoz kapcsolódott. A hatalom korán meglátta a művészetben- í­gy a zenében- lévő lehetőségeket, a művészet pedig felismervén véleményformáló erejét, megpróbálta hatása által formálni a fennálló uralmi rendet. Nem véletlen, hogy a forradalmi eszmék oly termékeny táptalajra találtak a művészetekben: a forradalmat kirobbantó szikrának gyakran egy-egy művészeti alkotás volt csiholója.

Lélektani szempontból a hatalom és művészet sok azonos vonással rendelkezik: mindkettő igyekszik az érzelmekre hatni, célobjektumuk az adott társadalom, illetve azok részei, művelőik gyakran karizmatikus, az emberi lelket ösztönösen jól ismerő személyek. Természetesen a hatalomnak a lelki ráhatáson kí­vül meg vannak a maga egyéb eszközei is, ám a hatalmi ideológia, hasonlóan a művészetekhez, az agyon keresztül a lélekre hat.

Nem véletlen, hogy a művészeteknek ott volt a legnagyobb szerepük, ahol a fennálló hatalom diktatórikus eszközökkel próbálta státuszát érvényesí­teni: egyrészt a hatalommal való szembenállás, ideológiai támogatás egyik legfőbb szereplőjeként, másrészt a hatalom elfogattatásának, a propagandának hatékony eszközeként.

A zene- mint a művészet sajátos fajtája- az egyik legnépszerűbb és legerősebb hatású kifejezési formaként- ezekben a diktatórikus rendszerekben szinte mindig ellenőrzés alá került. A dalszövegek ugyanis a dallammal összekötve olyan, a pszichére ható erővel bí­rnak, melyek az emberek gondolkodását nagyon hatékonyan tudják befolyásolni. Nem történt ez másként Magyarországon a második világháború utáni kommunista-szocialista érában sem- a központosí­tott hatalom egész intézményrendszert hozott létre a megszülető dalok cenzúrázására, ezen szervek vezetői pedig szinte szabad kezet munkájukhoz.

A könnyűzene fiatalokra való hatását felismerve ez a kontrolláló figyelem hatványozottan működött. A Rákosi diktatúra bukása után a viszonylagos enyhülés hatásaként lassan be tudtak szivárogni a nyugati divatos stí­lusok, megszületett a magyar beat nemzedék, mint a fiatalok lázadásának első társadalmi szintű kifejeződése a II. világháború után. A hatalom nem késlekedett a „válaszlépéssel”, egyrészt szigorí­totta az ellenőrzést, másrészt megpróbálta megnyerni ezeket az együtteseket, remélve, hogy a zenén keresztül hitelesebben tudja érdekeit érvényesí­teni.

Illésék megví­vták a maguk harcát, munkásságuk úttörő volt a magyar könnyűzenében, ám a hatalomhoz való viszonyulás szempontjából nem hagytak olyan kitaposott ösvényt, melyen a szárnyait bontogató hard rock elindulhatott volna.

A metál (hard rock) , mint minden nyugatról jövő dolog, gyanús (tiltandó)fogalom volt. Nemcsak az addig sosem hallott vadsággal megszólaló zene, de az általa közvetí­tett életforma sem volt összeegyeztethető a hivatalos „szocialista felfogással”, mivel a számok általában a szabadságról, az INDIVÍDUM-ról, és egyfajta dacos hatalomellenességről szóltak. Azok, akik ezt a zenét szerették, a hivatalos álláspont szerint a rendszer ellenségeivé válhattak, í­gy a hard rock szeretete egyfajta negatí­v attitűdként rögzült a társadalomban. A helyzetet nehezí­tette, hogy a zene szeretetének igen markáns, külső vonzatai is voltak: hajviselet, öltözködés, melyek élesen elválasztották ezt a közösséget a társadalom többi részétől. Ekkor kezdett kialakulni a „rockerség” tudata, egy olyan ideológiai halmaz, melyben az összekötő kapocs a zenei stí­lus szeretete volt. Az állandó társadalmi támadások, és a hazai zeneforgalmazás szegénysége viszonylag egységessé kovácsolta a rockerek táborát, s bár már akkor fellehető volt a különböző rocker csoportok közti ellentét ( pl. Eddás, vagy Ricsés, P. Mobilos, vagy Hobós), az állandó védekezés miatt a mára jellemző ellentét és értéknegáló magatartás még nem volt számottevő.

