UDO : MISSION N° X

írta garael | 2005.10.22.

Megjelenés: 2005 Kiadó: AFM Records Weblap: http://www.udo-online.de/ Stí­lus: Heavy Metal Származás: Németország
Udo Dirkschneider-ének Stefan Kaufmann-gitár Fitty Wienhold-basszusgitár Igor Gianola-gitár Francesco Jovino-dob
01. Mission N° X 02. 24/7 03. Mean Streets 04. Primecrime On Primetime 05. Eye Of The Eagle 06. Shell Shock Fever 07. Stone Hard 08. Breaking Down The Border 09. Cry Soldier Cry 10. Way Of Life 11. Mad For Crazy
UDO egyike a heavy metal azon csodáinak, aki jóllehet évek óta ugyanazt a menüt szolgálja fel, mégsem válik unalmassá, s a kritika, valamint a közönség is örömmel fogadja lemezeit. Nehéz megfejteni, hogy miért van ez, szerintem a nyilvánvaló tehetség egyik jele, mely csak a legnagyobbak sajátja: Ozzy Osbourne, a Maiden, a Motorhead, lényegében azon ikonjai a metálnak, kik olyanok, mint a tengerparti szirten álló ódon vár, melynek nem árt a nekicsapódó tengerví­z, és a falait belepő zöld moha csak patináját emeli ki. No, ezután a kissé költőire sikeredett kép után lássuk, mit tartalmaz a metál -boszorkány legújabb lemeze. A jól sikerült Accept turné, és a doboscsere az előbb leí­rtak ellenére hatott valamelyest a zenére, melyben úgy érzem,- mégha modernebb formában is-, de jobban visszaköszönnek az Accept nyolcvanas évekbeli jelei. A középtempós döngölésekkel feltálalt megszokott dallamfordulatok gyakran deja vu érzést okoznak a hallgatónak, ám még mielőtt önplágiummal vádolhatnánk a mestert, le kell szögezni, hogy a finoman érzékelhető modern hatások az ezredforduló után is élvezhető jelleggel ruházzák fel a dalokat. A viszonylag funkcionálatlan, kissé western jellegű intro után egy tipikus menetelős UDO szám dörren meg, staccató riffeléssel, és együtténekeltetős refrénnel, lényegében standard törpe nyitány ez, mely azonban nem a manók tánca, hanem a metálhead-eké. Következik a kislemez cí­madó száma, s a szomszéd már kopogtat is, mert a fejemet verem a falba a nyakbiccentő riffek hatására. Igazi kocsmai -metálhimnusz, ahol az ütemeket a söröskancsók verik, és a megemelkedett adrenalinszint hatására megfogdossuk a pincérnő fenekét. Nos, ezek után aztán bepillantást nyerhetünk UDO tudatalatti énjébe is, melynek ví­ziói egy formás brutál szado-mazo-s domina klippben manifesztálódnak, ajánlom minden extrém sexet kedvelő metáltársam figyelmébe. Az ebben a műfajban szokatlanul kemény kliphez persze kemény szám is dukál, melyben UDO, a sex fájdalomkérő rabszolgája még rap-re is ragadtatja magát, gondolom ennek folyományaként kap egy pár kellemesen csiklandó korbácsütést a klipben szereplő bőrrucis sexistennőtől (Komolyan, ennyi bőr láttán szinte azt vártam, hogy Halford is megjelenik a klipben, na, azt hiszem, ez már kiverte volna a biztosí­tékot a legtöbb perverzben is, hehe). A szám egyébként igen jó, a modern ütemek retro-s dallamot vezetnek fel, s a monoton riffek remekül fokozzák a számból feltörő feszültséget. A Primetime on Primetime szintén modernebb riffet vezet fel, melyet már mintha hallottam volna valamelyik korábbi UDO albumon. A megszólaló gitárszóló old school jellege frankón ellensúlyozza a sci-fi hangulatú alapriffelést. Ezután érkezik a kötelező lí­rai, melyben UDO-ék azért mindig erősek voltak. Úgy érzem azonban ez a darab most kicsit sablonosra sikerült, Hell barátom bizonyára örül a dallamokban felbukkanó óóóó-zásnak. A Shell Shock Fever hagyományos gyors UDO nóta, szerencsére nem csak monoton darálás, s jóllehet a refrén nem egy egyedülálló darab, azért kellemesen fogyaszthatóvá teszi a speedelős tempók által felvezetett kalapálós számot. A Stone Hard alaprriffjét tekintve a Solid korabeli Braindead hero c. szám ikertesója, ugyanaz a kissé megeffektezett "ostorsuhogásos" tempó, visszafogott refrénnel. A következő nóta úgy indul, mint egy motoros csürdöngölő, és csodák csodájára az is marad. A második himnusz a lemezen, előre látom, ahogy a motoros találkozókon a német lovagrend modernizált vitézei a Csúd- tó jege helyett a sárban csúszkálva üvöltik majd a refrént. Eztuán ismét egy ballada következik, és úgy érzem UDO újfent saját perverzitását éli ki, melynek megnyilvánulása az orosz kultúrkörhöz való mániás ragaszkodás. Ez persze nem baj, valószí­nűleg ezzel is bizonyí­tja, hogy a metálban megnyilvánul az az internacionalista érzület, melyet a Nagy Testvér hiába próbált kifejleszteni a Varsói Szerződés tagállamaiban. A way of life-ot szintén már megí­rták egy korábbi lemezen, annyira hasonlí­t valamelyik régebbi számukra, hogy szerintem ez inkább feldolgozás , de nem tudok rájönni, hogy melyiké. A zárótétel egy poénosra vett gyors nóta, szintén fülbemászó refrénnel, toporzékolós riffeléssel, sőt meglepetésként még egy vámpí­rsikoly is elhallatszik, úgyhogy kissé elbizonytalanodtam, nem-e a legvámpí­rabb Dani-t hí­vták egyetlen blackáriára vendégszerepelni, s ekkor már érteném a videoklipp kissé beteg jellegét is. Mindent összevetve: az utóbbi évek legélvezetesebb UDO albumát rakta össze a metál szekunder törpéje (az első természetesen Dio), rengeteg régi, jól bevált sablonnal, nyakonöntve némi kis modern jelleggel, és nekem nagyon tetsző videoklip-pel. UDO-ra tehát igazán elmondhatjuk, hogy öregember, nem vénember, ilyen "standard" albumból elbí­rnék még jó párat.
Garael pontszám 9/10

Legutóbbi hozzászólások