Emlékezzünk Jeff Hannemanre!

49 éves korában elhunyt a metal zene egyik legnagyobb dalszerzője. Brutálisan zseniális dalai, érett szólói és bikaerős riffjei alapvetően befolyásolták a metal zenét, és nem csak a thrash világát. Hogy milyen sokféle stílusra és zenészre hatással volt, az nekrológnak szánt összeállításunkból is kiderül: a magyar rock/metal zenészeket kérdeztük, hogyan emlékeznek Jeff Hannemanre.

LUKÁCS LÁSZLÓ (Tankcsapda)

1994-ben láttam először élőben a Slayert, de persze a „megismerkedésünk” jóval korábbra tehető. Letaglózó élmény volt, amit aztán még jó néhányszor átéltem sőt, amit az első alkalommal nem is gondoltam: közös fesztiválkoncerten is volt szerencsénk a zenekarral, így Hannemannal is együtt koncertezni és találkozni. Közvetlen emberek voltak minden túlzás és felesleges sztárkodás nélkül… Azt, hogy a zenei életműve milyen hatással volt az elmúlt sok-sok évben a világ rockzenéjére, nálam hozzáértőbbek már sokszor és sok helyen leírták és fogják is még, egy dolgot azonban én is tudok: bár nem voltam soha Slayer fanatikus, de mint zenész és mondjuk úgy „kolléga” csak maximális elismeréssel tudok beszélni mind a sajátos gitárstílusáról, mind azokról a dalokról, amiket hátrahagyott, hosszú évekre meghatározva a „durva” zenék világát!

PAKSI ENDRE (Ossian)

Én eléggé későn, a ’Seasons in the Abyss’ albumnál figyeltem fel a csapatra. Bevallom őszintén, hogy én a melodikusabb zenéket kedveltem mindig, de ennek az albumnak az ereje és agressziója megfogott, máig ez tőlük a kedvenc albumom és a címadó szerintem a legjobb Araya-Hanneman szerzemény. Sokak szerint élőben gyilkosak voltak, én sajnos csak DVD-n láttam a koncertjeiket. Mindig tiszteltem bennük, hogy következetesen járják a saját útjukat, nem alkusznak. Nagyon sajnálom, hogy ismét elment egy tehetséges zenész, ráadásul viszonylag fiatalon... őszinte részvétem!

BÁTKY ZOLTÁN (At Night I Fly, After Crying)

Első találkozás:

Érdekes módon viszonylag későn, már gimnázium végén. Addig a durvább metal zenék nagyobb része elkerült, de a Slayer csak a ’Decade of Agression’ koncertanyaggal talált be, ahol először hallottam a tömény brutalitást. Talán pont az kólintott fejbe, hogy élő formában hallottam, mennyire sütnek a dalok, amikor pedig a végén a Raining Blood bevezetője következett, végleg megtértem az Ölőhöz.

Koncertélmény:

Többször volt szerencsém itthon megnézni őket, de a legfurcsább élmény az a Sziget-koncert volt, amit sikerült pont egy időpontra tenni a Queen Emlékzenekaros koncertemmel. Épp ezért bármennyire is örültem, hogy sok ezer embernek játszom épp, „mégsokabbezer” ember közben a Slayert hallgatta tőlem pár száz méterre. Így hát a hosszabb gitárszólók és a vendégénekessel előadott Queen dalok közben kirohantam a sátorból, hogy legalább távolról belehallgathassak a vérhányásba…

Kedvenc Hanneman-dal:

Raining Blood. Ahogy az a dal elindul, egyszerre vagyok libabőrös, megfélemlített, és halálosan agresszív. Az a dal maga a thrash, egy szörnyeteg, ami először beléd fagyasztja a vért, aztán módszeresen ledarál.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Alapvetően, ha Hanneman-szólóról van szó, mindig az Angel of Death őrült sikája ugrik be, de az igazán tipikus szóló számomra a Seasons in the Abyssban található, ebben ott van minden, amit ez a fickó tudott, egyetlen zanzában: egy kis dallam, egy kis sika, egy adag tremolókínzás, pár másodpercenként váltogatva, egymásba átúsztatva. Zseniális. Ami pedig talán unortodoxnak tűnhet, az a legelső lemez The Antichrist című zöngeményének szólója, ahol Hanneman mester még megpróbál a Maiden-iskola szerinti „igazi” szólózást bemutatni, de már ebben is hallatszik, hogy valami fortyog a mélyben…