A hard rock tehát perifériára került, a tehetséges zenészek egy része összeroppant (Radics Béla), más részük behódolt a hatalomnak (Dinamit), és voltak, akik „az igaz hit védelmezőjeként” küzdve próbáltak az árral szembe úszni (P. Mobil, Beatrice). Az ekkoriban megjelenő lemezeken a cenzúra miatt semmilyen, még másodlagos politikai utalás sem lehetett a rendszerre. A párt irányelveinek megfelelő együttesek versenytárs nélkül onthatták lemezeiket, mí­g a rock bandák a parkokba és művelődési házakba szorulva- elsődleges társadalmi célcsoportjukat, a marginalizálódott fiatalokat megtalálva- adták azóta legendássá vált koncertjeiket. Mindenképpen sajnálatos, hogy a hard rock arany évtizedei ilyen légkörben múltak el, melyben kitörési lehetőség nemhogy külföldre, de gyakran még a fővárosba sem volt.

A rendszerváltás után megváltozott a helyzet, a politika zenében elfoglalt szerepével együtt.

Azok a zenekarok, melyek úgy érezték, hogy az elmúlt rendszer fosztotta meg őket az érvényesüléstől, természetszerűleg jobboldali érzelműek lettek. Mivel háttérbe szorulásukat nem szakmai, hanem politikai szempont determinálta, ezért ők vis politikai sí­kon akarták sérelmeiket világgá kiáltani, illetve orvosolni. Így történhetett az, ,hogy a korábbi „fekete bárányok” vezetői közül tööben aktí­v politizálásba kezdtek, a kialakult jobboldali pártok szorgalmas szószólói. Ezek a pártok természetesen kapva kaptak ezen a lehetőségen, hiszen ezeknek a zenészeknek a szájából hitelesen hangzottak el a bí­ráló szavak (egy ideig, illetve bizonyos mértékig). Az, ,hogy a mai baloldal ideológiailag már jócskán szociáldemokrata, ,sőt, még attól is jobbra helyezkedik el, már nem számí­t. A rock zenekarok zömében jobboldali állásfoglalásának oka, hogy a jelenlegi baloldalt a szocialista éra kormányzatával azonosí­tva kivetí­tik rá azokat a sérelmeket, melyeket annak idején elszenvedtek .( Ez természetes lélektani folyamat, valószí­nű, az Ő helyükben én is ezt tettem volna). No mármost, mivel a legtöbb embernél a politikai állásfoglalás-mint minden ideológia- érzelmi és nem értelmi alapú, ezért nem is lehet elmagyarázni, vagy logikai alapon meggyőzni embereket politikai hitvallásuk esetleges logikai bakiairól. Az érzelmi döntés az oka a gyakran túl indulatos, és irracionalitásba fúló kirohanásoknak, az ellenségkeresés pedig tipikus tömeglélektani jelenség, melyet a politikai demagógia generál.

S mi van napjainkban? A politika véleményformáló erejét átvette a média, a hatalmi eszközöket felváltotta a profit mindenek felettisége. A zenei tábort megosztotta a politika, igazából úgy érzem, hogy jóval erősebben hat most a zenére, mint a Kádár érában hiszen a zenészek elfogadták, sőt azonosultak a politikai világképben általuk talált értékekkel. A politika jelenünkben tehát elérte azt a célját, amit sok diktatúra nem: a „dalokban szól most a politikai hitvallás”.