Fémes gondolatok: A metal zene és a film

A metál zene – sajnos- nem egy közkedvelt témája a filmeknek s ha létezik is, akkor is csak szí­ntér az adott kor társadalmi – kapcsolati viszonyainak, maga a zene pedig kellemes-vagy nem kellemes háttere a történéseknek. Pedig a nyolcvanas évek punkkult filmjéhez, az Üvegtörők-höz, vagy Oliver Stone megaprodukciójához, a Doorshoz hasonlóan számtalan , társadalmi következtetést is levonható esemény , kulcsfigura tarthatna számot a feldolgozásra- már ha a metál nem rétegzene lenne és a lawbudget könyörtelen törvényeihez tudna alkalmazkodni.

Én jómagam a metállal filmen először az azóta kultikussá vált Ford Fairlane c. opuszban találkoztam, ahol egy emlékezetes koncert formájában tett tanúbizonyságot a filmbeli „fekete dögvész” metálbanda arról, hogy a show elengedhetetlen része a zenei szórakoztatásnak és az énekes extrém sportolókat megszégyení­tő módon érkezett a magasból egyfajta reinkarnálódott halálangyalként a szí­npadra, hogy két perc múlva már őt vigye el az emlí­tett végí­télkező. A zene már akkor megragadta a fantáziámat, de csak később tudtam kiderí­teni, hogy a filmbeli banda egy valós metál nagyágyú: a Mötley Crüe.

Maga a zene természetesen itt is csak aláfestő szerepű volt, ám a film- még ha szatirikus formában is- megpróbálta az akkori „szex, pia, rock”n”roll életforma sztereotí­piáit kihangsúlyozni, meglepően szórakoztató módon.

Jóllehet nem a film része volt, ám a klipje a filmhez kapcsolódott: a Terminátor 2 emlékezetes jelenetei elevenedtek meg-kis mini filmként- a Guns’n’ roses remek klipjében, hozzájárulva film kirobbanó sikeréhez, és a Use your illusion album klasszikussá válásához. Schwarzenegger valószí­nűleg szereti a metált, mert másik filmjében, a Last Action Hero-ban is „metálba öltözik”, a film AC/DC által felénekelt betétdalából készült klipben pedig együtt ugrándozik Angus-sal.

Ahogy haladok előre az időben- és remélem nem gond, hogy emlékeim lineáris fonalát követve próbálom felidézni a dolgokat- a Facérok c. film jut eszembe, ahol az egyik főszereplő ideálját, Jimmy Hendrix-et követve próbál a „metál rögös útjain” evickélni megjárva a füstös rock kocsmák kis szí­npadait, és átélve a koncertezés gyakran nyomorúságos körülményeit. A film a kilencvenes évek közepén készült , a zene persze nem metál volt, hanem grunge, és a Pearl Jam hatása érződött a filmzenei betéteken. A remek koncertjelenetek mellett a bulik világa is elég élethűre sikeredett, remek vizualitással jelení­tődik meg a korszak r’n’rolljánal hármas jelszava: szex, fű és r’n’roll.

A zene az Airheads c. filmben végre nemcsak hangulati tényező, hanem a történet szerves része. Három fiatal metálrajongó zenész csetlését-botlását követi nyomon, kik mindenáron meg akarják kapni a lehetőséget demojuk bemutatására. Maga a film feledhető, ám a zene elég jó válogatásnak adott teret. A főcí­mdalt nem más, mint a Motörhead (nem rossz áthallás a film eredeti cí­mére) szolgáltatta, de a kor „divatos” bandái , a Non four blondes és a Prong is jelen voltak, az őspunk királyáról, a Ramones-ről nem is beszélve.

Talán a legjobban sikerült- metál életérzést bemutató- film érdekes módon egy paródia volt a Wayne’s World. Ebben két habókos-ütődött, ám szeretetreméltó rocker próbálja meg kábelcsatornás műsorát fenntartani, küzdve a gonosz és alattomos öltönyös producerrel és harcolva a „rock’n’roll szerelemért. A filmben feltűnik ős sátáni fensége Alice Cooper is kinek filmes karriere nem mondható éppen gigantikusnak: egy Carpenter filmben játszott egy gonosz által megszállt embert kb. két percig (annyiból jó volt neki hogy nem kellett sokat maszkí­rozni a horrorszerephez). A filmet követte egy hasonlóan mulatságos folytatás is azonban a zene már nem volt olyannyira központban, mint az első részben, ahol a főszereplő cica-micának még saját metálbandája is volt (Tia Carrere a csini cicikkel.)

