HOUSE OF LORDS - Cartesian Dreams

írta JLT | 2009.09.26.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Frontiers Records

Weblap: www.jameschristianmusic.com

Stílus: hard rock

Származás: USA

 

Zenészek
James Christian - ének Jimi Bell - gitár B.J. Zampa - dob Chris McCarvill - basszusgitár Közreműködik: Tommy Denander - billentyűk, gitár
Dalcímek
01. Cartesian Dreams 02. Born To Be Your Baby 03. Desert Rain 04. Sweet September 05. Bangin' 06. A Simple Plan 07. Never Never Look Back 08. The Bigger They Come 09. Repo Man 10. Saved By Rock 11. Joanna 12. The Train (bonus track)
Értékelés

Amikor a tavalyi mestermű, a Come To My Kingdom megjelent, (telhetetlen ember lévén) rögtön kitört belőlem a szokásos - bárcsak már itt lenne a következő - felkiáltás, ám arra legszebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy erre mindössze egy évet kell majd várnom. Ugyan a zenekar a velük készült interjúkban emlí­tette, hogy akár három albumra elég nótát í­rtak, ezt azonban inkább csak marketing fogásnak gondoltam. Úgy látszik, rosszul számoltam, amire kézzel fogható bizonyí­ték az új House Of Lords album a Cartesian Dreams, ami már az újkori "Lordok" harmadik nagylemeze. Nem véletlenül használom az újkori jelzőt, hiszen mint az közismert, a régi, legendás felállásból mára "csak" James Christian mesterdalnok maradt meg, de az Ő személye tulajdonképpen garancia a minőségre. Ezzel természetesen nem akarom elvitatni Lanny Cordola, Ken Mary, Chuck Wright (akik a pletykák szerint újra együtt terveznek valamit), és a mára kaszinó igazgatóvá lett Gregg Giuffria érdemeit, hiszen a korai mesterművekben elévülhetetlen érdemeket szereztek, azonban ők egy korábbi ellentét miatt már nem zenélnek a bandában, ami egyrészt szomorú, mert kitűnő muzsikusok, viszont a mostani felállásnak sem kell szégyenkeznie. Persze akadnak olyanok, akik szerint ez már nem "az a" zenekar, amiben kétségkí­vül igazuk is van. Ám ha azt a tézist vesszük alapul, hogy az énekes a zenekar arca, akkor mindenképpen vokalistánk a kulcsfigura, hiszen Ő viszi tovább a House Of Lords nevet. (Volt ugyan némi jogi herce-hurca a név körül, de mivel a kiadó birtokolja a nevet, í­gy James teljesen törvényesen használja ezt a "márkanevet"). Mint emlí­tettem a mostani "line up" is bizonyí­totta már létjogosultságát, olyan remek albumokkal, mint a tavaly megjelent lemez, vagy a 2006-os Wolrd Upside Down. A felállás továbbra is stabil, vagyis továbbra is "velünk van" Chris McCarvill basszusgitáros, a remek dobos, BJ Zampa, és a d'Artagnan-i fizimiskájú gitárhős Jimi Bell. Nem véletlenül használom a gitárhős jelzőt, mert amit ez a fazon művel a lemezeken és a koncerteken az egyszerűen káprázatos. Nem az a fajta művészieskedő, sokszor öncélú húrnyűvő, hanem egy abszolút a zenét és a társakat tisztelő, kiválóan képzett gitáros. Pont annyit játszik, amennyit kell, tevékenységével teljes egészében kiszolgálja a zenét. Nincs mese, be kell látnia még a kétkedőknek is, hogy remek igazolás volt Jimi Bell. És akkor ott van a főhős, a 80as évek egyik kiemelkedő énekese, James Christian. Zengtem már ódákat a hangjáról, és beszéltem csodálattal kvalitásairól, úgyhogy a tiszteletköröket most mellőzném. Térjünk hát rá a hetedik stúdióalbum, a Cartesian Dreams milyenségének vizsgálatára. Természetesen az első impulzus, ami ilyenkor érheti az embert, az a körí­tés, a külcsí­n. Nos ahogy azt már megszokhattuk tőlük, ismét egy szépen megtervezett és kivitelezett borí­tóval találjuk szembe magunkat. Vizuális és igényes, felesleges cicomáktól mentes grafikus munka, mint ahogy azt már megszokhattuk a lordoktól. Most pedig jöjjön a benne található muzsika. Tulajdonképpen már az első hallgatás után leszűrhető, hogy itt bizony szó sincs kí­sérletezgetésről és újí­tgatásról. Vagyis megmaradtak a jól bevált receptnél, a dallam (és refrén) orientált, melodikus