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Ilyenem sajnos nincs, meg hát, amennyire láttam, eléggé magának való fickó is volt, tehát hiába is vártam volna egy baráti összeborulást és hosszas sztorizgatást valamilyen backstage-ben. Arayával tudtam egyszer egy nagyon barátságos interjút készíteni személyesen a második Pecsás koncert előtt, akkor pár villanásnyira a többieket is sikerült elcsípni. Igazából a legelső emlékem, amiben ő „szellemi szinten” szerepelt, egy majd’ tizenöt évvel ezelőtti vita volt, amikor páran abbéli véleményüknek adtak hangot, hogy a King-Hanneman páros a legnagyobb kamugép a gitározás történetében, mert csak darálnak valamit, amit úgysem lehet hallani a torzítótól, a szólók meg tremolórángatásos visítások. Az egyik emellett kardoskodó fiatalember egy feltörekvő gitáros volt, akit egy idő után megkértem, ugyan szedje már le valamelyik szólót, ha ennyire egyszerű. Azóta is tartozik ezzel az előadással… De most már Hanneman se játszik több szólót, meg beton riffet se, és ez azért sokkal rosszabb hír.

Első találkozás:

A Slayerről már ifjú titán koromban is hallottam, hogy etalon, de valahogy mégis elkerült. Az első említésre méltó emlékemet egy egyetemi évfolyamtársamnak köszönhetem, aki a ’God Hates Us All’ megjelenésekor a kezembe adta a lemezt, mondván, hogy ezt most azonnal meg kell hallgatnom. Így tettem, és – kis képzavarral – azonnal beszippantott az anyag. Tudom, hogy ez pont egy megosztóbb lemez, ami a hardcore fanoknak nem is annyira nagy kedvence, de valószínűleg épp a korábbi lemezekhez képest érezhető kis progresszió volt az, ami megragadott benne. Azóta is ez a kedvenc Slayer albumom, de persze mostanra már szinte hiánytalan a Slayer-kollekció a polcomon, és a klasszikus lemezeket is beitattam a bőröm alá.

Koncertélmény:

A 2003-as Sziget-koncert. Itt váltam végérvényesen Slayer rajongóvá.

Kedvenc Hanneman-dal:

Disciple

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Őszinte leszek, inkább a dalai, mint a szólói miatt lettem tisztelője Hanneman munkásságának, de ha ki kellene emelnem egyet, talán az Angel of Death szólója lenne, de ez is inkább a kultikussága miatt.

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Személyesen sosem találkoztunk, és sajnos csak a fent említett 2003-as koncerten láthattam őt színpadon, éppen ezért ezt az egyetlen élő, de feledhetetlen emléket tudom csak említeni.

Korábban, ha a Slayer szóba került, valahogy mindig úgy tűnt, mintha Kerry King vinné a prímet, és emlékszem, mennyire meglepett, amikor tízen évvel ezelőtt, a bookleteket olvasgatva feltűnt, hogy a banda ikonikus „slágereinek” nagy részét Hanneman jegyezte. Ezzel az infóval gyorsan helyére is került az egyensúly a fejemben, és amikor megtudtam, hogy meghalt, épp az jutott eszembe, hogy vajon fennmaradhat-e ez a balansz a Hanneman utáni Slayerben? Az a Paul McCartney interjú ugrott be, amikor arról az időszakról beszélt, amikor 1968-ban Ringo Starr átmenetileg kilépett a Beatles-ből, és a zenekar egyszerűen nem találta a helyét nélküle. Akkor rájöttek, hogy a Beatles csakis ebből a négy emberből állhat. McCartney úgy fogalmazott, hogy ő ezt anno úgy képzelte el, mint egy négyzetet, aminek ha bármelyik sarkát eltávolítjuk, összeomlik. Valami hasonlót érzek én most a Slayerrel kapcsolatban is… Lehet, hogy koncertezni lehet Jeff Hanneman nélkül, de egy Slayer lemezt nehéz elképzelni az ő riffjei nélkül. Nyugodjék békében…

KÖRMÖCZI PÉTER (Cadaveres)

Első találkozás: 

1990 októberében találkoztam először Hanneman-nal a Clash of The Titans turnén Münchenben. Itt láttam először a Slayert és – természetesen – nagyon meghatározó élmény volt ez egy 17 éves srácnak, a koncert és a találkozás is. A koncert előtt órákkal várakoztunk a hátsó bejáratnál, amikor egy taxi meghozta a zenekart, akik siettek befelé. Egyedül Hanneman állt meg egy pillanatra és aláírt egy papírfecnit nekem, amit a mai napig őrzök. Nem mosolygott, kimért volt és határozott, de nem flegma. Kicsit félelmetes volt a tekintete, de nagyon boldog voltam! Utána pedig a koncert feltette az i-re a pontot: Suicidal, Testament, Megadeth, Slayer. Setlistben a ’South’ és a ’Seasons’ legnagyobb nótáival. Eszméletlen volt! Ezek után még kétszer találkozhattam vele Budapesten…

Koncertélmény:

Az első koncertélmény után gyorsan jött a folytatás: 1991-ben ismét München: Slayer – Mindfunk tour! ’Decade of Aggression’ számok, Hell Awaits kezdés, totál megőrülés! Ezek után nagyon sokszor láthattam a Slayert még Hanneman-nal, talán a legtöbbször a kedvenceim közül.