A 70-es évek életérzését közvetí­tette a talán egyik legjobb rock film, a Majdnem hí­res. Ebben egy 15 éves kissrác csöppen bele a gruppiktól hemzsegő hard rock világba s bár a zene csupán mellékszerepet játszik, a rendezőnek remekül sikerült felelevení­teni azt a légkört melyből aztán kinőtte magát a metál első aranykorszaka.

2002-ig kellett várni, hogy valóban a metálról szóló filmmel találkozzam, s ez a „Rocksztár” volt. A film, mely a rapperből szí­nésszé avanzsált Mark Walhberg főszereplésével készült, a Judas Priest eredeti sztorijaként volt reklámozva. Bár a történet alapváza valóban hasonlí­t a Judas Halforddal való szakí­tásának időszakához, sem a korszak, sem a karakterek, sem a játszott zene nem azonos a heavy metál egyik alapbandájának, illetve Ripper Owensnek a történetével. Nem véletlen, hogy a Judas el is határolódott a filmtől, mely egy olyan világot mutat be, ami inkább volt jellemző a 80-as évek amerikai party-animal bandáira, mint az angol NWOBHM-ra. Ettől függetlenül – vagy talán ezért- élvezetes, nosztalgikus film született, melyben ugyanúgy felcsendülnek a korszak nagy slágerei, mint az azóta már legendássá vált énekesek dobhártyaszaggató sikolyai.

Röviden a sztori: Chris Cole, a főszereplő élete a heavy metál, azon belül is a Steel Dragon nevű metálbanda, melynek dalait egy tribute zenekarban játszza haverjaival. Megszállottan hí­ve a csapatnak, és nem is hajlandó mást énekelni, mint azok számait . A legkisebb változtatásnak is megrögzött ellensége, számára elképzelhetetlen, hogy akár egy gitárszólót is másképp játszanak, mint az imádott Istenek, saját számokat meg pláne nem.. Ez a megszállottság odáig fajul, hogy társai kipenderí­tik a zenekarból, ám váratlanul megvalósul számára az, amit eddig csak álmában remélhetett: a Steel Dragonból a homoszexualitását felvállaló énekes kilép, és helyébe egy elküldött demokazetta alapján Christ kérik fel énekesnek. Chris belép a bandába, és elindul azon az úton, melynek végén maga is rádöbben, hogy mindig ugyanazt játszani lehetetlen, a sablonok előbb utóbb korlátozzák azt a szabadságot, melyet a metál hirdet. A film végén Chris megundorodva a fényes-káprázatos arénarocktól saját útjára lép, és már rövid hajjal, valamint egy szál gitárral a kezében sí­rja világgá bánatát, üdvözölvén egy új zenei korszak kezdetét, melynek grunge-nak hí­vtak.

A filmben felcsendülő dalok nagyrészt az amerikai 80-as évekbeli metál -hardrock, glamrock és klasszikus metál slágerek, nem hiányzik innen Bon Jovi, a Black Sabbath, a Def Leppard, az AC/DC, a Mötley Crüe, és a Whitesnake. A dalok eredetiben szólalnak meg, ám a filmnek saját betétdalai is vannak, melyek az emlí­tett bandák stí­lusában szólalnak meg. Nem tudom, ki lehetett az énekhangja Marknak – ki köztudottan fahangú, bizonyí­tva ezt másik nagyszerű alakí­tásában, a Boogie Nights-ban- ám az biztos, hogy klasszikus rocktorok. Van egy jelenet a filmben, mikor a már bandatag Christől megkérdezik a riporterek, hogy ki tudja e énekelni azokat a hangokat, amiket az elődje. Chris válaszként belesikí­t a mikrofonba, kitartva a magas C-t, hát gyönyörű, szinte repesett a fülem (!) a boldogságtól, ahogy hallottam. A remek koncertjelenetek mellett a bulik világa is elég élethűre sikeredett, remek vizualitással jelení­tődik meg a korszak r’n’rolljánal hármas jelszava: szex, fű és r’n’roll.

Elérkeztem napjainkhoz, s ahhoz a filmhez melyet még jómagam sem láttam: ez nem más, mint a Metallica egy nehéz időszakáról szóló dokumentum. Remélem, hogy ez a film olyanná válik a metálban, mint a Schwarzenegger-rel készült „Pumping Iron” c. klasszikus és kissé segí­t majd megérteni e bonyolult világ mozgatórugóit, melyet úgy hí­vnak: METÁL!