Új munkatársat köszönthetünk a csapatunkban, Túri Csaba (turisas) személyében, aki nem kisebb feladatra vállalkozott, mint bemutassa egy tragikus sorsú, ám annál nagyobb tehetségű gitáros életét és eddigi munkásságát.

Jason Becker neve elsősorban a gitárfanatikusok körében ismerős. Tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy alig húszéves, amikor David Lee Roth felkérésére ő foglalja el az ex-Van Halen énekes csapatából távozó gitárzseni, Steve Vai helyét a David Lee Roth Band-ben.
Hogy életműve és ismertsége mégsem olyan jelentős, mint akár az előbb említett művészé, annak tragikus oka van. Becker meredeken felfelé ívelő zenei pályafutása 1990-ben új fordulatot vesz; az orvosok amiotrófikus laterális sclerosist diagnosztizálnak a fiatal gitárosnál…

Jason Becker 1969-ben született a kaliforniai Richmondban. Zenész családba születik, így Jason már öt éves korában elboldogul a hangszerrel, 12 évesen pedig az iskolában és kisebb kávéházakban fellépve szórakoztatja a hallgatóságot. 17 évesen barátjával, a későbbi Megadeth gitáros Marty Friedmannal megalakítja Cacophony nevű zenekarát, amely újszerű megszólalásának és a két zenész jellegzetes, egyéni dallamvilágának köszönhetően komoly elismertségre tesz szert, elsősorban szakmai körökben.

1989-ben meghívást kap David Lee Roth zenekarába, a távozó Steve Vai helyére. Ennél nagyobb kitüntetés aligha érhet gitárost ebben az időben, hiszen az együttes Amerika és a világ legnagyobb arénáiban játszik, slágereit folyamatosan játsszák az amerikai rádiók, nem beszélve arról, hogy a pótolandó gitáros azért mégsem akárki. Még ebben az évben a tekintélyes „Guitar Magazine” szaklap olvasói a „legjobb feltörekvő gitáros” címet szavazzák meg neki.

Jason Becker 20 évesen szinte mindent elér, amit gitáros elérhet.
Ezt követően új zenekarával stúdióba vonul, hogy felvegyék a soronkövetkező David Lee Roth lemez dalait, ám Becker nem tud teljes erővel a munkára koncentrálni. Különös zsibbadást érez a bal lábában, amivel igyekszik nem foglalkozni, ám mivel a remélt javulás helyett napról napra gyengébbnek érzi magát, orvoshoz fordul panaszaival. A diagnózis: amiotrófikus lateralis sclerosis, másnéven Lou Gehrig-kór.
Az ALS során a motorikus neuronok pusztulnak el, ami a mozgásképesség fokozatos romlását okozza. Az agy többi része azonban továbbra is kiválóan működik, így az értelmes ember egy többé nem működő testbe van bezárva. Lassan az összes mozgás megszűnik, végsőként a légzés. A korra jelenleg nincs gyógymód, a várható élettartam pedig a diagnózistól számított 3-5 év.

Becker családja összeroppan a hír hallatán, nem úgy a gitáros, aki azonnal visszarepül Vancouver-be, hogy folytassa a „A Little Ain’t Enough”lemez stúdiómunkálatait. Egy-egy gitárrésznek többször is nekikezd, újra és újra próbálkozik, hogy a végeredmény hibátlan legyen. Ekkor már egész testében gyenge, többször elesik, de egyetlen barátját kivéve senkinek sem szól a betegségéről. A lemezfelvételei befejeződnek, Becker már folyamatosan remegő kézzel, minden erejét összeszedve tökéletesen feljátssza a gitártémákat. Szinte hihetetlen, de ebben az állapotában olyan gitárjátékot produkál, amire – minden túlzás nélkül- egészségesen is csak kevesen képesek. A címadó „A Little Ain’t Enough”, vagy az „It’s a Showtime!” ritmusozása és szólója egyaránt mestermunka, vagy egy kicsit több is annál. Szinte hihetetlen, hogy mindezt, egy saját képességeinek töredékét birtokló és folyamatosan lebénuló ember játszotta lemezre. David Lee Roth-nak vannak ugyan sikeresebb kiadványai, de az előbb említettek miatt ez a korong – legalábbis számomra – örök emlék és kincs.
A lemez megjelenését követően nincs tovább értelme a titkolózásnak. Mindenki számára láthatóvá válik, hogy nagy a baj, Becker súlyos és gyógyíthatatlan beteg. Az annyira vágyott turnéról már természetesen szó sem lehet.
Mivel egyik kezére már teljesen lebénul, szembe kell néznie az elfogadhatatlannal: soha többé nem vehet gitárt a kezébe.

Becker nem adja fel. Egyik kezét használva billentyűs hangszereken komponál zenét szimfónikus zenekarra, énekhangra és gitárra. A megvalósítás és végső formába öntés azonban javarészben zenészbarátaira marad, szerzeményeit ők játsszák fel lemezre. A kiadvány „Perspectives” címmel 1995-ben jelenik meg Japánban, majd Eddie Van Halen személyes közbenjárására egy vezető lemezkiadó cégnél az egész világon.

