Metalium: Grounded (Chapter Eight)

írta garael | 2009.10.16.

Megjelenés: 2009

Kiadó: Massacre

Weblap: www.metalium.de

Stílus: power metal

Származás: Németország

Dalcímek

Értékelés

A Metaliummal úgy vagyok, mint az egyszeri férfi a magyar foci válogatottal: minden megmozdulásuk után megfogadja, hogy ennyi, elég volt, aztán az újabb etapnál azon veszi magát, hogy jó pár doboz sört elkészí­tve már ott ül a TV előtt, tudomást sem véve, hogy ebben a válogatottban biony már nincsenek Nyilasik, Törőcsikek ( idősebbek kedvéért Albert Flórik), de még Détári cipőfűzőjét sem köthetné meg egyik wannabe sztár sem. Most persze kissé csúsztattam a bevezető miatt, hiszen a banda énekese igazi nagyágyú: Henning Basse a power metal jelenleg egyik legjobbja s nem csak azért, mert jelen recenzió tárgyának első számában rögtön térdre kényszerí­ti a felfedezhető dalnok-elődök árnyékát, hanem mert - szinte a zenei skizofréniát megvalósí­tva - képes amolyan metalba oltott Freddie Mercuryvá változni, ha a helyzet - és az adott dal - megkí­vánja. A legutóbbi alkotásukat megfelelő módon legyaláztam, szerintem maga a csapat is érezhette, hogy valamit változtatni kéne - no, nem mintha olvasták volna a kritikámat, hehehe -, ezért tettek néhány olyan változtatást, ami tényleg a magasabb szí­nvonal felé tolta azt a bizonyos mércét. Mi az, ami maradt? Az alap mindenképpen: keménykedős, néha a thrashbe is átkacsintó, szögletes német power, mely túr, mint az éhes vaddisznó a szarvasgomba után, ám a fiúk szerencsére felismerték, hogy a folyamatos sika, és a panelekkel dobálózás nem fog sikerre vezetni, a dinamika változtatása, és a megfelelő dallamok bizony engedhetetlenek ahhoz, hogy az általuk szeretett stí­lus valóban power jelleget nyerjen, felesleges erőfitogtatás nélkül, mert annak könnyen beszarás lehet a vége. Természetesen ne várjon senki hirtelen melodikus heavy metalt, a már emlí­tett kezdő szerzemény rövid bizonyságtételként szögezi le ( kalapálja fejbe), hogy Manowar nagyúr Germánföldön is elpotyogtatott néhány szerelemgyereket, illetve a "heavymetalifyoudonotlikeitfuckyou" hitvallás termékeny ideológiának bizonyult Európában is ( némiképp frivol módon, mivel Németország nem igazán arról hí­res, hogy köpnének a heavy metal szó kimondása után.) No, de haladjunk előre: a Light of Day már jelzi azokat a változásokat, melyek miatt nem landolt virtuális kukában az album - végre teret engednek Basse énekdallamainak, melyek - ha nem is a progresszió csúcsai ( no, de minek ide progresszió?) , azért egyből képesek némi kapaszkodót nyújtani a power vonat igaz lassuló, ám még mindig stabilitáspróbáló dohogása közben. A szűk határok közötti változatosság végigkí­séri a lemezt, a Pay the Free kellemesen játszogat a tempóváltásokkal - ez az, amit már régóta hiányolok a fiúk munkáiból -, s jóllehet a lemez első epikus tétele, a Pharao Slavery cí­méhez méltóan okoz némi kí­nszenvedést feleslegesen elnyújtott, monoton témájával, a másik nagylélegzetű szerzemény minden bűnt megbocsátva bizonyí­tja, hogy nem hiába Mercury a kedvenc énekese Hessének. A Borrowed Time a maga Queenes hangulatával, könnyedebb megközelí­tésével igazi himnuszt varázsol a lemez vége felé, szerintem ez lenne az az irány, mely felé Basse-nak mozdulnia kellene, mert hangja azért többre predesztinálja, mint a szögletes német power egysí­kú formagyakorlatainak precí­z tolmácsolására.

Pontszám: 7