Ott voltam 1992-ben Csehországban (Havirov-ban) Dave Lombardo utolsó bulijai egyikén, mielőtt kiszállt a zenekarból egy jó időre. Aztán jöttek a bulik Bostaph-al: ’94 decemberében Budapesten, ’95-ben Donnington, ’98-ban ismét Budapest következett. 2000-ben Bécs – ha jól emlékszem –, 2002-ben pedig a Summer Rocks a CDT-vel – és Lombardoval újra – a PECSA színpadán! 2003-ban már a Szigeten ünnepeltük a Raining Blood jubileumát, 2005-ben és 2007-ben ismét Ausztria következett. 2010-ben láthattam utoljára Hannemannal a Slayert Prágában… a Big Four-t, és ezt most a Slayerre  értem… 2011-ben ott voltam még a Hegyalján, de valahogy az a buli már más volt sajnos.

Kedvenc Hanneman-dal:

Nagyon sok dalt kedvelek tőle. Az alapvetéseket persze, amitől az lett a Slayer, ami: Angel of Death, Raining Blood, Spill the Blood, War Ensamble, Dead Skin Mask, South of, Seassons. És rengeteg nóta, ami az övé és hozzám nagyon közel áll. A régiek közül a Die by the Sword, Tormentor, Necrophiliac, Live Undead, Spirit in Black, és az újabbak közül a 213 (!), Stain of Mind, Disciple, Human Strain. Komoly felsorolás, azt hiszem. Nagyon komoly.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Bármelyik, bármikor, bárhol. Klasszikus.

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Az első  találkozás személyesen és egy pengető még 2002-ből… persze bekereteztetve azóta. Hiányozni fogsz!

VERES GÁBOR (Watch My Dying):

Első találkozás:

A Slayerrel először 12 évesen találkoztam, mikor az unokatesómmal kazettákat cserélgettünk. Választhattam a Slayer és az Iron Maiden között, és mivel akkor be voltam tojva Eddie-től, inkább a Slayert választottam. Teljesen megdöbbentett, hogy hogyan lehet egy zene ennyire sötét és nyomasztó, azzal együtt, hogy sokszor lassú is. A disszonáns szólóktól a hideg szaladgálta a hátamon, Lombardo pörgetései pedig a mai napig alapvetésnek számítanak az extrém zenék között.

Koncertélmény:

Élőben felejthetetlen volt a ’God Hates Us All’ Pecsás állomása. Az első dal a Raining Blood volt, ha jól emlékszem, és irgalmatlan felhőszakadás kezdődött abban a pillanatban, ahogy elkezdték. Az emberek félmeztelenül, ököllel ütötték-vágták egymásat. Félelmetes volt.

Kedvenc Hanneman-dal:

A kedvenc Hanneman-dalom a Seasons in the Abyss, ami a bevonuló zene lett az esküvőmön. A váltott gitárszóló egyszerűen epikus, nincs benne egy felesleges hang sem.

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Jeffről a legmókásabb dolog, ami eszembe jut, a hírhedt Raining Blood-videó volt. Az egész zenekart végigöntötték a színpad tetejéről művérrel, egyedül ő maradt ki, mert az adott pillanatban elfelejtett ráállni a padlón előre bejelölt X-re...

KÁTAI TAMÁS (Thy Catafalque)

Első találkozás:

1992, MTV, Headbangers Ball, Season In The Abyss klip.

Koncertélmény:

2002, Petőfi Csarnok, Budapest, a szakadó esőben megszólaló, elemi erejű, katartikus Raining Blooddal.

Kedvenc Hanneman-dal:

Raining Blood, South of Heaven, Disciple, Bitter Peace, túl sok van, nem tudom.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Nem nagyon szoktam a szólókat figyelni, azt sem tudom, melyiket melyikük játszotta, a dalokat a maguk egészében hallgatom. A Seasons In The Abyssben amit játszik, arra viszont nagyon is emlékszem és akkor azt választanám.

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Az, hogy több mint húsz éve hallgatom a Slayert, nagyon hálás vagyok neki és másik három (négy) embernek ezért.

KOMONDI ÁKOS (Halor):

Első találkozás:

Egyszerre került a kezembe a 90-es évek elején a 'Reign In Blood' lemez, valamint a 'Decade of Agression' koncertalbum valamilyen kalózfelvétele (duplakazettán volt). Tizenéves voltam és lepadlóztam attól a zenétől... jöhet ide bármilyen hörgős brutálkodás, iszonyatosan mélyre hangolt gitárok, meg brutál torzítás, keménykedés, számomra akkor is a Slayer lesz minden idők legkeményebb és legbrutálisabb bandája. Hihetetlen erő áramlik a dalaikban...

