Sodom: Epitome of Torture
írta Tomka | 2013.05.04.
Megjelenés: 2013
Kiadó: SPV/Steamhammer
Weblap: http://www.sodomized.info
Stílus: Thrash metal
Származás: Németország
Zenészek
Dalcímek
Értékelés
Az ezredfordulón különösen ütős maláta ért be Németországban – legalábbis a számmisztikán és az akkoriban felpörgő neo-thrash trendeken kívül nem tudom másnak tulajdonítani azt, hogy a teuton thrasherek közül hárman is 2001-ban kezdték meg második aranykorukat. A Kreator és a Destruction is műfaji „eltévelyedéseket” korrigált, igaz, Schmierék már az ’All Hell Breaks Loose’-on elmorzsoltak pár thrash-himnuszt a bűnbocsánatért, de végül a ’The Antichrist’ ütötte be az utolsó szöget abba az ugrólécbe, amellyel újfent a műfaj legjobbjai közé lendültek. A vasbeton szilárdságú riffeket egy széngyári munkás kitartásával lapátoló Mille Petrozza pedig szimplán a 2000-es évek ordas nagy metal-himnuszát írta meg a Violent Revolutionnel, amely akármelyik dallammetalost a kispadra küldi, miközben elementáris riffjével egyenesen a műfajtörténetben bérelt magának kényelmes nyugvóhelyet.
Ha Mille és Schmier így, akkor Angelripper se akart leszakadni a megtáltosodott headbangerektől, és az akkor még frissen beavatott harcostársnak minősített Bernemann-nal összerántotta az ’M-16’-t, ami drasztikus tűzerejével még a Sodom saját diszkográfiájának legtöbb tagját is kettészelte. A folytatás ezután a Kreator pályafutására hajazott, hiszen míg a Destruction ingadozó színvonalon roppantotta a nyakcsigolyákat, addig a Sodom megbízhatóan és ráérősen aprította fel aktuális riffjeit – igaz, a ’M-16’ mesterzúzdáját nem sikerült megismételnie. Sőt: a színvonal egy beszívott éti csiga araszolásának tempójában, de lefelé tendált, a ’Sodom’-nál már enerváltabban muzsikált az ’In War And Pieces’, de azért még ekkor sem panaszkodni, hanem inkább Sodomot hallgatni jártunk le a sarki krimóba.
Az ’Epitome of Torture’ már problémásabb gyerek, és nem csak azért, mert az olyan albumok sosem sülnek el jól, amin egy 20-30-40 éves zenekar az egyik dal címének a banda nevét adja. Pedig a S.O.D.O.M.-nál azért eszesebb fattyakat is kinevelt lemez mögött meghúzódó gondolat dicséretes, Tom Angelripperék ugyanis hallhatóan törekedtek a változatosságra, aminek érdekében a banda több arculatát is megidézik. Nemes kezdeményezés ez egy olyan zenekartól, ami inkább konzisztenciájával, mintsem örökös megújhodással toborozta rajongóit. Akad itt zaklatott zakatolás, ami úgy alapoz, ahogy az a thrash bibliájának ’80-as évekbeli kiadásába bele van karcolva, de a korai ocsmányságokra emlékeztető blackes sikálás is belopakodik a szettbe, sőt, a Motörhead rock ’n’ roll hitvallását csordavokálos thrash-zabigyerekként ordibáló szerzeményt (Into The Skies of War) is préseltek a korongra.
Habár Angelripper most meglepően sokszor ragadtatja magát olyan refrénre, ami köt, mint a vasbeton, de akkor sem esik kétségbe, ha éppen elgurul a gyógyszere; hagyta, hogy elhatalmasodjon rajta az őrület, és megszüljön egy olyan – amúgy a gyomor mélyéről felhányt zsigerhörgéssel előadott – dalt, mint a Stigmatized. A veszett kutya viszont nem is itt van elásva: kiemelkedő dalokat ugyan szúrtak a lemezre (bár egyik sem nyújtózkodik olyan magasra, mint egy City of God vagy egy Blood on Your Lips, hogy a tisztesség kedvéért még csak ne is ’M-16’-os dalokkal példálózzunk), de megbújnak üresjáratok is, és az átlagszínvonal sem olyan impozáns, mint korábban. Különösen a lemez közepe szürkül be, a Cannibal, a Shoot Today / Kill Tomorrow ugyan büntet, mint a Nóta TV, de ugyanúgy csak egy-egy pillanata marad emlékezetes, mint a masszív refrénnel, de egysíkú verzékkel megvert címadónak. A Katjuscha a lemez legnagyobbat csattanó kapufája: az első fél perc az ’Epitome of Torture’ legszebb pillanatai közé lövi be magát a kombájn-hatékonyan őrlő thrash-riff és a második világháborús szovjet melódia összegereblyézésével, de az észbontó nyitányt egy tökéletesen jól nevelt, a hétköznapiság árnyékában maradó thrash-menetelés követi.
Sikerültebbek azonban a vadparaszt bedurvulások (Stigmatized), valamint a Kreator ’Phantom Antichrist’-ját felemlegető, bedallamosodott döngölések, mint a Tracing The Victim vagy az Invocating The Demons. A szólómunka korrekt, de azért láttunk már Bernemann-nál jobb kezűbb gitárosokat is húrt tépni; mindenesetre mutatós színfolt, hogy a megszokottnál hard rockosabb szólókat penget. A lemez felé extra érdeklődést irányíthatna, hogy Angelripper különböző kínzási technikákról írta a szövegeket, ám pár dal után nyugodtan fel lehet adni az olvasgatást, csak a szokásos thrash/death horror-témák köszönnek vissza az ’Epitome of Torture’ írott változatában.
Legutóbbi hozzászólások