"Merész, de váratlanul egyszerű": Interjú az Ad Astrával

Az Ad Astra a zúzósabb, thrashesebb megközelítésével színfolt a hazai progresszív színtéren. Játszottak már a Voivod és a Queensryche előtt is, legutóbbi pedig a Sledgehammer feldolgozásuk kapcsán cikkezett róluk a külföldi sajtó, többek közt az angol Metal Hammer is. Az énekes-gitáros Erdélyi Pétert kérdeztük ki progresszivitásról és súlyosságról, Peter Gabrielről és U2-ról, koncertezésről és új dalokról.

Hard Rock Magazin: Progresszív thrash/powernek mondjátok a zenéteket. Számotokra mit jelent a progresszivitás?

Erdélyi Péter: Valami olyan zene alkotása, ami nem tipikus, nem egyértelmű, nem lehet azonnal besorolni 10 másik zenekar mellé. Valamilyen módon merész, de nem feltétlenül technikailag. A merészség megmutatkozhat akár pont a váratlan egyszerűségben is, vagy dalszerkezetekben, hangzásban, koncepcióban, de akár egy egyéni dallamvilágban is.

HRM: Peter Gabrieltől feldolgoztátok az ’Open Wide’ lemezetekre a Sledgehammert. Miért erre a dalra esett a választásotok? Ill. Peter Gabriel szólómunkásságát jobban szeretitek, mint a Genesis progresszív korszakát?

EP: Ez az ötlet teljesen véletlenül jött. Épp filóztunk az első lemez után, hogy kéne csinálni még egy olyan hasonló feldolgozást mint a U2-s volt, aztán egyszer, sok év kihagyás után véletlenül meghallottam a Slegdehammert valahol, ami amúgy gyerekkorom kedvenc MTV slágerei között volt, főleg a klipje miatt, és a nyitó fúvós téma egyből gitárriffé változott a fejemben. Onnan már nem volt megállás. (nevet) Amúgy személy szerint én sok évig nem is ismertem a Genesis korai, progos munkásságát, inkább a  ’80-as, ’90-es évek némileg „poposabb” Phil Collins-korszakához kötődöm (szintén gyerekkori favorit). Az olyan dalok, mint a Jesus He Knows Me, a Land of Confusion vagy az I Can’t Dance pont akkora örökzöldek számomra, mint a kortárs PG slágerek. (nevet)

HRM: Az első lemezetekre a U2 Hold Me, Thrill Me, Kiss Me, Kill Me-jét vettétek fel. A U2-ben – illetve The Edge gitárjátékában – mit szeretsz a legjobban?

EP: Bevallom, nem vagyok megveszekedett U2-rajongó, a régebbi dolgaik közül bírok egy-két dolgot, pl. az ’Achtung Baby’ lemezt, meg jó pár dalt innen-onnan, de mindig lejött, mennyire egyedien közelíti meg The Edge a gitározást és az effektezést. Sok témája legtöbbször csak egy-két hang, amit átereszt kismillió pedálon, és végén kapsz valami teljesen egyedi hangzást. Nyilván teljesen más műfaj, de pl. hasonló koncepciót képvisel Tom Morello (RATM, Audioslave), ő is inkább minimál, de baromi feelinges és zsigeri játékra épít fel egy teljesen egyedi gitárhangzást a legidiótább effektek révén és kilométerekről felismerhető a stílusa. Nagyon bírom az ilyen hozzáállást amúgy, és szerintem a maga nemében ez is „progresszivitás”.

HRM: A feldolgozásokkal könnyebb felhívni magatokra a figyelmet. A Sledgehammer klipjéről például a brit Metal Hammer is írt. Oda hogy sikerült bekerülnötök?

EP: Általában minden újdonságot igyekszünk külföldi portáloknak is szétküldeni, próba szerencse alapon. Ezt tettük a klipnél is, de feldolgozás révén felmerült, hogy nagyobb magazinoknak is be lehetne próbálni, mint pl. a brit Hammer, és bejött a dolog. Meg is lepődtünk, hogy kitették, minden zokszó nélkül, és mindenképpen büszkeség volt, mert legjobb tudomásom szerint magyar csapatokkal kapcsolatban ritkán jelentek meg cikkek náluk korábban. Meg nem utolsósorban szépen dobott a nézettségen is, bár nem egy Majka vagy Wellhello szint, de azért magyar progmetal mércével egész vállalható. (nevet)

HRM: 2009-ben te vetted át az énekes posztot is. Milyen volt számodra előlépni énekessé is egyben?

