Jöttek, játszottak, győztek: Rage, Jaded Heart, Seven, 2010.03.04., Diesel

A német csökönyös állhatatosság egyik iskolapéldája a Rage: 1984-es indulásuk óta jöhetett bármilyen zenei hullám, egyik sem tudta elsöpörni őket, a Peavy Wagner vezette alakulat mindig ment a feje után, és töretlenül adta ki lemezeit a szikár power metal zászlaja alatt. Talán ez az oka, hogy rajongótáboruk ugyanolyan konok kitartással áll mögöttük, jóllehet például a honfitárs Helloween népszerűségét sosem tudták elérni... Jómagam éppen a kilencvenes évek derekán ismertem meg őket, amikor az egyik akkori cimborám kezembe nyomta a Black In Mind albumot, hogy nesze, hallgass valami ütőset Germánföldről, ami nem bohóckodós gyermekmondókákról (Helloween, Heaven's Gate) szól, és még csak nem is szögelős thrashről (Sodom, Kreator), hanem közérthető, dallamos, ámde férfiasan tökös. '95-ben az Iced Earth méltatlanul alulértékelt, amúgy szerintem szimplán zseniális Burnt Offerings korongja mellé aztán szépen felsorakozott a Rage aktuális gránátja, hallgattam is rendületlenül, de az azt követő - jobbára szimfonikus körí­téssel felvezetett - lemezeik valahogy nem találtak utat hozzám, és a bandával való kapcsolatom is elszürkült szép lassan. Mivel azonban nem az én asztalom a Rage (Kottáé annál inkább!), ugorjunk is gyorsan. Seven A cseh Seven fellépésével kezdődött minden, ám én csak az enervált hangzással agyonvert műsoruk közepére-végére estem be, és bizony nemhogy semmiféle nyomot nem hagyott bennem ez a - koncerten legalábbis - szí­ntelen-szagtalan power metal (?) produkció, inkább kissé felidegesí­tett, í­gy aztán hamar a "mörcsendájz" pultnál találtam magam. Ami jelen esetben nem csupán négy-öt, egy hevenyészett iskolapadra felhányt CD-t és fekete zenekaros-pólót jelentett, hanem igen komoly kí­nálatot, hisz volt itt minden, mint a falusi búcsúban: a kis piros tangától kezdve a Rage-lábtörlőn át az ilyen-olyan dí­szdobozos albumokig, meg egy banán is, amire filccel ráfirkantották a Rage-logót, alája pedig kitették az árát: 1 000 000 000 forint. Poén. De a jónép persze inkább az eme portékákat árusí­tó, mosolygós hölgyet szemrevételezte, főként akkor, amikor az az alsópolcos cuccokért hajolt le... Jaded Heart Bevallom, az utóbbi években elharapódzó rockzenei dömpingben egyszerűen nem volt érkezésem arra, hogy megismerjem a Jaded Heart muzsikáját (pedig nem egy pelyhedző bajszos csipetcsapatról beszélünk: majd' húsz éve nyomják az ipart!), de mint szorgos kiscserkész, még a koncert előtt gyorsan utánajártam, vajon miben jeleskedik a németországi brigád. Bár a Rage elé egy szőröstökű power bandát inkább el tudtam volna képzelni, a dallamos hard rockban utazó formáció tulajdonképpen azt adta, amit egy előzenekartól (el)vár az emberfia. Ugyan a kórosan kákabélű, hórihorgas Johan Fahlberg énekes Unleashed-pólós megjelenése szöges ellentétben állt az általuk képviselt irányvonallal, nekem mindez szimpatikus volt, szeretem, ha valaki - akár polgárpukkasztásból, akár nem - ki tud lépni a merev skatulyákból. Mondjuk, éppen a zenéjük nem a formabontó törekvésekről szólt, jöttek-mentek a könnyen kiismerhető, kellemes hard 'n' heavy tételek, mint a Love Is A Killer, a Rising vagy a Hero, sorjáztak a nagy í­vű refrének, mégis hiányzott nekem valami, ami makacsmód beleragad a fülbe... Szó se róla, jó kis dús vokálmunkával tarkí­tott slágerek ezek, ám í­gy pár nappal a buli után bizony nem sokra emlékszem belőlük. Henning Wanner billentyűs elvetemült grimaszaira azonban annál inkább, haha! És a végére már csak egy kérdésem maradt: Nektek is feltűnt, hogy Johan kiköpött fiatalkori David Bowie? Mike Meglehetősen akkurátus embernek tartom magam. Ebben a rohanó világban szükség is van némi összeszedettségre és adminisztrációra. Listát vezetek például azokról a lemezekről, melyek az év vége felé újrahallgatásra kerülnek majd a top 10 kiválasztásakor. (Tavaly decemberben még í­gy is sikerült teljesen megfeledkeznem a Mystic Prophecy bivalyerős albumáról.) Ugyaní­gy felvésem a legjobb koncerteket is, nehogy kimaradjon valami. Nos, utóbbi lista első helye ezennel elkelt, mert bár ugyan még csak március van, kétlem, hogy bárki le tudná taszajtani onnan a teuton gárdát. Szavakkal nehezen leí­rható az olyan élmény, amikor megérzed valaminek a lényegét, a formán túli való énjét. Ilyenkor meglátsz, megértesz valamit, amit mások esetleg nem. Mivel a szavak a materiális világ ábrázolására születtek, metafizikai élmények megosztására kevésbé alkalmasak - legalább is egyszerű emberfia