Spontán blues: Eric Gales – Paks, Gastroblues Fesztivál, 2019. 07. 06.

A negyvennégy esztendős Eric Gales gitártudására már egészen kiskorában felfigyeltek. Tizenhét volt, amikor elkészítette első albumát. Kezdetben néhány lemeze az Elektra Recordsnál jelent meg, annál a cégnél, mely a The Doors albumait is kiadta. Játszott Carlos Santanával, Eric Johnsonnal, vagy a legutóbbi albumán Beth Harttal. Csakúgy, mint Beth négy évvel ezelőtt, Eric Gales is Pakson adta első magyarországi koncertjét.

Ha meghallgatjuk őt a stúdió falai közt készített felvételeken, majd elmegyünk egy koncertjére, hát ég és föld a kettő közt a különbség. Nem minőségben értem, hanem energiában, spontaneitásban. Igaz, Eric hasít a stúdióban is, de Pakson úgy éreztem, felrobban a színpad. Sokat tanult Jimi Hendrixtől, ez tény. Ő is balkezes, de jobbkezes Fender Stratón játszik, és csakúgy, mint Jimi, ő sem húrozza balkézre hangszerét. Azért ez nem gyenge, valljuk be!

Ha nem is oly eszeveszetten mozog a színpadon, mint Jimi tette anno, azért Eric is sokat mászkál, uralja a deszkákat. A gitártörés vagy gitárégetés mondjuk elmaradt, jó, ezeket a fogásokat senki nem várta. (Zárójelben megjegyzem: azért egyszer megnéznék egy ilyet élőben. Jó, tudom, Jimi már ötven éve odaát játszik, Pete Townshend vagy Ritchie Blackmore sem gyakorolja a tevékenységet már hosszú ideje. Talán egy fiatal majd…)

De a grimaszolása egy az egyben Hendrixet hozta, egy picit a hanghordozása is. És Jimihez hasonlóan nem sokkal beszélt többet két dal közt.

Nem sok szám hangzott el, a koncert viszont másfél órás volt, és nem húzta a dalok közti intervallumokat szájtépéssel. Keveset énekelt, annál többet gitározott – nagyon sok rögtönzést beleszőve. Kísérőzenészei nagyon koncentráltak minden rezdülésére, ám jól tették dolgukat, mindig tudták, mi következik. Az a zenei megközelítés, hogy a dalok csak vázak, ezen belül nagy teret hagyni a rögtönzéseknek, szintén hendrixi gyökerekre vall.

Eric Gales egyszemélyes koncerteket ad. Bár nagyszerű kísérőzenekart tudhat maga mögött – Byron Carter – basszusgitár, Nick Hayes – dob és a felesége, LaDonna Gales – ütősök, ének –, tényleg csak kiszolgálják őt. Igaz, Byron Carter és Nick Hayes is kapott lehetőséget szólókra és időnként ritmusszekciójuk nagyszerű dolgokat produkált, Eric a lényeg, ők csak kísérőzenészek.

Jó, nem biodíszletként funkcionáltak, mint egyes egomániás muzsikusok melletti hangszeresek, itt akkor is Eric a lényeg, ami nagyon is jó, mert igazi élmény hallgatni őt. Szeretem a lemezeit, ám koncerten sokkal nagyobb durranás a fickó – azok a hírtelen témaváltások, Hendrixre jellemző dinamikai robbanások tipikusan koncertre való fogások, és Eric ezekkel az eszközökkel nagyon jól bánik. Mégis tudja, hol a határ, egyszer sem ment el a magamutogatás mezejére.

A végére maradt egy csokor a példaképek darabjaiból. Hendrix Vodoo Child-ja nem egy egyszerű darab, talán Stevie Ray Vaughan volt az, aki vissza tudta adni a dal lényegét. Nos, Eric Gales nem így gondolta. Tekert még egyet a dalon, rendesen elhúzta, sokfelé kalandozott. Aztán belekezdett az AC/DC Back In Blackjébe, majd a Led Zeppelin Kashmirját is megidézte, még egy kis Beethoven is belefért: elpengette a Für Elise pár taktusát. Kilencven perc elteltével azt mondta, be kell fejezni, ám zárásként még elnyomta Carlos Santana örökzöldjét, az Europát, mely számára az egyik legnagyobb inspiráció volt.

Az biztos, hogy nem egy hagyományos blueskoncertet láttunk. Nem sok olyan zenész van, akinek a fellépéseit ilyen nagymértékben az improvizációk határozzák meg. Biztos vagyok benne, két ugyanolyan Eric Gales-koncert nincs. Nagyon spontánnak hatottak a dalok, sokszor hosszan szóltak, rendesen kitöltötte őket gitárjával. Az új lemezből nem sokat kaptunk, talán három dalt, nem is ez volt a lényeg, függetlenül attól, hogy tetszik a ’Bookends’ album.  A magyar közönség megismert egy olyan blueszenészt, aki nagyon kötődik a régi iskolákhoz, elképesztő rögtönzéseivel, lehengerlő gitározásával, mindent eldöntő színpadi megjelenésével mégis van keresnivalója a huszonegyedik századi rockzenében. Jól sikerült ez a bemutatkozás, és Eric többször is megígérte a buli alatt, hogy hamarosan visszajön. A közönség reakciójából ítélve szerintem mi is így gondoljuk.

Somebody / Smokestack Lightning / Layin' Down the Blues / How Do I Get You / Been So Long / Southpaw Serenade / Don't Fear The Reaper / Voodoo Child (Slight Return) / Für Elise / Kashmir / Back in Black / Europa

Szerző: Bigfoot
Fotók és videók: Császár Márta (Kifra)
Köszönet a lehetőségért a LiveSoundnak!