Koncertélmény:

Első Slayer koncertélmény a 2003-as (azt hiszem) Sziget Fesztivál volt: gyakorlatilag felmentek a színpadra, szétvertek mindenkit, megskalpolták az összegyűlt embertömeget, és mint akik jól végezték dolgukat, lementek a színpadról... elég döbbenetes volt, pedig jó pár koncerten voltam már, de az első Slayer koncert meghatározó volt.

Kedvenc Hanneman-dal:

War Ensemble.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

War Ensemble.

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

5 things I hate. (nevet) „...and last, but not least I hate you!” (nevet)

KOVÁCS ATTILA (Superbutt)

Első találkozás:

A Slayer zenéjével 1994-ben találkoztam először, amikor a miskolci Zsarnai piacon a megtakarított kiflipénzemből megvettem a ’Divine Intervention’-t. Egy szemüveges öreg hölgy adta el nekem, aki a mulatós kazetták mellett néhány metal albumot is készleten tartott. Máig nem tudom, milyen üzleti megfontolásból tette. Mivel akkoriban még ez volt az elsődleges szempont, mondtam, hogy valami olyat keresek, ami keményebb, mint az Iron Maiden, erre őket ajánlotta. Igaza is volt, bár arról szintén fogalmam sincs, ezt honnan tudhatta.

Otthon aztán végigböngésztem a borítót, amelyben ugyan voltak fotók, de nem volt feltüntetve, melyik névhez ki tartozik, ezért csak tippelgettem, hogy a hosszú szőke hajú napközis vajon kicsoda a négy ember közül, de később ezt is megtudtam. Annyit még hozzátennék, hogy bár a ’Divine’-t sokan – nem véletlenül – King lemezének tartják, van rajta kettő darab titkos klasszikus is Jeff tollából, az SS-3 és a 213 című számok, amelyeket bármikor szívesen lejátszom annak, aki azt gondolja, hogy az egy szar lemez. Még ezekben a mostanában kevéssé emlegetett dalokban is olyan ötletes dalszerzési megoldások hallhatók, amelyekért sokan a fél életüket odaadnák.  

Koncertélmény:

Háromszor láttam színpadon a Slayert Hannemannal, először 2002-ben a SummerRockson, utána egy évvel később a Szigeten, amikor a teljes ’Reign In Blood’ lemezt eljátszották, végül 2005-ben a Pecsában. A Slayer élőben sem hibázott soha, még akkor sem, ha hibáztak, nincs is értelme erre több szót vesztegetni. A 2005-ös bulin például elég feltűnően elrontották a Dead Skin Mask elejét, azt a részt, amikor a gitár intro után beszáll a dob. A nézők egyszerre hördültek fel, de utána mindenki azt mondta: „Nem baj, legalább kiderült, hogy ők is emberek!” (nevet) Sajnos utána már csak az Arénás koncertre tudtam eljutni tavalyelőtt, bár az meg pont annak a néhány koncertnek az egyike volt, ahol másik nagy kedvencem, Pat O’Brien pengetett a helyén. Akármennyire is szeretem a Megadeth-et, csúfosan feltörölték velük a színpadot aznap este.

Kedvenc Hanneman-dal:

Nincs ilyen. Képtelenség eldönteni, hogy az Angel of Death, a Raining Blood, vagy az At Dawn They Sleep jobb dal-e, mint mondjuk a War Ensemble, a 213 vagy akár a Psychopatic Red. Hanneman az egyik legnagyobb metal dalszerző volt, nagyon kevesen fociztak azon a pályán rajta kívül.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Szintén nincs ilyen. Bár fogalmam sincs, mit gondolt a gitározásról, azt eléggé kizártnak tartom, hogy sportként fogta volna fel a dolgot, így nincs értelme arról beszélgetni, hogy melyik a legjobb szólója, vagy hogy ki volt kettejük közül a jobb gitáros. A fazon egy jelenség volt mindennel együtt, ahogy King is az, kit érdekel, mennyit rángatták a tremolókart?!

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Személyesen soha nem találkoztam vele, így olyan típusúról nem tudok beszámolni. Ellenben minden interjúja, amin együtt röhögtünk a cimborákkal, gyakran szó szerint idézve a mondatokat, a történetek, amiket innen-onnan hallottunk róla, a szállóigévé lett „Five things I hate”, a rajz, amit nemrég csináltam róla egy most már valószínűleg soha el nem készülő pólómintához, a milliószor meghallgatott dalok, vagy amikor felfedeztem a tőle származó böfögést az SS-3 című számban… Nem folytatom, az egyik kedvenc gitárosom volt minden megmozdulását tekintve, ezzel szerintem mindent elmondtam.

KOVÁCS ZOLTÁN (Depresszió)

Első találkozás:

Valamikor a kilencvenes évek második felében, nagyjából akkoriban, amikor az első hangszeremet kaptam. Egy másolt kazin a ’Reign In Blood’ albumot. Amikor elindult az Angel of Death, egyből tudtam, hogy ez nekem való zene. Aztán jöttek sorba a többi klasszikusok: South of Heaven, Seasons, Hell Awaits stb.

