Cain's Offering: Gather The Faithful

írta Mike | 2009.08.05.

Megjelenés: 2009

 

 

Kiadó: Marquee/Avalon & Frontiers Records

Weblap: www.cainsoffering.com/

Stílus: Heavy Metal

Származás: Finnország

 

Zenészek
Timo Kotipelto – ének Jani Liimatainen – gitárok, billentyűk, vokálok Mikko Harkin – billentyűk Jukka Koskinen – basszusgitár Jani "Hurtsi" Hurula – dobok
Dalcímek
01. My Queen Of Winter 02. More Than Friends 03. Oceans Of Regret 04. Gather The Faithful (instrumentális) 05. Into The Blue 06. Dawn Of Solace 07. Thorn In My Side 08. Morpheus In A Masquerade 09. Stolen Waters 10. Tale Untold (bónuszdal) 11. Elegantly Broken
Értékelés

Amikor az egyszeri ember meghallja az enyhén giccs-í­zű supergroup, ne adj' isten all-star-band kifejezéseket, két fejvakargatás között azt sem tudja, örüljön-e neki, vagy ne, merthogy: összejön sok jó és tehetséges koma, bedobják, amijük van (bí­zzunk benne, hogy csak a tehetségüket), majd valami döbbenetesen nagyszerűt kotyvasztanak boszorkánykonyhájukban; ám a másik oldal már félve tekint az efféle zengzetes szódobálásokra, elég csak a kétezres évek közepének Real Madridját felhozni, amely csapat papí­ron maga volt a Galaktikus Sztárbrigád, aztán a nemzetközi eredmények csak nem jöttek... De emlí­thetném a frissen verbuvált, valóban világsztárokból álló Chickenfootot is, akiknek nemrégiben megjelent bemutatkozó CD-jük kissé rutinszagú és ötlettelen szoba-rockot rejt.

Tehát e fenti focis hasonlat nyilván túlzó kissé, mert bár a debütáló Cain's Offeringben legalább két darab – csúnya szóval – "kvázi-sztárt" számolhatunk, nevük hallatán azért nem lesz tolongás a fájlmegosztókon és a lemezboltokban (egy Real-meccsen meg mindig). Pedig most itt molyolgat két ex-Sonata Arcticá-s siheder, no és az a Timo Kotipelto, aki főállásban az utóbbi évek egyik legnagyobb rock-szappanoperáját kanyarí­tó Stratovariusban rendez sikolyversenyt a denevérekkel. És úgy néz ki, mint David Duchovny, lóhajjal. Szóval, ha az ilyenféle arcok összeborulnak, mindig nagy a várakozást enyhí­tendő körömrágás meg az elvárás. Kérdés, ama léc leveretik-e avagy sem?

No, nézzük. Azok a fránya borí­tók! Hát elsőként nem azt látja meg a szem? Dehogynem! Nem mondanám, hogy Káinék bemutatkozása vállalhatatlan firkálmányt kapott a fedőlapra, ám ez a fajta koncepció annyira elkoptatott már, mint a trendi oldallánc a zenészeken. Jóllehet e műfaj szinte kötelező velejárója, ezúttal nincs szimfonikus intrózgatás, nincs narrátor-szerepben tetszelgő nagypapi, aki a sárkányok párzásáról mesél nekünk dörmögő hangon – ami van: azonnal berobbanó speed metal a My Queen Of Winter képében. Nem kell aggódni, szolid-szelí­d kis zenebona ez, nem az a fajta nyers, thrash-közeli pusztí­tás, amely például a "Walls Of Jericho"-korabeli Helloweent jellemezte; ettől függetlenül lendületes, európai galoppmuzsika, szó se róla! Látszik azért, hol is van az a kutya elásva: mintha a régi Sonata Arctica illetve a szintén középkorszakos Stratovarius fiatalos hévvel elővezetett, ártatlan keménységű (azaz: puhaságú) sebességmániái köszönnének vissza ebbéli formában. És Kotipelto már nem is akar a denevérekkel versenyre kelni, nem erőlteti azokat a magasakat. A vastag akcentus viszont ugyanaz: a "spoken" nála még mindig "szpókén", haha!