hard rocknál. Az előző korong abszolút siker volt, jó lemezeladási mutatókat produkált, és a közönség is teljes mértékben "megkajálta", í­gy nem is volt igazából miért változtatni. Persze azért ezek az adatok nem mérhetőek mondjuk a Sahara népszerűségéhez, de a mai helyzetben százezer fölötti eladott lemez igencsak jónak mondható. Szóval a zene maradt a már bejáratott, jól megszokott stí­lus határai között, ami a fanatikusoknak biztos jó hí­r. Vagyis mégsem annyira. Noha katasztrófa nem történt, ám időnként sajnos felfedezhetőek hiányosságok kreativitás és ötletesség terén. Az első nóta rögtön meglepetések nem túl kellemes árnyalataival ér el minket. Egy már milliószor hallott riffel indul a nóta, de egy olyannal, aminél még én is rosszallóan felhúztam a szemöldökömet, és megkérdeztem magamtól, hogy ez vajon miért kellett? Nem hiszem, hogy rá lennének szorulva egy ilyen "eltulajdoní­tásra". Persze a nagy í­vű refrén, és James előadás módja kozmetikáz valamit, de azért még ez nem az igazi. Viszont a második dal a Born To Be Your Baby már a régi időket idézi, szövegileg és zeneileg is egyaránt. Mintha még mindig a legendás Gene Simmons állna a hátuk mögött. Tiszta 80as évek retro dal, lendületes, dögös, erősen slágergyanús lehetne, ha nem 2009et í­rnánk. A soron következő a Desert Rain nem lett rossz, keményen riffel a jó Jimi, a fejmozgás rögtön beindul, ám el is múlik abban a percben amint elérkezik a refrén pillanata, mely úgy érzem, nincs igazán összhangban a nóta többi részével, szerintem kissé túlkombinálták, avagy túldallamosí­tották. Külön-külön a kettő egészen kiváló lenne, de í­gy összemosva nem olyan meggyőző a számomra. Sweet September. Naná, hogy ilyen cí­mmel ez egy ballada. Ez sem mondható gyengének, de az olyan "csemegéktől", mint a Cant Find My Way Home, vagy az Another Day From Heaven azért elmarad. Ezzel szemben a Bangin már kielégí­ti minden várakozásomat. Nos, ez a dal az amire nyugodtam ráillik a stadion rock jelző. Az ilyen nóták megérdemelnék, hogy több tí­zezer üvöltse őket egy koncerten. Izgalmas gitártémával indí­t a Simple Plan, amiben ismét Jimi megoldásai az emlékezetesek. A kissé elszállós refrén, és a cí­m ismételgetése egy idő után már fárasztó lesz, és ezt még az sem ellensúlyozza, hogy hibátlan énekesi teljesí­tményt hallhatunk. Amikor meghallottam a Never Look Back kezdésénél felbukkanó hangsúlyos billentyű futamokat nagyon megörültem, hiszen ez a hangszer a régi lemezeknél fontos szerepet töltött be, ezért is öröm, hogy egy ilyen dalt is összedobtak. A dal egyébként kifejezetten jó, lüktető a ritmusa, és itt érvényesül leginkább Christian nem elhanyagolható hangterjedelme. Elérkeztem a kedvenc nótámhoz a galoppozó ritmusú, már-már kissé metalos riffel megáldott The Bigger They Comehoz. Na itt jön az a csodálatos dallam világ, amiért fanatikus rajongója vagyok a Lordoknak. Ilyen kolosszális énekdallamok és mesterien kivitelezett refrénért érdemes hallgatni ezt a zenét. Csodálatos dal! Ha nem is dobálom a hátasokat a Repo Manre keresztelt számtól, mégis Robin Beck vendégeskedése miatt emlékezetes tud maradni. Ismét csak azt kell mondanom, hogy egy olyan szerzemény következik ami biztos rock himnusz lehetne ha mondjuk úgy húsz évvel ezelőtt születik. A Saved By Rockban újra megjelenik Beck művésznő, aki csodálatos hangjával minden nótának képes egy plusz szí­nt adni: í­gy tett ezzel a picikét southern-es feelingű dallal is. Hát nem hittem volna, hogy valaha is ezt fogom mondani, de a Joanna cí­mű dalról nekem bizony a ZZ Top ugrott be, leszámí­tva az "ooooh-zós" refrént, hiába, a gitártéma, a tempó az öreg szakállas mestereket idézte fel bennem. Bónuszként került az albumra a The Train cí­mű szerzemény, ami ismét egy ballada, de ez egy fokkal ötletesebb, mint a korong másik ilyen jellegű alkotása.

Pontszám: 7.5

Legutóbbi hozzászólások