Koncertélmény:

Szégyen gyalázat, de 2011-ben láttam őket először élőben, és sajnos Jeff nélkül, de így is csodálatos élmény volt élőben látni-hallani ezeket a dalokat. Ráadásul egy hirtelen jött vihar miatt elmaradt a Raining Blood a ráadásból! Ferivel ezt eléggé nehezményeztük. (nevet)

Kedvenc Hanneman-dal:

Angel of Death, Raining Blood, South of Heaven, War Ensemble, Dead Skin, Spirit In Black, Seasons, meg még vagy egy tucat.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

A gitárszólókat sosem figyeltem különösebben, de azt gondolom mindkét gitáros stílusa tökéletesen illik a dalokhoz.

OLÁH ZSOLT (Remorse)

Első találkozás:

Személyesen sajnos nem sikerült, pedig játszottunk utánuk a Szigeten meg voltam pár bulin. Nagyon hamar – szerintem 1987 körül – megérkezett hozzánk az első lengyel műsoros kazi, a ’Reign In Blood’ képében. Sokkolt minket és oda vissza hallgattuk, mintha kötelező lett volna… van videófelvételem is azokból az időkből, de nem merném megmutatni senkinek. Ilyen Slayeres, Metallicás házibulik voltak, pusztítsunk el mindent a szobában, átfúrtuk az ajtót, szétvertük anyám lábasait, kiirtottuk a virágokat, kemények voltunk… (nevet) Aztán persze visszamenőleg megszereztük az előző anyagokat is természetesen, próbálkoztunk megtanulni dalokat, több-kevesebb sikerrel játszottuk is a bulijainkon a ’90-es évek elején. Szerencsére van egy haver, akinek minden lemez megvolt eredetiben, így a szövegek is rendelkezésünkre álltak – már csak zeneileg nem álltunk azon a szinten, mint ők, és soha nem is fogunk. (nevet)

Koncertélmény:

1994-ben – azt hiszem, a Sporcsarnokban? – a Machine Head volt a nyitó banda; konkrétan elájultam a koncert végére. (nevet) Sokkoló volt élőben hallgatni a dalokat és természetesen végigzúztuk a bulit. Nem bírtunk belenyugodni, hogy lehet így dobolni és szólhatnak így gitárok. Azóta azt hiszem minden bulin ott voltam az országban, és tavaly a Big Four Prágában ismét hihetetlen élmény volt.
Minden Slayer buli őrület volt eddig számomra.

Kedvenc Hanneman-dal:

Nem tudnék kedvenc dalt írni, mindet imádom. De a Raining Blood és a Seasons in the Abyss örökre thrash metal himnuszok fognak maradni, ezeket játszottuk is régebben és most a Megadeth tribute zenekarunkkal (Mikrodeth) a Seasons-t el is fogjuk nyomni a következő bulinkon, Jeff emlékére…

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

No, ebből is van sok, mind hihetetlen hangulattal bír, de megfoghatóbbak, mint King gitárkínzásai. (nevet) Legyen a Seasons szólója, az kifejezetten felüdülés King szólója után. (nevet)

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Mint mondtam, sajnos személyes emlék nincs, pedig próbálkoztunk… Így maradnak az élő koncertek, és ott látottak-hallottak. Esetleg az, hogy régen gyakran rendeztünk léggitáros Slayer-bulikat, bár ott én mindig Araya voltam. (nevet) Remélem, már együtt penget Dimebaggel… R.I.P.

NECROFAUST (Mörbid Carnage)

Első találkozás:

A 2005-ös Pecsás buli előtt kimászkáltak a színpad mellé Kerry-vel és Dave-vel, pár perc eltelt, mire az addig összegyűlt tömeg észrevette őket és természetesen megpróbálták lerohanni a srácokat, akik hamar vissza is másztak a backstage-be. Sajnálom, hogy nem készítettem velük egy közös fotót gyorsan, de ki olyan elmebeteg, hogy fényképezőgéppel jár Slayer koncertre?

Koncertélmény:

Valamelyik hazai bulijuk a kétezres évek elejéről.  

Kedvenc Hanneman-dal:

Annyi remek, pokoli klasszikust írt, hogy nehéz lenne kiemelni közülük bármelyiket is, de tessék, a hasamra csapva legyen a South of Heaven.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Maradjunk annyiban, hogy mindegyik, imádom a játék stílusát, a szólóinak sajátos íze van, felismerhetőek, megjegyezhetőek, ebben is mester volt! Ahogy Tom az ének terén, úgy Jeff a szólókat tekintve a Seasons in the Abyss nótában érte el a maximumot véleményem szerint.