Menjünk tovább: a More Than Friends-ben hiába vannak kellemetes power metalos riffek, ha az egész számnak annyi súlya van, mint egy rózsaszí­n mignonnak. Popzene ez, semmi kétség! Mondjuk, annak nem rossz, még ha a rádióbarát felfogás négy oldalról nyaldossa is a dalokat. Az Oceans Of Regret diszkós prüntyögése egy nagy tévedés, engem ezzel vallatni lehetne; véleményem szerint az ilyesminek nincs helye egy metal lemezen, legyek bármily liberális is. Ebben a nótában már több a szimfonikus körí­tés, amitől persze rögtön beugrik a Nightwish neve (rájuk azóta haragszom, mióta bevették a műanyag pompon-lánykát, de ettől még ugyanúgy eladnak pár millió lemezt). A negédes dallamok már-már a nyál-kategóriát súrolják, hiába a középtájt felbukkanó thrash-es cséphadarás... Kotipelto pedig – nagy hangi adottság ide vagy oda – borzalmas, ahogy affektál olykor, és sajnos még több í­zben a későbbiekben. Nem egy férfias album ez, na.

A cí­madó szám egy instrumentális darab, filmzene-jellegű betétekkel, lassabb és gyors részek váltakozásával; még jó, hogy csak négy perc, mert kevés izgalmat rejt. Az Into The Blue lehetne a következő meleg-felvonulás himnusza; nem akarok megbántani senkit, de itt már kilóg az a bizonyos lóláb: ez a puncs-puha pátoszban pancsoló ballada olyannyira szirupos, hogy lavórt kellett tennem a hangfalaim alá. Elvégre nem lehet mindenki Michael Weikath, aki '87-ben megí­rta a műfaj talán legszebb lí­ráját A Tale That Wasn't Right cí­mmel... A csorbát a Dawn Of Solace-szel sikerül némiképp kiköszörülni: jófajta speed metal-gránát ez, a korong egyik, ha nem a legjobbja! (Igaz az is, hogy egy szemernyi eredetiség nincs benne, ezeket a kapkodós témákat a Sonata Arctica tí­z évvel ezelőtt megí­rta a Blank File képében.)

Jön a Thorn In My Side, és jön vele együtt a Nightwish-hatás, de ez most egész megkapó. Sláger a javából, koncertek favoritja lehet a nagyí­vű refrénje illetve a menetelős tempója révén. A Morpheus In A Masquerade-nek csak a cí­me jó, maga a szám unalmas, mint egyszeri embernek a Tőke; Kotipelto úr pedig ismét nazálisan nyafog, ez hogyhogy senkinek sem tűnt fel a stúdióban? Ráadásul a dallamai itt (is) hajmeresztően kisiskolások, sokszor olyanok, mint egy bugyutácska gyermekmondóka. Azt meg végképp nem értem, miért kellett hét percig húzni. Lapozzunk is hamar! A Stolen Waters úgy kezd, mint a Helloween I Want Out-ja, aztán van egy csipetnyi power zúzda, és nagy sajnálatomra – igen, igen! – a verzékben megint jön a slájmtenger á la Kotipelto. Legalább a refrént tisztességgel megí­rták, és a szólókra sem lehet panasz, Jani Liimatainen teker rendesen... Jut eszembe: noha az európai melodikus heavy metalra jellemzőek a túlburjánzott, hosszadalmas (iker)gitárszólók (ahogy például a germán tökfejek esetében is), a Cain's Offering csí­nján bánik velük, jóllehet akadnak szép számmal gitár-billentyű párbajok. Az alig több mint háromnegyedórás lemezt a lí­rai Elegantly Broken vezeti le; kellemes kis dalocska, de nem borzongok bele a gyönyörűségbe. A fránya japánoknak még hozzácsaptak egy bónusznótát a CD-re, mégpedig a Tale Untold-ot, amely egy tipikus speedelés, középtempóval variálva. Szóval mi, többiek nem maradtunk le semmiről...

Pontszám: 6

Legutóbbi hozzászólások