számára. Mivel nem vagyok költő, gyakorlatilag lehetetlen feladatra kért azzal a főszerkesztő, hogy fogalmazzam meg, amit átéltem múlt csütörtökön. Már a lemezismertetőnél (ITT) is csak keresgéltem a kifejezéseket, amivel le tudnám í­rni mitől más kicsit a Rage (számomra), mint a többi zenekar, de csak kerülgettem a forró kását, megragadni nem tudtam. Ők valahogyan a zenének, amit szeretek, az esszenciáját nyújtják. A lényegét jelení­tik meg, annak kristálytiszta valójában. És ez szép - nemcsak jó, vagy nagyon jó.... Egy magasabb szintű élmény. Persze csak nekem, de biztos számodra is van hasonló dolog. Nem akarok fellengzőssé válni, nem kell itt nagy dolgokra gondolni: film, könyv, vers, akármi. Egy meghitt pillanat a kedveseddel, vagy a gyermekeddel. Amit a varázs elmúltával nem tudsz leí­rni olyannak, aki azt nem élte át. Én sem, úgyhogy meg sem próbálom. A következő három hasábon í­gy egy átlagos koncertbeszámolót olvashatsz majd. Csak el akartam mondani, miért vagyok biztos abban, hogy nálam megvan az év koncertje - ez nem csak a pillanatnyi lelkesedés által hajtott sztenderd duma. A Jaded Heart alatt kissé félve pillantgattam körül, nem voltunk túl sokan a szí­npad előtt, de szerencsére a főzenekarra szépen megtelt a Diesel - gyakorlatilag kellemesen szellős telt-ház várta Peavy-éket. A Rage rajongótábora talán nem olyan széles, mint egy-két éppen trendi bandáé, de úgy tűnik, egytől egyig fanatikusokból áll. Ezen az estén ugyanis nem csak a banda, de a közönség is jelesre vizsgázott: első perctől kezdve forró hangulat várta a fellépőket, a néhány száz rajongó végigugrálta, -bulizta és -énekelte ezt a másfél órát, vastapssal jutalmazva a banda bármely megmozdulását. Csak úgy áradt a pozití­v energia oda és vissza - a fergeteges fogadtatás láthatóan jól esett nekik és nem kicsit segí­tett abban, hogy Smolskiék két-három szám alatt teljesen lelazultak. Mert az első két számnál azért látszott: jobban odafigyelnek egymásra most, hogy az új lemez kevésbé összepróbált, korábban nem játszott témáit tolják - hiába, ez volt a "Strings To A Web" turné második állomása. El is nyomták mindjárt az új korong első felét, az öttételes Empty Hollow-val egyetemben, ebbe a blokkba csak a Drop Dead! fért bele az előző albumról. Megint csak nem szeretnék túlzásokba esni, de az EH élőben (is) zseniális, nagyjából ez volt a második alkalom, amikor könny szökött a szemembe (először a Beggar's szólójánál). A második részben próbáltak csemegézni a Rage klasszikusok kimerí­thetetlen tárházából, olyan meglepetéseket is előkapva, mint például a Medicine, ami számomra az est harmadik csúcspontjává avanzsált (de az Alive But Dead is jól esett!). Ebben a blokkban már csak két új-lemezes szám volt, és bár nagyon bí­rom a Strings...-et, ha ezek helyén mondjuk a Soundchaser/Unity közül valamelyik, és a Higher Than The Sky szerepelt volna, akkor az ezer százalékosan tökéletes setlistről áradoznék most. A zenészek teljesí­tménye természetesen most is hibátlan volt, élen Smolkskival, akinek még a gitár-soundja is taní­tani való. Persze nem véletlen az sem, hogy általában azoknak dörren meg jól a hangszere, akik tökéletes uralják azt... A dobra adhatnának némi kakaót és egy kis mélyet, de ez tényleg már csak a káka a csomón. Peavy pedig, annak ellenére, hogy nem éppen egy fitness-Norbi, tökéletesen vezényelte le a TV-tornát: jó, akkor most enyhe terpeszbe állunk és erőteljes törzsmozdulatokkal előrehajlásokat végzünk (hosszú hajúak közben felseprik a padlót, többiek imitálják), lazí­tásnak jöhet a páros lábon szökellés, karlengéssel egybekötve; következő feladat: lendületes fejkörzés, miközben bal kéz oldalra kinyújtva, jobb kézzel pedig gyors le-fel mozgásokat végzünk a köldökünk előtt.... és í­gy tovább. Mondania sem kellett, a program úgy volt összeállí­tva, mint egy profi kötés-minta: egy sima (gyors, pörgős) - egy fordí­tott (ugrálós, málházós). Ahogy az egyik olvasó elmésen megjegyezte: a Rage megint jött, játszott és ismét győzött. A két ráadással feltették a koronát az estére: két újabb orgazmus! Ennél tökéletesebb estét nemigen kí­vánhat magának senki: ötször elmenni másfél óra alatt... sőt, hatodszor is, dögfáradtan, letaglózva, nyakfájással, de fülig érő vigyorral - haza. Setlist: Edge Of darkness / Hunter And Prey / Into The Light / The Beggar's Last Dime / Drop Dead! / Empty Hollow / Straight To Hell / Saviour Of The Dead / Medicine / Alive But Dead / Purified // Set This World On Fire / Down Kotta Képek: CSLP Köszönet a lehetőségért a Concertonak!