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Kimondottan nem csak hozzá, hanem magához a zenekarhoz köthető élményekről van inkább szó, olyanokról, mint a tinédzserkori házibulikon leamortizálni egy-két lakást, vagy helységet az ős-Slayer lemezekre vagy a koncertjeink után reggelig üvöltetni a kedvenc nótáinkat, boxolni a levegőbe a Mandatory Suicide-ra és headbangelni ész nélkül. Rengeteg ilyen alkalom volt, nem sorolnám fel mindet, mindenki tudja, miről beszélek, minden valamire való bulin előkerül egy-egy Slayer lemez. Mélységesen elszomorít, ami történt, és nem csak az, hogy elvesztettük minden idők egyik legjobb és legszimpatikusabb gitárosát, hanem ami az utóbbi években történt a Slayeren belül. Amikor Jeff annyi idős volt, mint én, már a ’Seasons’ lemezzel turnéztak és méltón foglalták el megkérdőjelezhetetlen helyüket a metal zene trónján. Riffjei és szövegei örökre hatással lesznek minden kemény zenét játszó zenekarra és örökre bevésték nevét a zenei világ fekete kápolnájába! Jeff Hanneman reign in Hell!  

KÁDÁR IMRE (Road)

Első találkozás:

A középiskolába kerüléskor kattantam rá a rockzene keményebb oldalára, így a 1991-es ’Decade of Aggression’ dupla koncertalbum volt a legmegfelelőbb, hogy bepótoljam a lemaradásom a zenekarból. Innentől fogva viszont nyilvánvalóvá vált, hogy a Slayer nem csak egy zene, amit eddig nem ismertem, hanem a Világ egyik legmeghatározóbb metal bandája.

Koncertélmény:

Sziget, 2003. Használhatnék költői képeket kielemezve a koncertet, de fölösleges lenne. Kib...ott nagy élmény volt.

Kedvenc Hanneman-dal:

A legnépszerűbb dalok az Ő nevéhez fűződnek, mint pl. South of Heaven, a War Ensemble, a Raining Blood, az Angel of Death, a Mandatory Suicide és még jó pár remekmű. Az egész Slayer ízt Hanneman világa határozta meg. Nincs kedvencem, mind zseniális.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Talán a Seasons in the Abyss szólója, de erre is inkább igaz, hogy mind remekmű.

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Ez is a Szigethez kapcsolódik. Amikor a haverokkal ballagtunk a Nagyszínpad felé a koncertre jó korán, hogy tuti helyünk legyen a színpad közelében, a Slayer zenekart szállító kisbusz mellettünk haladt el. Elég lassan ment ahhoz, hogy felismerve a zenekar tagjait eufórikus állapotban integethessünk nekik és ugyan csak a busz üvegén keresztül, de mindenkinek (köztük Jeff-nek is) jó mélyen a szemébe nézhessünk. Olyan érzés volt, mintha lepacsiztunk volna velük.

KILL WITH HATE

Első találkozás:

Olt Ákos: Anno a mellesleg.hu oldalon a klipek között akadtam az Angel of Death élő felvételére. Így találkoztam a Slayerrel. Letaglózott az intenzitás és a brutalitás, na meg a középrész utáni kaotikus szólóorgia!

Gyémánt Krisztián: Mint sokan, én is a ’Reign in Blood’ lemezzel szerettem meg őket, olyan tizenegy éves koromban.

Koncertélmény:

Ákos: Talán 2003-ban láttam őket a Szigeten. Állítólag nem volt jó a hangzás, de én csak arra emlékszem, hogy teljes eksztázisban zúztam végig a koncertet.

Krisztián: 1994-ben láttam őket először az Olimpiai csarnokban, a Machine Head-del, csak pár száz forint volt nálam, de valahogy sikerült belógnom. (nevet) Óriási élmény volt!

Kedvenc Hanneman-dal:

Ákos: Disciple.

Krisztián: Természetesen az Angel of Death.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Ákos: Serenity in Murder.

Krisztián: Nem emelnék ki egyet sem, mind zseniális.

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Ákos: A fent már említetteken kívül nem tudok mást mondani, nyugodjék békében!

Krisztián: Egyszer kerültem közelebbi kapcsolatba a bandával, cateringes szolgáltatással foglalkozunk a barátnőmmel, és amikor voltak a Pecsában 2005-ben, mi főztünk nekik, ami már önmagában is nagy élmény volt, a hatalmas Slayer zenekar a mi főztünket eszi. (nevet) Jeff gyűjtötte a második világháborús ereklyéket, egy éppen ott dolgozó ismerősöm hozott is neki egy-két dolgot. (nevet) Nyugodj békében Jeff!