A szerzeményekről a már tolókocsihoz kötött Becker a következőket mondja: „Kétségkívül eltűnt valami nagyon fontos az életemből, de a betegségem egyúttal hozzásegített a bennem lévő zeneiség kiteljesedéséhez. Hiszek benne, hogy meggyógyulok, de ha nem, azt is elfogadom. Valóban, a lemezen hallható zene egyszerre fájdalmas és gyönyörű, és ténylegesen nem sok köze van a rockzenéhez. Egy lelkileg nagyon erős muzsikus belső vívódásainak, átalakulásának és akaraterejének magávalragadó zenei lenyomata.
1996-ban Beckernek már egyre nagyobb gondot okoz a beszéd, néhány hónap múlva már beszédképtelen és lélegezni is csak nagy nehézségek árán tud. Gégemetszést hajtanak végre nála, egy műanyagcsövön keresztül táplálják, ám állapota tovább romlik. Kórházba szállítják, ahol a klinikai halál állapotába kerül. Két hét vegetáció után az orvosok legnagyobb megdöbbenésére magához tér, sőt vizsgálati eredményei is javulnak. Bár továbbra is teljesen beszéd és mozgásképtelen, leveszik a lélegeztetőgépről, sőt egy édesapjával kidolgozott módszernek köszönhetően kommunikálni is képes környezetével. A módszer lényege, hogy egy számítógép leolvassa a szemmozgását, és a két szem egy-egy mozdulatához az abc egyes betűit rendelik. Ezáltal viszonylagos gyorsasággal tud mondatokat alkotni. A módszer működőképesnek bizonyul, hiszen az eljárás továbbfejlesztésével sikerül a számára legfontosabbat is megoldani. A szemmozgáshoz rendelt hangjegyek segítségével ismét képes zenét szerezni, Ez a zene, barátja Marty Friedman szerint, csak a legnagyobb zeneszerzők alkotásaihoz mérhető. Amerikában már bemutatásra is került, reménykedjünk abban, hogy hamarosan még szélesebb kör számára is elérhetővé és ismertté válik.

Jason Becker azon kevés rockzenészek egyike, akik nemcsak gitárjátékuk miatt, de emberi nagyságuk okán is példaképként állhatnak a jelen és jövendő gitárosai előtt.

turisas

Lemezajánló:

CACOPHONY: GO OFF!
Megjelenés: 1988
Kiadó: Shrapnel

Zenészek.
Marty Friedman-gitár
Jason Becker-gitár
Deen Castronovo-dobok
Peter Marrino-ének
Jimmy O’Shea-basszus

Dalok:
1.X-Ray Eyes
2.E.S.P.
3.Stranger
4.Go Off!
5.Black Cat
6.Sword of the Warrior
7.Floating World
8.Images

A 80-as években felbukkanó gitárhősök megjelenése a maga idejében forradalomnak számított, csakúgy, mint a 90-es évek elejének nagy rockzenei trendváltozása, ám azzal a jelentős különbséggel, hogy amíg a grunge az őszinteség jegyében mindent megtagadott abból, ami néhány évvel korábban még a rockzene lényegét jelentette, az új gitáros nemzedéknek akkor eszébe sem jutott, hogy az elődök zenei örökségét kiradírozza a zenei köztudatból. Ennek ellenére a „gitárhős” kifejezés a mai napig sokszor szitokszó, a zenei individualizmus és egoizmus szinonímája, a zenében megfogalmazandó érzelmekre leselkedő legnagyobb veszély. –Minimalista világban élünk, úgyhogy kár csodálkozni!
Az évtized legelején elsőként Eddie Van Halen és a fiatalon tragikusan elhunyt Ozzy gitáros, Randy Rhoads demonstrálta gitárjátékában azt, hogy a blues alapú rockgitározás mellett létjogosultsága lehet, egy főleg klasszikus-zenei gyökerekből táplálkozó új játékstílusnak is. Az újfajta megközelítés egyre több gitárost sarkallt a hangszer és zeneelmélet még alaposabb megismerésére. Yngwie Malmsteen szenzációs Rising Force című lemezének megjelenése után (1984) pedig egyértelművé vált, hogy akár énekes nélkül is teljes értékű rockzenei produkciókra lehet számítani a jövőben.
A Jason Becker és Marty Friedman (ex-Megadeth) által 1986-ban megalakított Cacophony ugyan nem instrumentális zenekar, bár mindkét gitáros jelent meg szólóban is a piacon. A csapat tipikus példája annak, hogy egyes zenekarok korukat megelőzve hoznak létre minőségi zenei produktumokat. Ha a két Cacophony lemez évekkel később kerül piacra, biztosan nagyobbat durran. Ezek a dalok jobb megszólalással fejeket tudtak volna leszakítani, amit pedig a két gitáros és Deen Castronovo dobos művel, az trendektől és koroktól függetlenül is lenyűgöző. Akkor, amikor még tilos volt az átjárás egyes stílusok között ez a megközelítés a trash-pártiaknak túl dallamos, a dallampártiaknak túl „karcos” volt, elsősorban az énekes Peter Marrino agresszívre vett rekesztései miatt. Az alapvetően barokk parafrázisokkal operáló neoklasszikus gitározással szemben Jason és Marty dallamvilágában inkább a XIX sz. klasszikusai keverednek egyfajta keleties dallamvilággal. A lemezt záró „Images” pl. Debussy ihlette darab. A gitárjátékon érződik, hogy az elkövetők nem „csak” gitárosok, hanem minden területen képzett, nagybetűs Zenészek. Ilyen felkészültségű páros azóta sem jelent meg a színtéren. Felfogni is nehéz, hol tartanának mára, ha Jason Becker a lemez megjelenését követően két évvel nem bénul le egy ritka betegségben, ami a mai napig tolókocsihoz köti.
A riffelős és megjegyezhető refréndallamokkal rendelkező, nem szájbarágósan ritmizált számok központi helyén mégiscsak a szólószekciók vannak, de így is van ez jól. Ha pedig valaki nem talál érzelmet a két zseni játékában, az magára vessen, vagy hallgassa meg Szigeti Ferenc (Karthago) Jimmy-feldolgozásokat rejtő klasszikus-gitár lemezét.

turisas