EP: Elsőre nehézkes. (nevet) Bár nem volt teljesen ismeretlen a dolog, hisz még sok ezer éve, az első zenekaromban (amiben ott zenélt a korai Ad Astra magja, Márk és Erdélyi Csabi, ex-basszer), gitáros-énekesként kezdtem. Itt ilyen darkosabb vonalon kellet énekelni, amolyan Paradise Lost ihletettségű zene volt, de az csak rövid ideig tartott. Utána 2002-től a megazetoros tagságom első éveiben max. hörögnöm kellett a gitározás mellett, illetve vokálozni az Astrában a főének mellé, de az mégsem olyan, mint mikor egy teljes dalt neked kell előadni úgy, hogy az énektémák legtöbbje a gitártémák bonyolultságát figyelmen kívül hagyva születtek meg. A lényeg, hogy mikor a mikrofon előtt kötöttem ki, kellett azért pár év, míg magabiztossá vált a dolog, meg persze onnan már az új dalok is úgy születtek, hogy nem akartam magam megszívatni a zene túlvariálásával. (nevet)

HRM: Azóta igyekszel fejleszteni a hangodon, jársz énektanárhoz?

EP: Voltam a kezdetekkor párszor énektanárnál, segített is, de később inkább magamat próbáltam fejleszteni. A lényeg amúgy a sok gyakorlás és a jó légzés, meg hogy tisztában legyél a határaiddal. (nevet) Én tudom magamról, hogy nem vagyok és nem is leszek az a sztereotipikus, négyoktávos progmetal énekes, de nem is célom, eleve az Ad Astra zenéje is egy más világot képvisel. Inkább egy direktebb, nyersebb, de azért kellően dallamos, változatos, és ha lehet, felismerhető hangszín az, amire folyamatosan gyúrok.

HRM: Már dolgoztok az új, harmadik nagylemezeteken. Hogy állnak a munkálatok?

EP: Azt nem mondám, hogy nagylemez, mert még egyáltalán nem tudjuk milyen formátumú lesz a következő anyagunk, eddig 100%-ig egy dal készült el szöveggel énekkel együtt. Ezt viszont, ha minden jól megy, a nem is olyan távoli jövőben ki is dobjuk egy felvétel (vagy akár valami klipféleség) formájában.

HRM: Az előző két lemezhez képest módosul valamelyest az irányvonal? Lesznek újdonságok a lemezen?

EP: Ez egy jó kérdés, mert mi sem tudjuk még teljesen. (nevet) Drasztikus irányváltás nem lesz, csak megpróbáljuk elmélyíteni az eddigi pozitívumokat, illetve egy minél egységesebb, befogadhatóbb, de azért kellően megcsavart és ötletes dalcsokrot szeretnénk összeállítani.

HRM: Milyen kiadásban gondolkodtok? Megint marad a szerzői?

EP: Ez is még képlékeny. Az biztos, hogy ha összeáll több dal, akkor első körben biztos szétküldjük, amerre csak lehet, és ha nincs semmi érdemleges, akkor marad a szerzői történet.

HRM: Nemrég hoztátok létre a Bandcamp oldalatokat. Mennyire tudjátok megszólítani a közönségeteket az online streaming oldalakon keresztül?

EP: Nem tudjuk nagyon lemérni, igazából a Bandcamp is csak egy felület a sok közül, ahol fent vagyunk. A lényeg, hogy minél több helyen ott legyen a zenénk. Amúgy nem is voltunk túl aktívak az utóbbi időben, leszámítva a Sledgehammer klipjét, tehát nem is nagyon volt mivel megszólítani a közönséget. De ezen idén most már igyekszünk változtatni.

HRM: Keveset koncerteztek az Ad Astrával. Kevés a lehetőség, kevés az időtök, vagy mindkettő?