KUSINKA TAMÁS (Virrasztók, Perfect Symmetry)

Első találkozás:

1989-ben, még Ungváron, művészeti gimnazistaként hallgattam először Slayert. Emlékszem, a ’South of Heaven’ album volt az, és éreztem, hogy ehhez nekem is közöm van. Kezdő gitárosként megfogott a dallamos, mégis erőszakos gitárjáték, a két gitáros összmunkája, akik közül mindig Hanneman játéka állt hozzám közelebb.

Koncertélmény:

Először a Divine Intervention turnén találkoztam velük a Machine Head társaságában, a kilencvenes évek közepén. Másodszor már a klasszikus felállásban, Dave Lombardoval láttam, a boldogult Summer Rocks fesztiválon. Meghatározó élmény volt.

Kedvenc Hanneman-dal:

A kedvenc  Slayer-dalaim a ’Seasons In The Abyss’ albumon vannak, ezen többet is jegyzett Hanneman.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Talán leginkább a South of Heaven, a Season In the Abyss és a War Ensemble gitárszólói fogtak meg. Veretes munkák!

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

A birtokomban van egy Jeff Hanneman pengető, amit még a Pecsa-beli koncerten sikerült megszereznem. A Heinekenre hajazó dizájnú Hanneman-pengető megbecsült ereklye a gyűjteményemben. De ami még fontosabb, a művészi hagyaték, amiből a mai napig sokat merítek gitározás közben. Fontos helyet foglal el az engem ért hatások között. Jeff stílusa is beépült a zenekaraim hangképébe, így is nyomot hagyva maga után. Nem hal meg igazán, akire így emlékezünk!

HORVÁTH IMRE (Rubicon)

Első találkozás: 

Én még kiskölyök voltam, kb. 13 éves, amikor egyik haverom adott egy Slayer lemezt, a ’Reign In Blood’-ot. Azonnal magával ragadott a szédületes tempó, energia, agresszivitás, ami áradt az anyagból! Különösen a Hanneman által írt dalok tetszettek, azonnal beszereztem a többi lemezt is, éjjel-nappal azokat bömböltettem a szomszédok legnagyobb örömére. (nevet)

Koncertélmény:   

Sajnos csak egy Slayer koncertre sikerült eljutnom, már meg nem mondom melyik évben, de nem olyan régen, talán 2-3 évvel ezelőtt. Ez egy Szigetes buli volt… Óriási élmény!

Kedvenc Hanneman-dal: 

Eléggé egyértelmű: Angel of Death. Ez minden ízében zseniális, tipikus Hanneman nóta. (nevet)

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:  

Számomra szintén az Angel of death-ben hallható a kedvenc Hanneman gitárszóló, itt kb. 30 másodperc alatt lezajlik 3000 hang. (nevet) De ennek ellenére fantasztikus íze is van ennek a szösszenetnek!

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Egyik régi barátom volt egy Slayer koncerten, én sajnos nem voltam ott, és elkapta Hanneman pengetőjét, mikor bedobta! Én akkoriban kezdtem gitározgatni, valamint akkor ismerkedtem meg a Slayerrel. Nagyon kedves volt a cimbi, azonnal rám gondolt és nekem adta a pengetőt… Onnantól kezdve csak és kizárólag azzal játszottam legalább 1 évig, pedig már szinte hegye sem volt, borzalmasan kényelmetlen volt, annyira elkoptattam, de nem érdekelt. (nevet)

NYUGODJON BÉKÉBEN!

BEVÍZ MIHÁLY (Iron Maidnem, Exit)

Első találkozás:

Személyesen sosem találkoztam vele. Élőben legelőször 1994. december elsején az Olimpiai csarnokban láttam őket. Így Jeff-et is. Fényképen először a német Metal Hammerben láttam a ’80-as évek közepén, illetve a haverjaim falán. Szintén a haverjaimnál hallottam akkoriban először Slayert. Tom Araya mellett ő volt a legrokonszenvesebb a bandából. Ráadásul az ő számai tetszenek a legjobban.

Koncertélmény:

1994. december 1., Budapest Olimpiai csarnok. 2003. augusztus 4, Sziget Fesztivál.

Kedvenc Hanneman-dal:

Season in the Abyss

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Dead Skin Mask

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Mikor a ’94-es koncert előtt a roadja átvitte a gitárját –azt, amin mindenféle német katonatisztek nevei voltak – a színpadon, a közönség felismerte a gitárt és hatalmas üdvrivalgás támadt.

SZABÓ DÁVID (Agregator)

Első találkozás és koncertélmény:

A 2002-es Summer Rocks-os koncertjükről sajnos lemaradtam, de egy évvel később szerencsére sikerült bepótolnom. 2003. augusztus 4-én a Sziget Fesztivál Nagyszínpadán léptek fel a Tankcsapda után. Koncert előtt valahogy beverekedtük magunkat a második sorba, úgy a második dalnál elrepült előttem a cipőm, de szerencsére valahogy elkaptam. Aztán jobbnak láttuk, ha visszavonulást fújunk, és pár méterrel hátrábbról tomboljuk végig a koncertet. Életem egyik legemlékezetesebb bulija volt, sajnálom, hogy úgy, abban a felállásban már nem láthatom őket többé.

