A metál az sz....r, de nem. A jazz az jó, de nem. A komolyzene jó?

A fórumokat olvasgatva - hiába, kiapadhatatlan kincsesbányája ez a gondolatok telérjeinek- gyakran olvasom - akadémikus, (kissé dogmatikus) érvrendszerrel alátámasztva - egyes zenei stí­lusok - és zenészek előtérbe helyezését, mindenek fölé helyezését a könnyűzenei palettán.De vajon létezik e olyan objektí­v értékelési rendszer, ami alátámasztaná ezeket az érveket, és sorrendiséget állí­tana fel az egyes műfajok és kategóriák között? Nézzük csak meg, hogy a leggyakrabban felhozott érv mennyire helytálló: a zene technikai bonyolultsága. Mivel nem vagyok zenész, nem tudom eldönteni, hogy menyire nehéz lejátszani mondjuk egy improvizatí­v Jazz darabot, mennyire egy Malmsteen-i hokimeccset, vagy egy technikás death darát. Bizonyára vannak olyan standardek, amik által megállapí­tható, hogy melyiket: milyen fajta adottságok kellenek ehhez, illetve ahhoz. Ám nem biztos, hogy a technikai szint emelkedett követelményrendszere eléri azt a hatást, amit az a zene ki akar fejezni, a bonyolultság, a dí­szí­tések és technikai bravúrok gyakran az eredményesség, a befogadhatóság rovására mennek - a befogadhatatlanság egy bizonyos szint után pedig már nem értékmérő, pusztán egyes sznob csoportok tekinthetik annak, - én inkább az öncélúság jegyeit vélem felfedezni benne. De mondjunk egy nem zenei példát is erre: vizsgáljuk meg a szamuráj ví­vótechnika történetét (bocs a hirtelen váltásért). Nos, a 17. században a véres klánháborúk során a ví­vótechnika Japánban az eredményesség csúcsait verdeste, a Musashi féle ví­vóiskola pedig maga volt a kardba oltott terminátor-program. A háborúk elmúltával a békés császári restauráció évei a művészetek fejlődésének aranykora volt, a kultúra addig soha nem látott mértékben virágzott.A szamurájok a nemeseknek kötelező művészeti ágakat gyakorolták véres háborúk helyett, a kard használatában pedig előtérbe kerültek a művészi jelleget kifejező mozdulatok. A formagyakorlatok olyan - szemnek gyönyörködtető, és technikailag szinte felfoghatatlan bravúrokat kezdtek tartalmazni, melyeknek azonban közük sem volt a valódi fegyveres küzdelem hatékony, és célszerű metódusához. A legjobb ví­vómesterek célül tűzték ki, hogy a stilizált párbajokban az elsődleges a szépség, az önmagunk lényének művészi kifejezése. A császári udvarban eluralkodó nézetnek köszönhetően a büszke szamurájok lassan cirkuszi akrobatákká vedlettek át, s mikor kitört az újabb polgárháború, az addig megvetett ronin-ok (gazdátlan, nem udvari nemesek) az ütközetek legyőzhetetlen halálosztóivá váltak sallangmentes, letisztult technikájuknak köszönhetően. A zene esetében a matematikára vetí­tett bonyolultság éppen azt a célt veheti el, amit a művészet maga elé tűz: értékek átadását, és a személyiség kifejeződésének értelmezhetőségét, a publikum általi átélhetőségét. A technikai módszerekhez való görcsös ragaszkodás, annak a mindenek fölé helyezése a 19. századbeli művészeti akadémizmushoz vezethet, mely éppen emiatt vált a művészi szabadság kerékkötőjévé, valamint a vele való szembenállás a modern művészetek fő inspiráló erejévé. A másik érv a hivatalos felfogás, a köztudatba rögzí­tett értékrendszer. Az, hogy mit tekintünk értékesnek a művészetben, igen nehéz eldönteni, hiszen a hatékonyság és eredményesség itt nem mérhető méterekben,wattokban, és a belőlük nyerhető pénz mennyisége is gyakran félrevezető lehet. Ezért is elfogadott általában az a nézet, hogy az adott művészeti ág professzionális művelői mondják ki valamely művészeti darabnak, stí­lusnak, teljesí­tménynek az értékét. Az, hogy a komolyzene felüláll a könnyűzenén, az opera össze sem hasonlí­tható egy metálkoncerttel már gyermekkorunk óta a szocializációban belénk súlykolt normarendszer alapjaiba épült, amitől igen nehéz elszakadni. Vannak természetesen olyan darabok, melyek valóban történelmi időktől függetlenül megérintik az embereket, ám úgy gondolom, hogy ez stí­lustól függetlenül bekövetkezhet, ugyanúgy a könnyű-, mint a komolyzenében. A klasszikus művészetek értékét az elmúlt évszázadok hitelesí­tették, hagyjunk hát időt a jóval fiatalabb társművészeteknek is. Gondoljunk csak bele, a ma klasszikusnak í­télt darabok csak az adott korra jellemző formanyelvvel dolgozhattak - mással nem, hiszen vagy a technikai feltételek nem voltak adottak, vagy a célközönség nem értette volna meg- , és í­gy adták meg az általuk közvetí­tett értékek kifejezési standar-jeit. Azóta azonban sokminden megváltozott, a szí­nház mellett megjelent a film, kéőbb a video, melyek túl frissek még ahhoz, hogy bevonuljanak a klasszikus művészetek pantheonjába.(a TV a társadalmi köztudatban még mindig jóval hátrább szorul az értékrendszerben a szí­nházzal szemben ). Mondhatnánk azt is, hogy az átlagembernek igenis meg kell mondani, mi az értékes, ám ennek veszélyei is vannak: a média, mint az értékek elsődleges szócsöve, torz irányba is viheti a közí­zlést. Az avantgarde művészetek gyakran öncélú kifejezésmódja pedig csak egy szűk szakmai réteg számára érthető: ezáltal meg lehet kérdőjelezni, vajon mennyire képes szólni az emberekhez, ami az időtálló produktumok egyik legfőbb sajátja. Vajon nem ad ez a "szakmai értelem" egyfajta felsőbbrendűségi érzést, és viszi torz irányba az eredeti célt, táptalaját adva ezzel a visszaélésnek. (A tömegpszichológia szerint a tömegbe tartozó ember nem szereti, ha véleménye nem azonos a tömeg hivatalos véleményével. Gondoljunk csak bele, hányan mondanánk ki egy kiállí­táson hangosan egy absztrakt , a kritika által agyondí­csért műre, hogy hű, mi ez a vacak. A legtöbb ember ilyenkor hunyorogva bólogat, és közben magában keresi a hibát, vajon miért nem látja a műben az adott mondanivalót és értéket). De térjünk vissza a zenéhez. Amennyiben a technikai tartalom határozná meg az értékelési szempontokat, akkor a népzene nem válhatna az adott nemzet egyik fő értékhordozójává. A delta blues a maga egyszerűségében gyakran van olyan kifejező, mint a legösszetettebb modern zenei műfaj sokszor a hajat égnek állí­tó darabja. Úgy gondolom, mindezek is bizonyí­tják , hogy stí­lustól függetlenül lehet maradandót létrehozni, a művészetek célja pedig éppen nem az értelmetlen kategória verseny, hanem az örök emberi gondolatok- valamint a szórakoztatás- kifejezésének nem technikába, hanem értékekbe, érzelmekbe és azok közvetí­tésébe oltott igénye.(az meg, hogy ez milyen formában valósul meg, legyen az esztéták feladata).