EP: Ha nagyon akartunk volna, nyílván tudtunk volna szervezni magunknak koncerteket, de nem akartunk. Lehetőség mindig van, klubokat fel lehet hívogatni, le lehet szervezni bulit, csak éppen a szokásos kérdőjeles feltételekkel. Mondjuk ez inkább vidékre igaz, Pesten akár lehetett volna is egy-két normálisabb buli, de nem akartunk amúgy se kimoccanni addig, amíg legalább egy-két kész új dallal nem tudunk kiállni. Most viszont ugye lesz az igen komolynak ígérkező Prog Heaven fesztivál, aminél jobb alkalom mondhatni nem is lehetne a „visszatérésre”, úgyhogy hálásak is vagyunk nagyon Tari Szabinak a Miseriumból, amiért minket is meghívott még év elején, mert így legalább kicsit el kezdtük magunkat seggbe rugdosni és felpörgetni az amúgy legendásan csigalassú Ad Astrá-s munkatempót. (nevet) A lényeg, hogy a most pénteki Prog Heaven fesztivállal elkezdünk visszarázódni remélhetőleg, pl. annyi már most biztos őszre, hogy november végén tutira játszunk a Dürerben a Room of the Mad Robots és még számos más csapat társaságában, ahol szintúgy a progos zenékre helyeződik hangsúly, csak épp  a súlyosabb, modernebb vonalról.

HRM: Az Ad Astra mellett a Salvusban is játszol. A Salvus háza táján mi a helyzet?

EP: Év elején kijött az igencsak pozitív fogadtatású ’Lélektartó’ c. nagylemez, és most megpróbáljuk ezt minden fronton több-kevesebb sikerrel nyomatni. Volt pár nagyon ütős hangulatú koncert most tavasszal, még hátra van egy Szeged (sajnos pont a Prog Heaven másnapján, így nem is tudok már ott lenni), aztán a nyár egyelőre csupa kérdőjel, eddig még semmi fix, de azért bízunk benne, hogy egy-két fesztivál csak beesik.

HRM: Régebben benne voltál a világ egyetlen Entombed tribute csapatában, a Wolverine Blues Brothersben. Aktívak vagytok még?

EP: Nos, létezik még, de kb. évente ad egy koncertet átlagban, tehát olyan nagyon aktívnak nem nevezném. Most épp május elején volt ismét egy koncert a Dürerben, de meg nem mondom, hogy mikor lesz a következő. Ez amúgy az Árkádia hangszerboltos Németi Tamás barátom bandája, igazából ő a „főnök”, nem tudom, mit tervez a jövőre, még az is lehet, megtöri a rutint, és leköt még egy bulit idénre. (nevet) Tény, hogy a 2000-es évek közepén/végén sokkal aktívabb volt a brigád, viszont akkor én csak beugró tag voltam, ha éppen gitáros vagy basszer poszton hiány volt, inkább az utóbbi pár bulin lettem fix tag. Maga az Entombed a ’90-es évek végén fogott meg, a ’Wolverine’, ’To Ride’ lemezekkel, mindkettő alapmű. Imádtam ezt a teljesen egyedi, szutykos, koszos, zajos death metal és rock ’n’ roll egyveleget, a többi lemezt viszont csak felületesen ismerem, nem vagyok az a fanatikus rajongó. Viszont jó játszani ezeket a zsigeri témákat, élőben igen csak odacsapnak. (nevet)

HRM: Játszottatok a Queensryche és a Voivod előzenekaraként is. Szemét kérdés, de melyik volt nagyobb élmény?

EP: Nyílván mindkettő nagyon jó lehetőség volt, bármelyiket megismételném évente akárhányszor. (nevet) Ugyanakkor nekem személy szerint a Voivod egy fokkal nagyobb élmény volt, egyrészt kicsit jobb körülmények voltak, hiszen csak mi voltunk előzenekar, nyugodtabban ment a beállás, jobban elfértünk a színpadon, és persze sokkal jobb időpontban játszhattunk, ami sokkal több nézőt is  jelentett, meg jobban is vette ott a nép a lapot, ami érthető is, hisz a Voivod zenéjéhez egy hangyányit mégiscsak közelebb állunk a thrashes, durvább megközelítés végett.

Készítette: Tomka