Kedvenc Hanneman-dal:

Black Magic

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Seasons in the Abyss

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Sajnos a személyes találkozás és az autogram kimaradt, de 2003-ban kaptam tőlük egy olyan élményt, amit soha nem fogok elfelejteni.

LODERER LÁSZLÓ (Agregator)

Első találkozás:

1994.december elsején az Olimpiai Csarnokban voltak a Machine Head-del. Nekem ezt 15 évesen átélni hatalmas élmény volt, egy kitörölhetetlen emlék marad. Máig őrzöm a dedikált belépőjegyet… igaz, a Slayerrel sajnos nem sikerült aláíratnom. Még az sem kizárt, hogy itt döntöttük el az unokatestvéreimmel, hogy zenélni fogunk. Pontosan nem emlékszem, de két évvel ezután megalapítottuk az első zenekarunkat.

Koncertélmény:

u.a. 1994.december 1.

Kedvenc Hanneman-dal:

A Seasons in the Abyss, ezt a dalt sokáig játszottuk is.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Az összes…. de talán a War Ensemble a kedvenc. Ezer közül felismerni a stílusát az összes Hanneman-szólónak.

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

A 3. sorból végignézni, ahogy karnyújtásnyira tőlem gyakorlatilag „ledarálják” a közönséget. Sajnos személyesen nem volt alkalmam találkozni Vele.

STOFFER RICHÁRD (Concrete)

Első találkozás:

Először egy házibuliban halottam Slayert, és azonnal magával ragadott.

Koncertélmény:

Az első Slayer koncert hagyott mély nyomot bennem, szerencsére akkori sérüléseim már begyógyultak. (nevet) Pecsa szabadtéri koncert volt irtózatosan sok emberrel, és iszonyat jó hangulattal. Másnap fájt mindenem, és kék-lila foltos voltam.

Kedvenc Hanneman-dal:

Angel of Death.

Kedvenc Hanneman-gitárszóló:

Amit a Seasons in the Abyssban alakít.

Legkedvesebb Hanneman-emlék:

Amikor a pókharapásos mizéria után visszatért a színpadra. Látszott a kezén, hogy azért elég sokat kifaragtak belőle az orvosok, de annak ellenére ott volt és játszotta a számokat, mintha semmi se történt volna. Sajnálom, hogy többet nem láthatom élőben.

NOVÁK ÁRPÁD (Overcast)

Minden rocker számára akad legalább egy olyan név, aki megadta a kezdőlökést ahhoz a bizonyos úthoz, ami együtt jár a rock/metal zene sírig tartó imádatával. Tizenéves fejjel fanatikus rajongás, így túl a harmincon már mérhetetlen tisztelet övezi részemről azt a maroknyi alkotót, akiknek munkássága gyökeresen felforgatta zenei ízlésem és minden túlzás nélkül mondhatom, megváltoztatta az életem.

Május 2-án, dél-kaliforniai idő szerint délelőtt 11 órakor, 49 éves korában távozott az élők sorából a sokunk számára egyik leginkább meghatározóbb alkotó személyiség, Jeff Hanneman.

Tiszta szívemből remélem, hogy a Slayer zenekar alapító tagját, gitárosát és dalszerzőjét jelen sorok olvasóinak nem kell bemutatnom, hisz egy ennyire meghatározó zenész munkásságát minden magára valamit is adó rockernek ismernie kell. Jeff, Dave, Kerry és Tom vitathatatlanul metal történelmet írt. Első lemezük, a ’Show No Mercy’ idén 30 éve jelent meg, 3 évvel később pedig kiadták azóta is felülmúlhatatlan lemezüket, ’Reign in Blood’ címmel. A lendület azóta is állandó.

Jeff 2011 januárjában súlyos baktériumfertőzést kapott egy pókcsípés következtében, ami már akkor kis híján az életét követelte. Később büszkén emlékezett rá vissza, hogy egy Slayer rajongó orvos kezei közé került, aki ígéretet tett rá, hogy először az életét, majd a karját és végül a karrierét menti meg. Állapota lassan, de biztosan javult, sebészeti beavatkozások, bőrpótlások során és rehabilitációs kezeléseken esett át, keményen küzdött a csípés útján szervezetébe került húsfaló baktériumokkal folytatott harcban. Rajongók százezrei remélték, hogy végül visszaveszi a stafétát az őt helyettesítő Gary Holt (Exodus) kezéből, azonban ezt a pillanat sajnos már sosem jön el.

A mai naptól minden korsó „csillagos” sör a te tiszteletedre és emlékedre gurul le sokunk torkán. Soha nem felejtünk, nyugodj békében Jeff!

Mindörökké SLAYER!